Brickner Szabolcs pályájának íve korábban külföldön, most Budapesten rajzolódik ki. Ő maga drámaibb szerepekben tündököl, nyáron Kamaraénekesi díjat vehetett át, és különleges pillanat volt az is, amikor az egyik novemberi Verdi Requiem-előadást, amelyben a tenorszólót énekelte, Angelina Jolie, a hazánkban forgató Oscar-díjas színésznő is megkönnyezte. Filip Viktória az opera Magazinban kérdezte a művészt.

Operaénekesi pályája nem szokványosan indult. Miért a klarinét lett az első szerelem?

Zongorázni kezdtem, és a tanárnőm hívta fel a figyelmemet egy nagyon jó, kerületi klarinéttanárra. Még nem tudtam, hogy zenész szeretnék-e lenni, és ha igen, a klasszikus zene vagy a jazz lesz az utam, a klarinét pedig minden lehetőséghez illett.

A légzéstechnika miatt jó alapja lehetett az éneklésnek is.

Nem egészen, mert a hangszerre jellemző szájfeszesség itt nem előnyös. Mindenesetre egy ideig párhuzamosan végeztem a Zeneakadémián a klarinét és az ének szakot, majd a hangszert elhagyva végleg az éneklés mellett döntöttem.

A figyelme nagyon hamar a német nyelvterület felé fordult. Miért?

A Zeneakadémia elvégzése után a feleségem, Hajnóczy Júlia számára lehetőség adódott, hogy Németországban tanuljon, én pedig követtem, majd ugyanahhoz a tanárhoz kerültünk. Mindenképpen szerettük volna képezni magunkat külföldön is, mert a német nyelv nagyon fontos, nemcsak a dalirodalomban, hanem az operákban is. Olaszul énekelni sokkal könnyebb, franciául nagyon nehéz, a német operairodalom pedig igen gazdag, ezért lényeges a helyes kiejtés és a stílus elsajátítása.

Ez sikerült is, hiszen az augsburgi Hochschule für Musik mesterosztályának elvégzése után a Nationaltheater Weimar és a Nationaltheater Mannheim, később a Bécsi Volksoper közönsége is lelkesedhetett játékáért.

Az az igazság, hogy bár a siker nem maradt el, a harminc-negyven évvel ezelőtti publikum reakciói bizony egészen mások voltak. Sokszor felmerül a kérdés: régen miért voltak jobbak az énekesek? Ha meghallgatunk pár archív felvételt, számos, kiemelkedő művésszel találkozhatunk, de középszerű előadók is jócskán feltűnnek. Akkoriban azonban olyan mértékű rajongás vette körül az operaélet szereplőit, ami ma ritkaságszámba megy. Pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy slágerária után ne törjön ki a taps, ma pedig sokszor néma marad a nézőtér.

Mi lehet ennek az oka?

Talán kevesebb az értő operarajongó, de lényegesebb, hogy a kultúra egészét pár évtizede sokkal nagyobb hányadban foglalta el a klasszikus zene és ezen belül az opera. Ma több minden elvonja a figyelmet ezekről a területekről…

…például az internet.

Miközben rengeteg előnyét élvezhetjük, hátulütője is van. Előadás közben – bár nem megengedett – van, aki felvételt készít a mobiltelefonjával. Ha aznap épp indiszponált az énekes és a produkció felkerül a világhálóra, csorbulhat a jól felépített karrier. A másik oldalon persze ott van az a tény, hogy énekesként annyiszor vehetünk fel egy áriát, ahányszor csak szeretnénk, és a legjobb verziót oszthatjuk meg. Ilyen típusú, kétélű lehetőségek korábban nem voltak. Micsoda különbség ez! Szerencsére a legtöbb operalátogató tiszteli a művészek erőfeszítéseit, a budapesti dalszínház pedig nagy odafigyeléssel monitorozza és le is veteti a kalózfelvételeket a különböző online felületekről. Abban is biztos vagyok, hogy az opera közönségét végleg elszipkázni nem lehet. Mindig lesznek, akiknek a komolyzene, az opera és az élő előadások varázsa sokat jelent.

Őértük jött haza? Amikor átvette a Kamaraénekesi elismerést a nyári Csillagóra gálán, azt mondta, „kinek másnak adhatnám a zene örömét, mint a magyar közönségnek”.

