Barna Zsombor 2017-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta a Budapest Bábszínház tagja. Játszott a Barátok közt sorozatban, de a legtöbben már bábos munkáiról ismerik, hiszen anyaszínházában az egyik legfoglalkoztatottabb színész és Vitéz László előadásaival járja az országot. Idén új projektbe fogott és MArkó Róbert rendezővel közösen megszervezte az első Ujjé a Ligetben, nagyszerű! fesztivált. Pályájáról, színpadi élményekről, magánéleti döntésekről és arról is kérdeztük, számára mit jelent a katarzis.

Hogy indult a pályafutásod az egyetemen? Miként találtál rá a bábozásra?

Máté Gábor prózai színész osztályába jelentkeztem, de a másodrostán nem engedett tovább. Abban az évben Meczner János és Tengely Gábor indítottak bábszínész osztályt és valószínűleg megjegyeztek maguknak, ugyanis felajánlották, hogy ha van kedvem, folytathatom náluk a felvételit. Ennek egy feltétele volt, készülnöm kellett egy bábetűddel. Nem is lehet leírni azt a sok érzést, ami kavarog ilyenkor az emberben, részben rettenetesen csalódott voltam, részben felvillanyozott az új lehetőség, ezért úgy döntöttem: nem adom fel. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolából érkeztem, ahol tanított Jakob Nóra báb- és látványtervező, tőle kértem kölcsön egy bábot, amit aztán az esélytelenek nyugalmával vettem kézbe. Egyszer csak eszembe jutott egy fura eset, amit meséltek nekem egy korábbi felvételizőről, aki a Nemzeti dalt igyekezett elmondani a bizottság előtt. Mivel folyton belesült a szövegbe, a sokadik próbálkozás után odavágta a tanári karnak:

Ezt a jelenetet rekonstruáltam a bábbal. Amikor felharsant a tanári röhögés, akkor feloldódott bennem az összes feszültség, meggyőződésem, hogy végül ezért sikerült lazábbra venni a figurát, élvezni a feladatokat és bekerülni az egyetemre. Nem bántam meg, hogy máshol kötöttem ki, mint ahova elindultam. Hamar rájöttem, hogy a bábok több tartalom kifejezésére adnak módot, hogy rengeteg értelmezési síkon mozoghat az az előadás, ami általuk születik. Életet lehelni egy tárgyba szuper dolog!

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött éveidről szólva egyszer úgy nyilatkoztál: az első időszak semmilyen sikerélményt nem adott. “Görcsös voltam, ügyetlenül bántam a bábbal. Az osztálytársaim közül többen hozták a jobbnál jobb jeleneteket, míg én csak gubbasztottam a sarokban, és hiába próbálkoztam, tehetségtelennek éreztem magam. Igazából csak másodév végén sikerült feloldódnom, amikor a vásári bábjátékkal kezdtünk foglalkozni” – mesélted. Miként emlékszel ezekre a tanulóévekre?

Az idő sok mindent megszépít és az ember utólag hajlamos szükségszerűnek érezni mindazt, ami megtörtént vele. Én is úgy gondolom, hogy a nehézségek nélkül nem lennék az, aki most vagyok. Abból a szempontból sajátos helyzetben voltam az egyetemen, hogy engem az akkori barátnőmmel együtt vettek fel a bábosztályba, tehát eleve úgy indultunk, hogy figyelmeztettek minket, “a párok itt általában szétmennek”, “romboló megállás nélkül egy levegőt szívni”, “sokat fogtok veszekedni”. Nem értettem, miért kell ez a pesszimizmus, de belátom, hogy amennyire erősíteni tudtuk egymást, annyira próbára tett minket, hogy minden összefonódik az életünkben, hogy még az albérlet is közös – azért ez brutál sok tud lenni. Pláne, amikor ott vagy frissen, fiatalon és úgy érzed, „ide nekem az oroszlánt is”, akkor minden este próbálsz éjfélig, egyig, kettőig, tehát amikor csak lehet, elmész a falig. Ezt mentálisan is bírni kell, ilyenkor kevesebb idő és energia jut egy kapcsolat építésére.

