Ma ünnepli 65. születésnapját Rudolf Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, színházigazgató, a Vígszínház igazgatója, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, kiváló művész.

Rudolf Péter Budapesten született 1959. október 15-én pedagógusok gyermekeként. Életének első öt évében kis falvakban élt, majd 14 évesen került újra a fővárosba, ahol a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett. 1979-ben egy év katonaság után felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára Marton László, Valló Péter és Montágh Imre osztályába. Gyakorlatát a Vígszínházban töltötte, ahol negyedéves hallgatóként Puckot játszott a Szentivánéji álomban.

A 1983-ban, a diploma megszerzése után a Vígszínházhoz szerződött, ahol 1998-ig volt tag, miközben a színházi munkái mellett folyamatosan szinkronizált, rádiózott és forgatott, elsősorban magyar filmekben, de kisebb szerepeket kapott hollywoodi illetve más nemzetközi produkciókban is.

Első színházi rendezése 1992-ben a Dühöngő ifjúság volt, amely évekig telt házzal ment a Pesti Színházban. A Nyugati téren felállított sátorban megrendezte Tony Kushner darabját az Angyalok Amerikábant, majd később a Pesti Színházban A legyezőt, és a felújított Vígben A salemi boszorkányokat.

1998-ban szabadúszó lett, és az elkövetkező négy évben játszott III. Richárdot Miskolcon, Bónit Kecskeméten, Gogol monodrámát a Tháliában. Eljátszotta Bacsó Péter Hamvadó cigarettavég című filmjének főszerepét, és 2000-ben feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel bemutatták az És Rómeó és Júlia című darabot, melyet azóta, azaz több mint 20 éve töretlen sikerrel alakítanak, akárcsak a 2002-ben bemutatott Kövek a zsebben című előadást, amelyben Kálloy Molnár Péter a partnere.

2003 és 2005 között az Új Színház művészeti vezetője volt, majd újra a szabadúszást választotta. Közreműködésével megszületett a Beugró című improvizációs sorozat, és színészként állandó szereplője lett a Centrál Színháznak. Hangoskönyveket készített, Rejtőtől Hamvasig, Karinthytól Erlend Loe kortárs norvég íróig, mindenféle műfajban és tematikában. 2013–14-ben producerként és rendezőként, Fehér Béla regénye alapján létrehozott egy 6 részes kosztümös történelmi tv-filmsorozatot, a Kossuthkiflit.

Az elmúlt években folyamatosan dolgozott színház- és filmrendezőként, színházi és filmes színészként. A Török Ferenc által rendezett 1945 című filmben nyújtott alakításáért elnyerte a filmkritikusok díját és a Filmszemlén a legjobb férfi alakításáért járó díjat, amit Varsóban is megkapott.

Néhány éve bekapcsolódott egy nemzetközi tévés produkciós cég kreatív írói csapatába sorozatfejlesztőként, ahol fejlesztésük eredményeként megszületett az Ízig–vérig című sorozat.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem felkérésének eleget téve óraadóként oktatott filmes írókat és színészosztályokat.

Több mint 70 színházi, és csaknem félszáz filmes szereppel, 14 színházi rendezéssel és több nagyjátékfilmmel a háta mögött számtalan szakmai díj és elismerés tulajdonosa. 2020. július 1-től a Vígszínház ügyvezető igazgatója.

Hobbija a sakk, a horgászat és a foci, pályára lépett a színészválogatottban is, alkalmanként lejár a Hidegkúti Öregfiúk csapatába. Rendszeresen ír novellákat, verseket, forgatókönyveket, dalszövegeket, de szigorúan csak az íróasztalfiókja számára. Mint mondja: „Nagyon szerencsés voltam, de nem mindig éltem jól a szerencsémmel.” 

