A PLACCC Fesztivál keretében tartja legújabb bemutatóját június 23-án és 24-én a Tünet Együttes Szirének címmel. A produkció Szabó Veronika ötletéből valósul meg és rendezőként is ő jegyzi az előadást, mely kilép a hagyományos színházi közegből és egy misztikus, játékos utazásra invitálja nézőit a természetbe, ezúttal a Kamaraerdőbe. megvalósuló előadás Szabó Veronikával sámánhagyományokról, az emberi és állati létezés határairól, erdőről és természetközeliségről beszélgettünk a közelgő premier kapcsán.
Hogyan született az előadás ötlete?
Évekkel ezelőtt már csináltam erdőben színházat, egy angliai művészeti táborban gyerekekkel készítettünk erdei előadást. Nagyon nagy hatással volt rám és már akkor tudtam, hogy egyszer felnőttekkel is meg fogom valósítani. Egy pályázati lehetőségnek köszönhetően most jött el ez a pillanat. De természetesen ahhoz, hogy a dolog itt és most jöjjön létre, erősen hozzájárult mindaz, ami az elmúlt időszakban a világban történt és történik. Ugyanakkor az is igaz, hogy a pandémiától függetlenül számomra komoly belső késztetés, hogy a természettel kapcsolódjak, nagyon nagy kedvem van kint lenni és nem bent, bár ezzel biztos nem vagyok egyedül. Közben ott van a háttérben az is, hogy gyerekkoromban sokáig féltem az erdőtől, rettegtem, amikor mondjuk egy-egy kirándulás végén ránk sötétedett a fák között. Felnőttként borzasztóan érdekelt, hogy miért félek attól, ami az egyik legtermészetesebb közeg.
Miért lett az előadás címe Szirének? Ezekről a lényekről nem feltétlenül pozitív dolgok jutnak eszünkbe. A szirének megkísértenek, elcsábítanak, akár pusztulásba is visznek. A ti olvasatotokban kik ők?
Nem egyszerűsíteném le őket úgy, hogy negatívak, inkább azért tűnhetnek veszélyesnek, csábítónak vagy titokzatosnak, mert ismertlen helyzetekbe visznek minket, határhelyzetekbe sodornak. Az, amit nem ismerünk, vagy nem tudunk azonnal felcímkézni, hogy micsoda, óhatatlanul félelmet kelt bennünk. (Talán egyébként az izgatottság jobb szó rá.) A titokzatosságot csak fokozza, hogy egy erdőben sétálunk. Itt valahogy az emberi és állati létezés határán mozgunk. Szerintem az erdő a tudatalattink valami fajta kivetülése. Érezzük, hol a határ, meddig tudunk bemerészkedni, hol van az a pont, ahonnan már visszafordulunk. Ez valószínűleg mindenkinél máshol van, hiszen nyilvánvalóan összefügg a személyiségünkkel. Azt gondolom, hogy az a helyzet, hogy egy nem emberszerű lény csábítgat az erdőben, egy archaikus állapotot és érzést idéz elő bennünk, mintha mindez egy kollektív tudásnak lenne a része.
Milyen alakok jelennek meg?
Érdekelnek a két világ közé került figurák, amikkel egyébként a görög mitológia tele van. Régóta szeretnék olyan figurákat alkotni, amik félig ember-félig állatszerű lények. Foglalkoztat, hogy mik a határhelyzetek: mi az, amit még emberinek és mi az, amit már állatinak nevezünk. Mi az azonosság és a különbség bennük? Kíváncsi vagyok arra is, hogy az ember mennyiben tud kapcsolódni más élőlényekhez és létformákhoz. Ha ma körülnézünk, azt látjuk, hogy leosztott kártyák szerint élünk: van az ember, aki dominálja a természetet és azt gondolja, hogy felette áll, miközben az emberiség története nem ezt igazolja. Ahhoz, hogy működjünk és életben maradjunk, sokkal szorosabban együtt kellett és együtt is éltünk a természettel, az állatokkal. Azt gondolom, hogy ez az ősi tudás benne van a génjeinkben, ezt szeretném előhozni a táncosokból és a nézőkből egyaránt. Ezért érdekel ez a köztes állapot.
De van egy másik oka is annak, hogy az állati létezés ennyire izgat. Beleástam magam a sámánhagyományokba, aminek szintén az az alapja, hogy az embereknek volt egy szoros együtt létezése a természettel. Azt tartják, hogy a materiális világ mellett ott van a szellemvilág, a sámán feladata pedig az, hogy kommunikáljon ezekkel a világokkal és erőt merítsen belőlük. Erre szolgál a sámánutazás, ami alatt állati erőkkel találkoznak, azok erőt adnak nekik és ha kell, gyógyítanak is. Olyan ez, mint amikor egy oroszlán belenéz a szemedbe. Az is egy tanítás, amikor mondjuk egy medve kikapja a kölykét az omló szakadékból. Ezek a tapasztalások a sámánhagyományok szerint gyógyító erővel bírnak. A sámán azt mondja, hogy a betegség annyit jelent, hogy valamiből túl sok vagy túl kevés van benned. A betegségre nem pusztán fizikai szinten, hanem komplexen tekint. Borzasztóan érdekelt, hogy egy művészeti folyamatban hogyan lehet ebből dolgozni, inspirálódni.