Gyakorló színészként, társulati tagként is felmerül a kérdés, hogy tudja valaki egyensúlyban tartani a munkát és a magánéletet… 

Abszolút.

Szép dolog a színház, de felelősséggel tartozom azért, hogy ne szippantson be teljesen, mert az életem nem színház, a prioritási listán eggyel előbbre való a család. Legalábbis számomra fontosabbá vált. Ez nem azt jelenti, hogy félvállról veszem, vagy ne tenném oda magam száz százalékosan a munkámban, de mérlegelem, mikor, mennyire érdemes égetni az energiáimat, hogy belefér-e az életembe plusz projekteket vállalni. Biztos lesz még olyan időszak, amikor átértékelek mindent, de nem hiszem, hogy valaha visszatérnék ahhoz az állapothoz, amikor csak aludni jártam haza. 

Minek a hatására változott meg a hozzáállásod?

A kisfiam érkezése mindenképpen fordulatot jelentett. Akkoriban olyan szerepekre kért föl Vidovszky György és Böhm György is, amelyeket nehéz szívvel utasítottam vissza, de egyértelmű volt, hogy ott akarok lenni Beni születésénél és nem kockáztathatom, hogy esetleg próbáljak akkor, amikor megcsörren a telefon és indulni kell.

Az egyetemi évek végén mennyire foglalkoztatott, hogy mi lesz a sorsod?

Valójában nem jutott időm ezen töprengeni, mert az utolsó évben körülbelül tíz bemutatót abszolváltam, tehát irreálisan sokat dolgoztam. Utólag felfoghatatlan, hogy sikerült ennyire csúcsra járatni magam, nem is volt egészséges. Végzős hallgatóként Meczner János elég jó szerepekkel kínált meg a Budapest Bábszínházban, ahol Markó Róberttel, Alföldi Róberttel és Ellinger Edinával is dolgozhattam. Közben több független produkcióba is bekerültem, úgyhogy nagyon foglalkoztatott a szabadúszás gondolata.

Olyannyira, hogy amikor a Tanár úr viszonylag korán, december-január körül megkeresett azzal, hogy szeretne szerződtetni, időt kértem és csak egy hónap múlva mondtam neki igent, ráadásul azzal a feltétellel, hogy szeretnék külsős feladatokat is vállalni hosszútávon. Erre azt felelte, ő ezt nemhogy megengedi, hanem kifejezetten támogatja, mert az a tapasztalata, hogy nem csak az adott színészre van jó hatással egy-egy kiruccanás, a társulat is megérzi, ha valaki új energiákat hoz egy külsős munkából visszatérve. Aztán valahogy kikoptak a kirándulások az életemből, de mindig bennem van a kisördög, aki menne világot látni. Az biztos, hogy sose izgultam, el tudok-e helyezkedni a szakmában, mert mindig azt éreztem: játszanom kell – nem tudhatom, hol és kikkel, de biztos, hogy ez a rendeltetésem, mert a színpadon többnyire felszabadultnak érzem magam. 

A SZFE sokaknak olyan volt, mint egy inkubátorház, rengeteg pozitív élményt nyújtott, de az összezártságban zajló közösségi élet azért sokakat próbára tett…

A fejlődésünk szempontjából az is sokat számított, hogy két önálló előadást is létre kellett hoznunk, negyedévben egy egyszemélyes felnőtt bábelőadást, ötödévben pedig egy gyerekelőadást. Ezeknek a produkcióknak mi voltunk a producerei és alkotói is, ami adott egyfajta magabiztosságot, azt a tudatot, hogy képesek vagyunk akár magunkból építkezni. Ha ezt az élményt nem kapom meg, ha nem kényszerít a feladat arra, hogy önállóan gondolkodjak, hogy legyek a saját szerencsém kovácsa, akkor talán nem vágok bele két Vitéz László előadásba (A Vitéz László menyecskét keres és a Vitéz László Ángliában című előadásokba, a szerk.), vagy John Osborne Dühöngő ifjúság című darabjának újrafordításába.