Művészi munkáját 1991-ben Jászai Mari-díjjal, 1995-ben Ajtay Andor-emlékdíjjal, 2002-ben kiváló művészi címmel ismerték el. 2006-ban a POSZT-on a legjobb férfi alakítás díját kapta, több rádiós és tévés nívódíj birtokosa, 2011-ben Páger Antal-színészdíjat vehetett át. 2013-ban Kossuth-díjjal jutalmazták sokoldalú művészi munkásságáért, különösen groteszk, ironikus hangvételű szerepek felejthetetlen megformálásáért, elsöprő sikert arató filmjeiért, bravúros improvizációs készségét tanúsító színészi játékáért. 2015-ben Budapest díszpolgára lett, és megkapta a MOB fair play-díjat a művészetben, 2016-ban az Amfiteátrum-díjat.

Apa: A megfelelni akarás komoly béklyó. Az embernek meg kell találnia önmagát. Mint ahogy a tanítvány is leválasztódik a tanítójáról, bármennyire hálás is neki, hogy tőle kapta az első koordinátarendszert, amelyben gondolkodik. Nem egészséges egy életen át belesimulni valakinek a világába. Bármennyire szerethető is az ismerős világ, vitázni jó. A másik ember fejével is kell gondolkodnod egy minőségi összecsapásnál. Sokszor volt, hogy édesapámmal óriási vitába keveredtem az ebédlőasztalnál, aztán két nap múlva egy kocsmában azon kaptam magam, hogy az ő álláspontját képviselem egy parázs veszekedésben. Abban az időszakban – és ez nem baj, így van rendjén – önmagában az ellenállást kellett megtanulni ahhoz, hogy tisztelve szeressem az álláspontját, de maradjon hely az enyémnek is.

Ambíció: Kisvárosban nőttem fel, pedagógus szülői háttérrel, és a genetikámban hordozott ambíciókkal. Minden rendű és rangú versenyen elindultam, és bár mindig győztem, állandóan rettegtem a vereségtől. Talán épp azért, mert annyira rettegtem tőle, nagyobb energiákat mozgósítottam, mint a többiek – így aztán folyton nyertem. Valami rejtélyes küldetéstudat volt bennem. Első tapasztalat tehát, hogy versenyző típus vagyok, aztán nem vettek fel elsőre a Színművészetire. Ez egy jókor jött pofon volt: kényszerű váltás, jogi kar, katonaság, újra felvételi – végül siker. Küldetéstudat és rettegés keveréke volt az életem. Az osztályban betöltött szerepem, majd a Vígszínházba kerülésem, az első filmek – főleg abban a korszakban, amikor egy magyar tévéfilm milliós nézettséget generált – szerencsés és erős kezdést jelentettek, jó pozícióban voltam. Aztán rendezni kezdtem a Vígben, és veszélyesen elkényeztetett helyzetbe kerültem: túl kerek volt a világ, gyanúsan előre látható helyzetekkel. Ennél kíváncsibb természet voltam, így szabadúszó lettem.

Maréknyi: Ijesztő, mennyire nem változik az emberiség morálja. Amikor egy-egy zseniális elődünk – mint például Shakespeare – művét olvassuk, vagy látjuk színpadon, és rádöbbenünk, hogy minden szó igaz ma is, abból nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy nincs mit tennünk. De fel kell fognunk, hogy így teljes a világ.

Színházi este: A színházban és a moziban is megvan a közösségi élmény.  Sokadmagaddal jobb átélni a katarzist, a sírást és a röhögést is. Van egyfajta szertartásosság, egy plusz várakozás azzal szemben, amikor csak behuppansz a fotelba, és megnyomod a távkapcsolót. Ez a szertartás is persze sokféle lehet. Színházban a premier nyakkendősségétől a londoni színházi élményemig a Piccadilly valamelyik színházában. Ott meglepett, kicsit talán zavart is, hogy az emberek hétköznapi ruhában ülnek a nézőtéren, a szünetekben pedig sört és fagyit árulnak. Aztán rájöttem, hogy ebben is van valami lírai, hiszen azt sugallja, hogy a színház a mindennapjaik része. Ennek is van létjogosultsága, és annak is, ami nálunk megszokottabb, hogy ünnepnek tekintünk egy-egy színházi estét.

