Nagyívű pályája során megkapta a Kossuth- és a Bartók–Pásztory-díjat, a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja, az OPERA Kamaraénekese. A mostani szezonban sem tétlenkedik: egy premierben és négy nagyoperában is láthatjuk. Kálmándy Mihályt aktuális feladatairól, emlékezetes alakításairól és az énekesek jövőjéről is kérdezte Filip Viktória.
Az Opera Magazin interjúja
Családi és zenei gyökerei Erdélyből erednek. Milyen út vezetett Budapestre?
Eléggé kalandos. Még tartott a Ceaușescu-rendszer, így a Gh. Dima Zeneakadémián folytatott tanulmányokkal párhuzamosan a Kolozsvári Magyar Operában töltött évek után nem engedtek külföldre, egy szekuritist is rám állítottak, annyira vigyáztak rám (nevet). Bukarestben kaptam végül útlevelet, amivel elutazhattam az NDK-ba, ahol fél évig dolgoztam. Onnan a rendszerváltás eseményeinek kezdetén érkeztem Magyarországra 1988. január 28-án. Február 1-jétől már szerződésem volt a Magyar Állami Operaházzal.
Itt első címszerepe Nabucco volt.
Az első teljes évadomban négy premiert énekelhettem négy nyelven, majd folytatódott a jobbnál jobb szerepek sora. Volt, amelyiket adták, volt, amelyiket én kértem, de olyan is akadt, amit adtak volna, de nem fogadtam el. A végzet hatalma Don Carlosát, a Gioconda Barnabáját még Lamberto Gardelli vezényletével énekeltem, röviddel azután pedig megismertem Pier Giorgio Morandi karnagy urat, akitől sokat tanultam. Általa kezdődött el a nemzetközi pályám az Interkoncert közvetítésével. A Nabuccóból egyébként 2001-ben DVD készült Hollandiában Walter Attanasi vezényletével, a hanganyagot egymás után három cég is kiadta.
Melyik volt a legemlékezetesebb alakítása Budapesten?
A bolygó hollandi, amit először mindössze 27 évesen énekeltem. Nagy sikerrel ment, és még a kritika is azt írta, hogy szerencsésen találkozott a hangi és a fizikai adottságom a szereppel. Azóta a Ház még két további rendezésének Hollandija voltam. A tizenhárom Verdi-szerepem mellett nagyon fontos számomra Bartók Kékszakállúja, amit több ízben, külföldön is lemezre rögzítettek. Ezen kívül a közönség visszajelzése alapján Budapesten a nevem összeforrt a Salome Jochanaanjával is. Mégis azt kell mondjam, hogy az elmúlt tíz évemet éreztem a legjobbnak az itthoni jelenlétemet tekintve, ezért jelentett különösen sokat az Operaház Kamaraénekesi- és Závodszky Zoltán-díja. És szívesen álltam elébe Ókovács Szilveszter főigazgató úr Tosca-rendezésének!
Ebben Scarpiát alakítja. A darab Nagy Viktor-féle változatát a nyáron búcsúztatták. Hogyan alakítják a különböző rendezések ugyanazt a figurát?
Egy figura attól, hogy adott rendezésben megvalósítottuk, még nincs véglegesen készen! Estéről estére változhat, mert mindig van benne felfedeznivaló: egy plusz tekintet, hangsúly, hangszín vagy frázis. Egy új rendezés átértékelheti mindezt. A karakter megvan, de a környezet, a stílus, a kor, amelyben játsszuk, hozza magával azokat a segédeszközöket, amiket az énekesnek éreznie és használnia kell.
Az évadban énekli Jagót is. Könnyen adta magát ez a két, igencsak negatív szerep?
Sokáig nem tudtam a szólamokból áradó sötétségét megvilágítani, de miután rátaláltam a megfejtésre, nagy élvezettel éneklem őket. A szerző mindig megadja a kulcsot. Macbeth sem pozitív operai alak – bár a történelemkönyvek szerint nem volt rossz király –, de az opera végén Verdi ad neki egy áriát, amelyben megbánja azt, amit tett, és bocsánatot kér, bizonyítékul, hogy benne is van valami jó. Scarpiánál és Jagónál ilyen fajta salva la faccia, azaz karaktermentés nincs. Tekinthetnénk őket akár egysíkúan gonosznak, de annyira változatosak, különlegesek a jeleneteik a különböző személyekkel, hogy szinte mindegyik más arcát mutatja a karakternek.