A Dühöngő ifjúságot 2020-ban be is mutattátok egy csapatnyi alkotótárssal. Az önmenedzsmentet, ami ahhoz kell, hogy a saját produkcióiddal eljuss az ország különböző pontjaira, talán ekkor kezdted el gyakorolni… Mennyit és mit tanultál azóta erről?

Az egyértelmű volt, hogy miután végez egy osztály, nem maradnak életben az általuk létrehozott darabok az Ódry Színpadon. Mivel tovább akartam játszani az első Vitéz László előadásom, meghívtam rá Gálvölgyi Dorkát, a 6SZIN alapítóját és akkori vezetőjét, mert tudtam, hogy gyerekszínházi előadásokat keres – így került a teátrum műsorára egy időre.

Eleve nem szeretem, amikor valaki hátradől és belesüpped a kényelmesbe, egy társulat megbecsült tagjaként is folyamatosan ott van bennem az érzés, hogy “gyerünk, még”. Mindig foglalkoztat a kérdés, mi fér bele pluszban az életembe, mi az, amit eddig nem csináltam, mi jelentene kihívást, de ahhoz, hogy erre választ adjak, a saját ügyeimmel kell foglalkoznom.

A Dühöngő ifjúság is úgy jött létre, hogy már egy ideje dédelgettem az újrafordítás tervét. Mire elkészültem az első ötven oldallal, bemutatták a Belvárosi Színházban, úgyhogy a fiókba tettem egy időre. Amikor egy sörözés alkalmával megemlítettem egy haveromnak, Pigler Bence rendezőnek, hogy foglalkoztat a mű, fellelkesült, neki is szívügye lett ez az előadás. Úgyhogy amikor az NKA-tól kaptunk támogatást a produkció létrehozására, már nem volt visszaút. Utólag úgy érzem, hogy a különböző projektek szépen egymásra épültek, és engem is optimistává tett, amikor sikerült valamit a semmiből megteremteni. De az utóbbi években nagyon sokat köszönhetek Móricz Máténak is, aki a Gradus Művészügynökségnél segít a fellépéseim szervezésében, lebonyolításában.

A történetegy fiatal házaspár, Jimmy és Alison életét mutatja be. Jimmy dühös a társadalomra és frusztrációit a feleségén, Alisonon vezeti le. Amikor Alison várandós lesz, a feszültség tovább nő a házaspár tagjai között. Alison meghívja barátnőjét, Helenát, aki viszonyba kezd Jimmyvel. A kapcsolatuk nem tart sokáig, és végül Alison és Jimmy kibékülnek. A darab többek közt azt a kérdést boncolgatja, hogyan képesek az emberek megbocsátani egymásnak és túllépni saját indulataikon, fájdalmaikon. Téged miért érintett meg a Dühöngő ifjúság?

A főhősről első olvasásra azt hihetjük, hogy egy dühöngő őrült. Jimmy tényleg felháborító stílusban fogalmaz, de ha átgondoljuk mindazt, amit mond, rájövünk, hogy nem beszél hülyeségeket. Én az életben egy jól nevelt fiú, egy „korrekt gyerek” vagyok, de rengetegszer felmerül bennem, hogy Jimmyhez hasonlóan én is szívesen elmondanám kerek perec a véleményem, tehát ott szunnyad bennem a „Jimmység”, amit ebben az előadásban nem kellett elfojtanom. Kiadhattam minden dühömet és szorongásomat.

Jimmy elvesztette a szüleit, édesapja korán meghalt, az édesanyjával pedig nem volt kapcsolata. Ilyesmiről én szerencsére nem tudok beszámolni, de nekem is feladatot jelentett a családtól való elszakadás. Vártam az önálló életet és vágytam rá, de amikor elérkezett, akkor belekóstoltam abba, hogy milyen lehet egzisztenciális problémákkal küzdeni, milyen az, amikor a körülmények szorítását legbelül érzed, olyannyira, hogy néha nem kapsz levegőt.