Szerencsés Dániel: Amikor Palika (Sándor Pál) a Miss Arizóná-t csinálta, először úgy volt, hogy nem Mastroianni, hanem Nino Manfredi játssza azt a szerepet, ezért Manfredi itt volt Pesten 1983-ban a Filmszemlén. A színház nem adott ki a Boszorkányszombat című Rózsa János-filmhez, de Rózsa megkért, hogy szinkronizáljam le benne a kis Kamondit. Ezért engem is meghívtak a film bemutatójára. Mentem be a Vörös Csillag moziba, és ott állt Nino Manfredi egy csoport közepén. Palika az előző napokban levetítette neki a Szerencsés Dániel-t. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy álltam ott lepukkantan egy film premierjén, amelyben én csak a főszereplő hangja voltam, és Nino Manfredi tíz méterről kiszúrt, odajött hozzám integetve, és gratulált a Szerencsés Dániel-hez. Annyira zavarba jöttem, hogy ezt a gratulációt egy „thank you, thank you”-val fogadtam, majd otthagytam.

Nekem ez egy életre szóló emlék, hogy Nino Manfredi gratulált a Szerencsés Dániel-hez, és ha kimész egy külföldi fesztiválra, nyilván több esélyed van egy ilyet bezsebelni. És ezek muníciók, az ember mégiscsak a lelkéből él ezen a pályán, és ha kicsit megsimogatják, az jólesik. Ezeket elvenni az embertől, ez a szocializmus ránk nézve legsúlyosabb bűne. A bezártság és a simli. Nem akkora dráma, mint eleink drámája természetesen, de a mi életünkben ez elég pocsék volt. Akivel beszélek az én generációmból, amikor átmegy a határon, még mindig összerándul a gyomra.

Fizimiska: Nagyon örültem, amikor elkezdtem kopaszodni, érdekesebbé tette a fizimiskámat, és a saját intellektusom felé tolt. Mert én azért kicsit összetettebben láttam a világot, mint a korábbi szerepeimben a figurák. Amikor a Skorpió-t befejeztük, azt mondta Gárdos, hogy „most tíz évig nem fogsz lejönni a vászonról”. Ehhez képest onnantól kezdve évekig nem forgattam.

Mézesmadzag: Volt egy nagy mézesmadzag volt az életünkben: Esztert és engem behívtak egy castingra egy New Yorkban forgó, öt évig tartó tévésorozat két főszerepére. Piszok jól volt megírva, olyan volt a két jelenet, amit meg kellett csinálnunk, hogy a sírástól a röhögésig a nézőben és a játszóban is minden megtörténik. Nagyon komoly esélyünk volt, arról szólt a sorozat, hogy egy szerb orvos megérkezik Amerikába, és a sármjával megpróbálja a gyanakvó kisvárosi amerikaiaknak bebizonyítani, hogy attól, hogy Európából jött ő jó, vagy még jobb orvos, mint az ottaniak. És nem kellett tudni hozzá angolul, mert pont az volt a lényeg, hogy azalatt az öt év alatt tanul meg a figura meg angolul. Ezt egy amerikai nem tudta volna eljátszani. Volt ez a kis fekete pali humorral, életkedvvel, és mellé egy szőkésbarna arisztokratikus csaj, aki inkább menne vissza Szerbiába. És nem biztos, hogy mi lettünk volna, de nagy esélyünk volt rá. És nagyon jó volt az anyag, nem egy gagyi trutymó volt. Akkor el is döntöttük, hogy feladunk mindent, komolynak tűnt az ügy, anyám már ki is volt készülve. Aztán kiderült, hogy nem lesz. Hát az szar volt.