Hogyan születtek meg a táncosok által megformált szirének?
Az előadókkal is megtettünk ilyen utazásokat és nagyon izgalmas volt látni azt, kire hogyan hatott, hiszen nyilvánvaló, hogy mindenki máshonnan érkezik. Volt, aki semmit nem tudott erről, volt, aki nem hitt az ilyesmiben, de – és ez a leglényegesebb – mindenki elképesztően nyitottan állt az egészhez. Tehát egyrészt erőállatokkal találkozhattak az utazások során és belőlük tudtak inspirálódni. Másrészt felfedezőutakat tettek az erdőben, mindenki elment egyedül bolyongani és azt kutatta, hogyan hat rá a környezet. A harmadik komponens, hogy ki milyen személyiség. A negyedik pedig, hogy az általa kiválasztott útvonal, mit kíván és milyen lehetőséget biztosít. Patrik jól fogalmazott, amikor azt mondta, hogy az erdő is egy szereplő. (Kelemen Patrik, az előadás egyik szereplője – a szerk.) Hiába szeretnél egy gyors vágtájú, lószerű szirén lenni, ha közben egy rózsatövises pályát választottál magadnak.
Tehát ezekből az impulzusokból és a helyszínen tapasztaltakból táplálkozva sikerült egy olyan állapotba kerülnie a csoportnak, ami leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor hat-hét-nyolc évesen megyünk az erdőben, nem kételkedünk, nem gondoljuk túl a dolgokat, hanem szabadon létezünk. Az előadás ezt tükrözi.
Ez nagyon izgalmas, és számotokra nyilván rengeteg tapasztalással és élménnyel jár. De mit kap ebből a néző?
Azt, hogy ők is belekerülnek ebbe a világba. Fontos, hogy ebben az előadásban a közönség nem passzív néző, nem a széken ülve kényelmesen tekint mindarra, ami a színpadon történik. A darab jelentős része egy erdei séta, melyen az általuk korábban kiválasztott sziréneket követik. Ez a folyamatos úton levés különböző helyzeteket fog teremteni, az élményeket fizikai valójukban is megtapasztalhatják a résztvevők. Van olyan út, ami a szabadságról szól, van, ami a teljesen naiv, gyermeki játékosságról, van, ami a bátorságról, van, ami a szexusról és a félelemről, van, ami a természettel való egybeolvadásról, és van egy út, amit csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy nagyon lassan indul és aztán tele van meglepetésekkel. Ezt mondanám a leginkább showszerűnek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a nézők mit választanak majd.
Mire készüljenek? Mondjuk fára is kell mászniuk?
Ez attól függ. Jól kell kiválasztani, kit követnek. Remélem, mindenkinek arra a szirénre esik a választása, akire jelen állapotában a legnagyobb szüksége van. Lehet, hogy valakinek az kell, hogy egy nagyon könnyű pályát járjon be és pusztán nézői szerepben maradjon szinte végig egy kényelmes, árnyas földúton sétálva, de elképzelhető, hogy valaki nagyobb kalandokra vágyik. Mindenkinek lehetősége lesz eldönteni, mit választ, mert a szirének mielőtt útra kelnek, bemutatkoznak. Ebből leszűrhető lesz, hogy ki mihez és kihez akar csatlakozni.
Fontos megjegyezni, hogy a nézőnek óriási szabadsága lesz, hiszen bármikor elsétálhat, eldöntheti azt is, milyen távolról-közelről nézi az eseményeket. Ezért ez nem egy kaland vagy bátorság túra… A végén pedig ott lehet maradni és kibeszélni a látottakat a tábortűz mellett. Egyébként én ezt a közösségi „tevékenységet” is az előadás részének tekintem.
Hogy választottátok ki a helyszínt?
Alapvető szempont volt, hogy jól megközelíthető legyen és pont annyira legyen messze, hogy az emberek hajlandóak legyenek eljönni, mégis minél távolabb a várostól, hogy ne halljuk a zajt. Fontos volt, hogy legyen benne sűrű erdő, bokros rész, egy nagy mező, sokféle terep. Jó pár helyet megnéztem és végül a Kamaraerdőre esett a választásom.
Kiknek és miért ajánljuk az előadást?
Bárkinek, akinek van kedve egy estét eltölteni a természetben együtt, játékosan és egy közösségi élményben részt venni. Azt hiszem, ebbe elég sok ember beletartozik. 12 éves kortól gyerekeket is szívesen látunk. is. Azt ajánlom a nézőknek, hogy mindenképp kényelmes ruhában jöjjenek.
Az interjút Spilák Klára készítette.