Az SZFE idején rosszabbnál rosszabb helyeken laktunk, például az István utcában egy 23 négyzetméteres lyukban, ami egy folyosóra emlékeztetett, és az egyetlen ablaka egy tűzfalra nézett. Ott gyakran éreztem úgy, hogy be vagyok szorítva a térbe, különösen nyomasztó volt ilyenkor még azon is töprengeni, amivel éppen küszködtem az egyetemen. Mindig arra jutottam, hogy nem ezt képzeltem el magamnak és jobb körülményeket szeretnék megteremteni. Lehet, hogy ez a gondolat is hozzájárult ahhoz, hogy aztán elég tevékennyé váltam.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy amit nem szeretsz magadból kiadni, azt egy bábon keresztül sokkal könnyebben meg tudod mutatni. A bábozás hosszútávon is megmarad egyfajta terápiás eszköznek?

Nekem a játékosság a legfontosabb a színházasdiban, a bábozás öröme tehát önmagáért való. Rettenetesen élvezem, hogy mindazt, amit esetleg elrejtek, felszínre hozhatom a színpadon, de azt tapasztaltam, hogy ha kifejezetten azzal a szándékkal megyek neki egy előadásnak, hogy “majd most jól kiadom az érzéseimet” és nyomom, ami a csövön kifér, akkor a rendre félrevisz.

Korábban úgy fogalmaztál: “A pályán töltött néhány év adott egyfajta önbizalmat, amivel bátrabban állok ki, és jobban bízom az ízlésemben. Talán sikerült megszabadulnom attól a görcsösségtől, ami eleinte jellemző volt rám. Ez nagyban köszönhető a bábnak. Megnyitott bennem valamit, könnyebben veszem az egészet, a prózai szerepekben is – amikor nincs a kezemben a báb – magabiztosabban szólalok meg”. Hogy érzed, minek köszönhető ez?

Azt hiszem, hogy a társulatnak is része van abban, hogy elégedett vagyok azzal, ahol tartok. Az összetartás és a közösség kulcsszavak számomra, szeretek a csapathoz tartozni. Sokat tanulok azoktól, akikkel összehoz a munka a Budapest Bábszínházban.

Amikor azt a szót kaptad egy interjúban, hogy “katarzis”, az jutott róla az eszedbe, hogy “kollégával kapcsolódni”… Megismételhetők-e a legnagyszerűbb “közösségi élmények” a színpadon vagy ezek váratlanul történnek meg és vissza nem térő pillanatok?

Ezek mind egyedi pillanatok. Viszonylag ritka az, amikor úgy érzed, hogy most tökéletesen működik az előadás, mert gellert kapott, mert valaki begyújtotta a rakétákat, a többiek rá tudtak kapcsolódni és együtt szálltunk föl. Amikor a legklasszabb momentumokat próbáljuk reprodukálni, akkor általában görcsössé válunk és “menetelés” lesz az átélés helyett. Előfordul, hogy a legjobb előadást senki sem látja, csak a rendezőasszisztens, van, hogy a bemutató előtt történik meg a csoda. Ráadásul nekem “őshibám”, hogy a legtöbb energiát a főpróbán adom ki magamból. Ez szörnyű, igyekszem változtatni rajta, mert így mi marad a premierre? Rettenetesen bosszantó, ha a kutya se látja, amikor ihletett állapotban születik meg a szerep. Pigler Bence, a Dühöngő ifjúság rendezője felhívott a főpróba után, hogy ő még ilyet nem látott tőlem, tisztában vagyok-e vele, hogy most mit csináltam. A válaszom az volt, hogy inkább nem, mint igen – mert az igazán ütős helyzetek csak úgy megtörténnek velünk, ha ugyanarra a hullámhosszra kerülünk egy mesés véletlen folytán.

Mikor fordult veled elő ilyesmi utoljára?