Nagy-Kálózy Eszter: Nagyon mások vagyunk szakmai értelemben is, és a létezésünk egyéb területein is. Talán ez a vonzó bennünk egymás felé. Az ő pontosságához képest én mindig egy keresgélő, improvizáló alkat voltam, az ő alázatához én mindig egy hepciáskodó alak voltam,

Család: A gyerek és a család Eszterrel lett meg. Én ebben nőttem fel, olyan békében, amit nyilván megpróbálok továbbvinni. A gyerekkel kacifántos élet volt. Hidegkúton laktunk, próbáltam kettőig, aztán mentem a bölcsibe összeszedtem Szonját. Ha tél volt, akkor fölöltöztettem, átmentünk az oviba Olivérért, levetkőztettem Szonját, mert nem állhatott ott kabátban. Aztán mindkettőjüket felöltöztettem, mentünk az iskolába Flóráért. Megint vetkőztetés, öltöztetés, és amikor hazaértünk Hidegkútra, már mehettem is vissza az előadásra. Ennek azért volt bája.

És Rómeó és Júlia: 40 voltam, amikor 2000-ben bemutattuk. Aztán amikor 3 éve a Globe Színház a Margitszigeten vendégeskedett, Bán Teodóra meghívta az előadásunkat; gondoltuk, itt elbúcsúzunk tőle. A Globe főrendezője megnézte, és azt mondta, ennek mennie kell a Globe-ba. Könnyfátyolos szemmel, remegő szívvel hallgattuk, és gondoltuk, ha méltóképp el akarunk búcsúzni életünk e fontos előadásától, az nyilvánvalóan a Globe-ban lesz. Viszont a hölgyet közben eltávolították a színház éléről, mert túlságosan újítónak bizonyult, elkezdte felrúgni az ősi, Globe-i színházcsinálási szabályokat – lám, mindenütt vannak különös döntések. Így nem mentünk. Lehet, megvárjuk még, hogy a Globe-ban búcsúzzunk el – ez lehet, újabb 20 évbe fog beletelni (nevet).

Covid: Amíg játszhattunk, minden egyes alkalom olyan volt, mint egy ünnep.

A színpadon este héttől tízig mindig kitesszük a lelkünket, de az odáig vezető útba a sok évtized alatt észrevétlenül be lehet fásulni. Ezt hangszerelte át az elmúlt másfél év; visszavarázsolódtunk abba az állapotba, amikor lázasan ballagtunk az Astoria metrómegállótól a Rákóczi útra, a felvételire. A legfontosabb tapasztalás azonban a közönség ragaszkodása volt, ahogy vállalták a sok tortúrát, a maszkviselést, a hőmérőzést, vették a jegyet a stream-előadásokra. Ez a nézők és a színpadon lévők közötti összekapaszkodás a színház igazi lényege

Vígszínház: 125 éve, amikor megnyitották, és ahogy az Várkonyi Zoltán egyik korabeli beszédéből kiderül, 1972-ben is ugyanazok a keresgélések jellemezték, mint ma: hogyan tudsz egyszerre modern, izgalmas lenni úgy, hogy ne legyél annyira kommersz, se túl szofisztikált, hogy csak pár ember lézengjen a nézőtéren. Ezen a mezsgyén kellett haladni mindig politikától, rendszerektől függetlenül. 

Szolgálat: Sok minden előre látható volt abban a furcsa, éles helyzetben, amikor én lettem ennek a színháznak az igazgatója. Nem volt egyszerű. El kellett döntenem, mi jó a színháznak. Az nem volt kérdés, mi a jó nekem.