Az évadban Wotant és Amfortast is énekel. Wagner a baritonok számára is külön kategória?
Mindenképp, hiszen Wagner szenvedélyes, nagy elbeszélő. Ha Wotan szemszögét vesszük, az ő szenvedéséről szól az egész tetralógia: a hibáiról, az általa elkövetett és a saját törvényei ellen való vétkeiről, a süllyedésről, amit előidézett. Ezért van az, hogy a harmadik operában egyszercsak eltűnik, magára hagyja az egész művet. Amfortas pedig az elbukás utáni végtelen szenvedést jeleníti meg. Az éveken át tartó önemésztést, a tragédiát – ami abból származott, hogy engedett a csábításnak – az egész vár és a lovagi kör megsínylette. Soha véget nem érő szenvedésre lett volna ítélve, ha nem jön a megváltás Parsifal dárdája és felébredése által.
Bejárta a világ legnagyobb dalszínházait Rómától, Londonon át Stockholmig, São Paulótól Bordeaux-n át Pekingig. Milyen érzésekkel tért vissza a budapesti dalszínház felújított épületébe?
Ez a központ, minden út kezdete és vége. El vagyok ragadtatva az új akusztikától, ami az én hangomnak egészen tökéletes! A Ház minden porcikája gyönyörű, akár a faberakásokat, akár a freskók felfrissített korhű színeit, a szobrokat, gyertyatartókat, csillárokat vesszük. Ez egy nagy kincs a léleknek és a művészetnek.
Az OPERA külön programot indít OpeRajt néven, hogy segítsen kinevelni az énekesek, különösen a férfiénekesek utánpótlását. Mennyire kritikus a helyzet?
Az igazi művészeket meg kell találni. Sajnos nem minden esetben az egyetemi öt-hat-hét éves képzés az, ami letesz az Operaház színpadára egy Verdi-, Wagner- vagy Puccini-hangot. Kifejezetten támogatom ezt a kezdeményezést, hiszen magam is tanítok, és jónak érzem magam benne. Nyolc magántanítványom van, és mind professzionális operaénekes. Én Sipos Jenőnél tanultam, aki Riccardo Stracciari növendéke volt, tehát ezt a tradíciót igyekszem továbbadni.
Mi az oka annak, hogy egyre kevesebb az operaénekes?
A hivatásérzés és a színpadi lét realitása két külön dolog. Az a művész, aki lediplomázott, messze nincs kész, én sem voltam! Egy-egy ária kiváló abszolválása alap elvárás, de azt a magatartást, kitartást és erőt, ami egy szerep végigviteléhez nélkülözhetetlen, csak színpadon lehet begyakorolni. Az Operaház olyan, mint egy kohó, egy üzem, ahol a művész folyamatosan edződik lelkileg, fizikailag és hangilag.
Van még szerepálma vagy olyan feladat, amit kihívásként él meg?
Verditől is szeretnék még operákat énekelni, például az Ernanit, de vannak francia művek, és Donizetti, Bellini is vágyott feladatok. Úgy érzem, értek az énekhanghoz, a karakterekhez és szívesen rendeznék, keresve azt, hogy az énekes milyen közel tud kerülni a figura lelkéhez a saját lelkén és hangján keresztül. Ha frázisról frázisra fel van építve a karakter, a rendező már nem ronthat rajta, ezt már csak mélyíteni lehet és szabad. Aki mást csinál, az szembe megy a darabbal, a zeneszerző és a szövegíró szándékával. Az opera műfaja az Igazság, a Szépség, a Valódiság és a Tökéletesség megmutatása akár szenvedésről, akár halálról, akár mennybemenetelről van szó. Ezek a művek úgy vannak megírva, hogy a néző egyedi lelki, szellemi, zenei élménnyel térjen haza.
Mi lesz, ha elkopik a hang?
Ez énektechnika kérdése, ugyanis a hang képes önmagát karban tartani, ha jól bánunk vele. A hang nem fogaskerék, ami egy idő után csapágyazásra szorul. Örök feladat keresni és megtalálni magunkban azt a forrást, amelyikből előadásról előadásra merítve kitűnő formában léphetünk ki a színpadra, és örök kötelesség a maximumot nyújtani. A dolgok sokszor nehéznek tűnnek, de mindig győzni kell!
Szerző: Filip Viktória
Köszönet az Opera Magazinnak!