Játszottunk egy Helló, Héraklész! előadást, tavaly november elején, akkor történt olyasmi, amit a Mátrix egyik jelenetéhez tudnék hasonlítani. Az ügynökök lelövik Neot, már mennének haza, mint akik jól végezték dolgukat és akkor a halottnak tűnő főhős váratlanul fölkel. Újra megsorozzák, de ő fogja és megállítja a golyókat, majd azt kérdezi a tekintetével: „Ezzel öltetek meg az előbb? Hát, ezeket le tudom dobni…”

Nem szeretem ezt a “fáradt színész egyenlő jó színész” dolgot, de akkor előadás előtt pont toltunk egy összpróbát, szóval elég lestrapáltnak éreztem magam, úgyhogy arra gondoltam, “nem érdekel, ha most csak a padlót súrolom”. Végül épp az ellenkezője történt.

Mi a megfejtésed, miért?

Érdekes mezsgyén kell mozognia bennem a tudatosságnak és az ösztönösségnek, mindkettőre szükség van. Ha előre tudod, mik a koordináták, amelyek közt mozoghatsz, akkor már csak rá kell feküdni az aznapi hullámra. Az, hogy hova fog sodorni, kiszámíthatatlan. Időbe telt, mire megtanultam, hogy nem lehet minden előadás szenzációs, nem lehetsz mindig jó. Van, amikor csak legyint az ember, hogy “szerencsére, ez a nap valahogy lement”. 

Egy beszélgetésben felidézted, mit mondott nektek Szikszai Rémusz, aki vendégrendezőként A vihart vitte színpadra a Budapest Bábszínházban:

“Az energiaszintnek vannak különböző fokozatai. Van, hogy bemész és az összes létező energiádat ott kiadod és átéled, ez az első. A második az, amikor te minden energiádat beleadod, de közben még a partnerekből is merítesz és nekik is adsz. Valamiféle kölcsönhatás működik, ez a második. És van a harmadik, a Fodor Tamás szint, amikor már a közönséggel tudod ugyanezt megcsinálni, úgy adsz nekik vagy szedsz tőlük energiát, ahogy te akarsz”.

Fodor Tamás csodálatos színész és ehhez tényleg kell pár évtized a szakmában… Szerintem az a fontos, hogy ha a legrosszabb formádat hozod, akkor se kerülj egy bizonyos szint alá – de ezt amúgy se engedi a belső érzéked. Főleg a Vitéz Lászlónál érzem, hogy meg kell őrizni valamiféle belső rugalmasságot, hogy ne befolyásoljon se egy előnytelen helyszín, se az időjárás, se a zavaró környezeti hatások, hogy ne zökkentsenek ki például a paravánt ostromló gyerekek vagy a háttérben elhaladó járókelők, leskelődő nézők.

Egyszer azt mondtad, hogy “a siker néha hajsza”…

Néha azt is sikernek élem meg, amikor építem a díszletet mondjuk Tiszakécskén vagy Magyarország bármely eldugott zugában és érzem a flow-t, a készülődés örömét, a várakozást, hogy most mindjárt játszani fogok és ez önmagában boldoggá tesz. De azért az ember agyában néha súg egy hang, ami azt mondja, “jó lenne egy jelölés” vagy “egy kis elismerés”, például a Helló, Héraklész! főszerepéért vagy a Dekameron 2023 bemutatója kapcsán.

Ez ugye egy felnőtt, nagyszínpadi bábelőadás, amiben az összes létező rakétáját begyújtotta a Budapest Bábszínház, és amit két évad után is folyamatos teltházakkal játszunk. Ez önmagában siker, ettől függetlenül megfordul a fejekben, vajon mit szól ehhez a szakma, de a remélt elismerés általában elmarad. Viszont, amikor elkezdenék elégedetlen lenni, a feleségem, Bogár mindig odafordul és megkérdezi: “Zsombi, kinek csinálsz előadást, a szakmának vagy a gyerekeknek meg a nézőknek, akik egyébként odavannak a produkciókért?”. Ilyenkor megnyugszom, hogy nem lényeges, milyen plakett lapul a vitrinben, ha a közönség boldog, ha kapott vagy átélt valami pluszt.