Kisujj: Érdemes megfigyelni, hogy amikor a színészek a színészi munka folyamatáról beszélnek, sokszor keresik a szavakat, dadognak. Ennek az az oka, hogy egy olyan folyamatot kell ilyenkor leírni, amelyben a tudatosság és az ösztönösség egyszerre van jelen. Ez az érzet a Vígszínház színpadán még valami megfoghatatlan plusszal itatódik át. Tizennyolc évig voltam tag ebben a színházban, ez az ifjúságom. Az egész fiatalságom ömlik rám ezekből a falakból, tele vagyok emlékekkel, számomra meghatározó pillanatokkal. Ezek azok a pillanatok, amelyekbe kapaszkodsz, ha valami nagyon nem megy, ha nagyon tehetségtelennek érzed magad. Egyfajta dopping. Az egyik ilyen „kisülési pont” a Körmagyar című előadásban volt, amikor az egyik jelentben egyedül maradtam a színpadon. Álltam középen, és azt éreztem, hogy ha csak a kisujjamat megmozdítom, akkor is jön velem együtt a közönség. Ha semmi mást nem adott volna ez a szakma, csak azt az öt percet, már akkor megérte volna! Ezen a színpadon 125 év alatt sok csoda született. Néha el kell hessegetnem magamtól az áhítatot, nehogy lebénítson. Ez egy önvédelmi reflex.

Igazgatás: Valószínűleg kellett a szabadúszás, ez a sok irányváltás az életemben ahhoz, hogy itt és most harmóniában lehessek önmagammal és legyen erőm ehhez a kihíváshoz. Nagyon sokszor nem én kerestem új utakat, hanem megtaláltak. Szinte sodródtam. Bár nyilván ez ellentmondásosnak tűnhet. A szabadúszó szabad, tehát szabadon dönt. Ezt a döntést, hogy pályázom, nem hozhattam meg a hosszú előzmény nélkül. Most kellett megtörténnie velem és bennem.

Győzelem: Egy igazgató értékét leginkább az idő mutatja meg. Hagytál-e nyomot, vagy csak egyik napról a másikra evickéltél. Bár manapság talán ez is kunszt. A színház persze a jelenidő művészete: egy előadásból pár mondat, érzetek maradnak meg. Visszanézve mégis kirajzolódik ezeknek az érzeteknek egy képe. Egy színházi korszak. Ehhez még hozzáadódik korunk információhalmaza. Ez egyszerre segíthet és torzíthat egy ember, vagy akár egy egész intézmény megítélésén. Legenda építhető, vagy pusztítható. Szóval ezt most hagyjuk is!

Nagy győzelem, ha a társulat valóban társulatként működik. Ritka a próba viharok nélkül. Ez nem is baj, de nem mindegy mekkora a viharkár. Szóval győzelem, ha öröm a munka.

Nem: Nem írok felül politikai okokból egy barátságot. Ha valakivel sok-sok mindent végigcsináltam, az úgy lehetséges, hogy sokra tartom, jól működtünk a színpadon, a pályán vagy bárhol, ahol együtt voltunk. Mindig bele tudtunk nézi egymás szemébe.  Évtizedek óta azt ismételgetem perverz makacssággal, hogy számomra a barátság, a család és a szakma is a politika előtt áll a fontossági rangsorban. A jellemtorzulás egy másik kérdés. Vannak pillanatok, amikor kihívás tartanom magam ehhez a képlethez, de akkor is van bennem kíváncsiság. Szóval én hiszek a vitában. Látom, hogy lassan szinte nevetségessé válok. Néha egy-egy gesztus billenthet normális mederbe ügyeket.

Egy: Azt gondolom, világszínvonalúan színes a magyar színházi élet. Magam is fájdalommal állapítom meg, mennyi gondunk van a megosztottság miatt, de közben ha az ember színházba akar menni, változatosabb kínálatot talál, mint Londonban vagy New Yorkban. Ezt nagyon kevés dologgal kapcsolatban tudjuk elmondani. Én azért drukkolok, hogy mindegyik színház tele legyen, mindegy ki a fenntartó.

Összetartozás: Az összetartozás érzését szeretném megélni, legyen szó országról, családról, a szakmáról vagy a barátaimról.

Forrás: MTI, Színház Online, Vígszínház, HVG, Nők Lapja, Hamu és Gyémánt, Vaol.hu, Index, TELEX, Forbes, Magyar Narancs, Fidelio, stb.