Ez fontos szempont volt, azzal együtt, hogy szerepek által tudom az örömöt és a különböző érzelmeket közvetíteni. Az OPERA vezetése pedig olyan feladatok egész sorával kínált meg, amikre már régóta vágytam. Bár a döntés pillanatában nem látszott, csodaként éltem meg, hogy Hunyadi Lászlót énekelhettem a felújított Operaház első premierjén 2022-ben, az újranyitáskor. Azóta is nagy örömmel formálom meg, és várom a márciusi előadásokat is. Számomra az ilyen szintű művészi megbecsülés és bizalom nagyon sokat jelent.

A Kämmersanger-cím mintáját követő Kamaraénekesi díj is egy ilyen jel. Ez az operaélet legrangosabb kitüntetésének számít – német nyelvterületen különösen.

Akárhol kapja is egy művész, mindkét elismerés óriási megtiszteltetés. Nagyon nagy dolog, hogy itthon ezt átvehettem.

Nagy tett volt az is, hogy Plácido Domingóval énekelt a Simon Boccanegra tavalyi előadásaiban. Milyen a közös munka egy élő ikonnal?

Óriási példakép, jó lenne vele még többször színpadra állni, megtiszteltetés vele egy levegőt szívni. Luciano Pavarotti is közel állt a szívemhez, sokat merítettem az ő művészetéből is.

Honnan töltekezik még?

A gyerekekkel, családdal való közös programok során, továbbá focizom, pingpongozom, és újabban szőlővel is foglalkozom. Van egy borászatom földdel és présházzal. Leírhatatlan boldogságot jelent szőlőt művelni! Mindig is vonzott az erdők, kertek és növények világa, de ez a foglalatosság egyesíti a jó levegőn végzett munka örömét a természet és persze a jó bor szeretetével.

Hamarosan saját márkával jelentkezik?

Ez még a jövő zenéje, de a reklámpólók mindenesetre már megvannak… (nevet)

Ha már a jövőt említi: májusban a Háború és béke ismét műsoron lesz. Hogyan sikerült belesimulni a Carmen után Calixto Bieito e másik, szintén markáns rendezésébe?

Berkes János tenor, örökös tag szerint nem szerencsés, ha egy modern rendezést egy olyan operához társítunk, amit a szerző egy adott, konkrét korba helyez. Ez a nézet közel áll hozzám, de természetesen a közönség egy részét kifejezetten az a kérdés vonzza, hogy hogyan nyúl egy kortárs rendező egy ilyen típusú darabhoz, és ezt el kell fogadni. A Háború és békét nagyon jól lehet modernizálni, és kimondottan jól sikerült rendezése Bieitónak. Nagyon előnyös, ha egy színházban mindkét felfogás képviselteti magát – ahogyan ez nálunk tapasztalható. A Traviata vagy a Bohémélet tradicionális változatban megy, de megvan a modern vonal is, például Prokofjev operájával.

Láthatóan a drámaibb szerepek találják meg Hunyadi László, Idomeneo vagy a Háború és békében látható Pierre Bezuhov alakján keresztül. Hogy érzi magát a spinto szerepkörben?

Jobban áll a karakteremnek, de ami még fontosabb, a hangomnak is. Azt szokták mondani, hogy a tenorista tönkremegy, ha túl korán énekel túl súlyos szerepeket. De ha valakinek sötétebb hangja van, az épp a lírai szerepektől romolhat el. Taminót vagy Don Ottaviót épp ezért ma már nem is éneklem.

Idomeneóként viszont nagy sikert aratott.

Nagyon szívesen vállaltam, mert Kréta királya érett férfi, nagyokat lehet énekelni ebben az operában, és bár igen lírai szólam, Mozart világán belül valóban súlyos, a hangomhoz illő szerep.

Ha Idomeneóként nem csak Kréta királya, hanem egy kis időre nemzetek fölött álló lehetne, mit üzenne a világnak?

Tegyék le a mobiltelefont és a tabletet! Kommunikáljanak egymással, fedezzék fel a természet szépségeit, ne csak a mesterséges intelligenciában bízzanak, hanem saját magukban és az emberekben is. És persze jöjjenek el az OPERÁ-ba! Simándy József fia mondta nekem egyszer, hogy az összes nehézsége ellenére az operaéneklés a világ legjobb dolga. A színészet, a muzsikálás, az éneklés, a közönségnek örömet, jó élményt adni, és szeretetet, tapsot kapni tőlük, tényleg fantasztikus!

Szerző: Filip Viktória