(Kabos Gyula soha nem kapott állami kitüntetést. A szerk.) Gálvölgyivel értek egyet abban, hogy este, a színházban senki nem tudja, hány kitüntetésed van, lehet Kossuth-díjad, Nobel-díjad, olyat kell nyújtani, ami tetszik a nézőknek. Ezt nem szabad elfelejteni.

Készítettél már saját előadásokat, de idén szintet léptél, hiszen Markó Róbert rendezővel, a Veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatójával, illetve a Kőbányai Önkormányzat és a Kőrösi Kulturális Központ segítségével megszerveztétek az első Ujjé, a Ligetben, nagyszerű! – Vásári Bábjátékos Fesztivált a Népligetben.

Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatónője hívta fel a figyelmem arra, hogy Londonban 1976 óta évente megrendezik a The Covent Garden May Fayre & Puppet Festivalt, amelyre Anglia minden részéről érkeznek fellépni paravánjaikkal, bódéikkal a professzionális vásári bábjátékosok. Budapesten csak az 1900-as évek első felében volt ehhez hasonló nyüzsgő forgatag, amikor a Mutatványos téren, a Népliget egyik legnépszerűbb részén még működött a mozi, a dodzsem, a cirkusz, a céllövölde és Kemény Henrik családjának bábszínháza.

Több pályázaton is indultatok, mire megvalósult a rendezvény… 

Először beneveztünk a Budapest Tuningra, ahol prezentálnom kellett a fesztivál ötletét. Azt gondoltam, nagyon őszinte leszek, ezért csináltam magamról “egy pro és kontra listát”, hogy mi az, ami szerintem az előnyeim közé tartozik – lendületesség, kreativitás – és mi az, amiben segítségre szorulok – operatív teendők. Azt hittem, ez egy jófej dolog, de végül visszadobták az ötletet mondván, hogy saját bevallásom szerint kevés a kapacitásom arra, hogy megszervezzek egy ilyen eseményt. Tanultam belőle, és amikor Robi meglátta a Térfoglalás című pályázatot, ami hasonlított a Tuning koncepciójára – tehát olyan közterületi projektek megvalósítását tűzte ki célul, amelyekkel az adott tér ideiglenesen valamilyen kulturális/művészeti funkciót tölt be – már könnyebb volt eladni a projekt ötletünket. Ráadásul a pályázati tervek kidolgozására tartottak egy workshopot, ahol ugyanazzal a csapattal dolgozhattam, akik visszautasítottak minket a Budapest Tuningon. Ez a kidobtak az ajtón, visszamásztam az ablakon esete volt… Végeredményben így jobban jártunk, mert a X. kerület Kőbányai önkormányzat is támogatta a fesztivált, ami hatalmas segítség volt.

Számodra mit jelent “utcaszínházat csinálni”?

Nagyon szeretek csapatjátékos lenni, szeretem, ha sokan dolgozunk ugyanazon a produkción és együtt lélegzünk, de amikor egy fellépésen minden rajtam múlik, az óriási kihívás, sok adrenalin, fantasztikus érzés.

Azok, akik eljöttek az Ujjé, a Ligetben nagyszerű! fesztiválra, több olyan alkotót ismerhettek meg, akik ugyanebben a cipőben járnak, akik vállalkozó kedvűek, akik bábjátékosként új játékstílus, új karakterek megteremtésére törekszenek. Szerencsére nagy sikerként könyvelhetjük el a fesztivált, ugyanis a két nap alatt körülbelül 3000 ember tekintette meg a 12 bábelőadást és a kísérőprogramokat, ami egy nem bejáratott helyszín és rendezvény esetében nem kis szó. Azon leszek, hogy legyen még ilyen esemény.

Szerző: Tóth Berta / Színház Online