A legjobb előadás díját az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó című előadása kapja Bodó Viktor rendezésében a Kritikusok Céhétől. Az alábbiakban Kállai Katalin laudációját olvashatják.
A műfaj nyelv. A művészet változatos, sziporkázóan gazdag nyelvrendszere. Egymástól eltérő kifejezőeszközök kavalkádja. Hangjegy… szín… szó… emberi mozdulat. Amit kifejez vele – a belső tartalom – viszont közös. Közös gondolkodás a létezésünkről. A művészet válasza a múltból előhömpölygő, jövőbe mutató jelenre.
Mert a művész vátesz, aki különleges hajlamánál fogva érzékeny precizitással méri föl korának folyamatait, és ezzel, így vagy úgy, de képes kijelölni a lehetséges jövőt. Bár akkor – real time-ban – még nem tudtuk, Bodó Kertész utcai Shaxpeare-mosója egy új korszak kezdete volt. A vég és a kezdet. Klasszikus színpadon elővezetett korszakhatár, amely váteszi szigorral tesz pontot a múltra, s méri föl a jövő útjait…
Az már elsőre kiderült, hogy Závada Péter mai átiratával Bodó Viktor, figyelembe véve a társulat mellbeverően aktuális improvizációit, rádöbbent minket arra, mit jelentett a maga korában Shakespeare. Hogy lazán lerombolva az illedelmes színház falait, fölrúgva a szabályait, olyasmit mond el, amit így – ennyi mocsok közepette, ilyen költőien – még nem mondott el senki. Hogy Rómeó és Júliája nélkülöz mindent, amit romantikus hevülettel hajlamosak vagyunk belegondolni korunkba. Csupasz őszinteségében inkább marad helyette kegyetlen.
Ám ebben a durva erőszakkal fertőzött, organikusan szétcseszett, veszettül tudatmódosított, problémakezelésre eleve képtelen, kényszeres üzekedésben tobzódó világban is ott lapul a líra. A másik lény iránti vonzalom kitörésre készen. Hogy aztán egyetlen, mindent elsöprő pillanatra a hetedik kerületi Rómeó és a helyi Júlia találkozásával létrejöjjön az élet értelme – majd hasonló gyorsasággal süllyedjenek vissza a megalkuvások tépázta napi valóságba.
Vigasztalhatnánk magunkat, hogy ezt az egészet Rómeó vizionálja, mielőtt aranylövéssel a kezében végleg leteríti a koszos nagyváros, de ma már tudjuk, hogy ez a valóság maga. Nem a családok obligát ellenségeskedése zúzza szilánkokra a két fiatal szerelmét, hanem ők maguk. A bennük rejlő kor. Rómeó, aki megpróbál lejönni a szerről, de bebukja, s ahhoz az idióta Páriszhoz visszaevickélő Júlia, aki előző este totál beállva történetesen még Júlia anyját dugta. A kor, amely nem sokkal utánuk – megerősítve a bodói disztópikus jövőképet – áthágja saját korlátait, ezzel próbálva fölszámolni maradék kapcsolatainkat, létezésünk közös tereit, nem mellesleg leparancsolva a színpadról a színészeket.
Az az új kor, amely reményeink szerint – ki tudja – végül talán segít egymáshoz és a színházhoz visszatalálni.