Élete a színház – Az ország legidősebb érettségizője válaszolt
2020. május 28., csütörtök 10:00
Szegény miskolci romacsaládból indult, 1982-ben lett a miskolci színház tagja. Láthattuk más színházakban és filmekben, Jászai Mari-díjat is kapott. Tele van energiával, hisz az emberekben, miközben aggódik a roma-magyar viszony elmérgesedése miatt. Élete a színház, és nem is kíván ezen változtatni, ettől még idén – szó szerint – berobogott érettségizni. Szegedi Dezsőt kérdezte a HVG oldalán Balla István.
Szegedi Dezső történetéről ITT olvashat bővebben.
A kérdésre, mi visz rá valakit arra, hogy 67 évesen érettségizzen (egész pontosan újra vizsgázzon, hiszen sok évtizede a dolgozók gimnáziumában már egyszer leérettségizett), Szegedi Dezső azt válaszolta: „Van egy társaság, akikkel össze szoktam jönni nagy beszélgetésekre. Sok minden szóba szokott kerülni a hétköznapi dolgoktól a politikáig és mindenféle társadalomismereti kérdésekig. Egy idő után rájöttem, hogy nagyon keveset tudok ez utóbbi területről. Elkezdtem belemélyedni, keresgéltem a neten, könyveket szereztem. Decemberben pedig indult a Miskolci Egyetemen egy kifejezetten érettségire felkészítő kurzus, erre jelentkeztem és beültem a padba.
Hallgattam ezeket a fantasztikus tudású embereket, akik ott előadtak, és arra gondoltam, hogy tényleg jelentkezem az egyetemre. Mi bajom lehet? Semmi.
Ahhoz, hogy jelentkezhessek szociológia vagy kulturális antropológia szakra, emelt szintű érettségi vizsgával kell rendelkezni” – foglalja össze Szegedi a motivációit.
Gyerekei, unokái persze nagyon izgultak a nagypapa vizsgája miatt, egyfolytában hívogatták telefonon: „Mondtam nekik, hogy megverni nem fognak, kizavarni nem fognak, nyugodjanak meg. Én a szendvicsemet, amit vittem, megeszem, az biztos. (…)
Nekem ez az egész csak hobbi. Igaz, a hobbiját az ember nagyon komolyan tudja venni.”
Szegedi Dezső arról is mesélt, hogy 1982 óta a miskolci társulat tagja. Egyáltalán nem volt egyenes út, amíg odáig eljutott. Miskolcon született, roma családban. Édesapja és édesanyja is gyári munkásként dolgozott, az előadóművészeti vonalat valószínűleg a nagypapától örökölte, ő cigány zenész volt. Apja viszont imádta a könyveket. „Én pedig, nyilván a mintát követve, szintén nagyon gyorsan rákaptam az olvasásra. Apám mindenevő volt, imádta a Tarzan-könyveket, de ott volt a polcon Friedrich Nietzsche is. Először én is mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe akadt, később elkezdtem szelektálni, elkezdtem a szépirodalom felé fordulni.”
Az általános iskola után végül nem tanult tovább, folyamatosan dolgozott, a nagy változás a helyi ital- és vegyicikk-gyárnál érte, amely – érdekes módon – rengeteg irodalmi estet szervezett.
„Lehívták Szirtes Ádámot, Keres Emilt, Hofi Gézát és másokat előadni. Komoly irodalmi életet éltünk a cégen belül, és én hirtelen nagyon jól tudtam hasznosítani az olvasmányélményeimet.”
Egyszer a helyi KISZ-esek kitalálták, hogy szerveznek a gyári fiataloknak egy vers- és prózamondó versenyt. Fölkérték az akkor állandóan József Attilát bújó fiút, hogy mondjon egy verset ő is. Szívesen ment, és megnyerte az első díjat. Ezen a versenyen részt vett egy amatőr színpadi rendező, aki elkezdte fűzni, hogy menjen el a próbájukra: „Mondtam, ne hülyéskedj, dehogy megyek, örülök, hogy ezt a verset el mertem mondani. De volt büfé, az meggyőzött, mondom, mi bajom lehet, elmegyek. Először tényleg csak a büféig jutottam, de aztán egyre többet ültem be a nézőtérre, néztem, hogy dolgoznak a színészek. Jóba is lettünk a társasággal.”
Egyszer be kellett ugrania valaki helyett egy darabba. Első szerepe így lett a Tabarin mester csínytevéseiből Rododmont kapitánya. De innentől nagyon komolyan vette a tanulást több fronton is. Egyrészt beiratkozott a dolgozók iskolájába, és le is érettségizett ott, másrészt szívta magába a színészmesterség fortélyait a kollégáktól. (…)