„Az ötletnél kezdődik minden” – Interjú Kovács Viktorral és Kovács Dominikkal
2024. augusztus 25., vasárnap 09:25
Ahogy minden évben, úgy most is egy nagyinterjút és egy novellányi regényrészletet nyújt át évadhatáron a Pótszékfoglaló hűséges olvasóinak. Most a Kovács ikrekkel: Kovács Viktorral és Kovács Dominikkal beszélgetett Csatádi Gábor a múlt mélységes kútjáról, egy tál tejfölös gombócról, az egymással „összenőttségről” és az elkülönülésről, külön írt dolgozatokról, az egyetértés vitáiról, dédapák újságolvasó szenvedélyéről, nagyszülők ikertestvérségéről.
A mindenről melyikőtöknek mi jut eszébe először?
Viktor: Thomas Mann József és testvérei. Talán azért, mert terjedelem és benyomás szempontjából is olyan monumentális élmény volt, ami a mai napig elkísér. Persze ennek a tapasztalatnak igen közeli rokona olvasóként a Száz év magány is.
Dominik: Zavarban vagyok, mert
nekem is valami hasonló jutott eszembe: a Varázshegy hozzáférhetetlensége. Olyan részletgazdag leírásokat kapunk benne, miközben olvassuk, hogy azt hisszük, tényleg megismertünk mindent.
Ám eközben mégis maga a szöveg árulja el, hogy ez azért korántsem minden. Van valami végeláthatatlansága az időnek, a cselekménynek és a benne megjelenő várakozásnak is. És ha már József és testvérei: „Mélységes mély a múltnak kútja…” – nem ez a minden?
Viktor: …valamelyest biztosan.
Dominik: Valójában elsőre a Csongor és Tünde Mirígye jutott eszembe. „El van veszve minden!” – mondja. Ez egy olyan ősemlék, ami Gobbi Hilda hangján szól a fejemben.
Viktor: De azért, hogy feltegyem az i-re a pontot: egy tál paprikás-tejfölös krumplis gombóc is a minden, nem?! Ez a mi kedvencünk.
Dominik: Igen, ez is egyfajta világmindenséget jelent, az biztos.
Nektek kettőtöknek általában, sőt majdnem mindig, mindenről ugyanaz jut az eszetekbe?
Dominik: Ma például, mialatt a boltban várakoztunk, eszembe jutott egy ötlet az Amint akartunk című drámánk színpadi megvalósításával kapcsolatban. (A művet 2024 októberében tervezi bemutatni a győri RÉV Színház.)
Miután fizettünk, elléptünk a pulttól, Viktor kezdte el mondani azt a gondolatmenetet, ami nekem is beugrott sorban állás közben. És arra gondoltam, ilyen a világon nincs, hogy ugyanazok a gondolatok jutottak eszembe, mint Viktornak! Én még ha akarnék, akkor sem tudnék titkot tartani a testvérem előtt.
Viktor: Ezt igazából tesztelni kellene, hisz az ember önmagát nagyon nehezen tudja megfigyelni kívülről. Idővel sokszor már nem is szoktam tudni egy-egy gondolatról, ötletről, hogy az akkor most tőlem származik-e, vagy Dominik találta ki.
Dominik: Ezek annyira összemosódnak sokszor… Egy idő után hiába kutatjuk, hogy egy adott dolog melyikünk fejében fordulhatott meg először.
Ez mindig így volt?
Dominik: Nem mindig, de akad példa rá.
Viktor: A gondolatok előbb vagy utóbb közössé válnak. Valahogy ezeken osztozunk.
Dominik: Biztos, hogy a közös szocializációnak is szerepe lehet ebben. Meg aztán annyira egy térben mozgunk, talán ezért is.
Viktor: Persze biztosan vannak olyan egypetéjű ikrek, akik egészen másképp gondolkodnak.
Dominik:
Adott volt a lehetőség mindig, hogy elkülönüljünk egymástól, de őszintén szólva kisgyerekkorunk óta inkább kerestük egymás társaságát.
Ezt többségében már-már nyomasztó „tehernek” érzitek, vagy inkább inspiráló haszonként élitek meg?
Dominik: Teljesen természetes jelenség ez számomra, nem gondolkodtam még azon, hogy „mi lett volna, ha…”. Mi inkább az előnyeit látjuk ennek a közös életnek, és nincs rá panaszunk.
Viktor: Más volna tán a helyzet, ha lenne olyan testvérünk, aki nem ikertestvér. Ám mi ebbe születtünk bele. Sokan megkérdezik, hogy milyen ennyire szoros életformában együtt, egymás mellett élni. Mi meg azt kérdezzük, hogy milyen nem így élni. Hiszen mi meg azt nem tudjuk, milyen volna másként.
Hogyan emlékeztek: milyen volt így felnőni?
Viktor: Szerencsénk volt ebből a szempontból, mert a szüleink és a nagyszüleink is mindig azt figyelték, hogy nekünk ez a viszony hogyan könnyebb. Nem azért alakult ez így, mert kényszer alatt kellett így alakulnia… Ez a mi választásunk!
Dominik: Azt is teljes mértékben
támogatták volna, ha külön utat választunk, de mindig ugyanaz érdekelt bennünket. Már gyerekkorunktól fogva jelen volt a közös alkotás mint játék. Voltak közös dialógusaink, amikből aztán jeleneteket írtunk. Tízéves korunkban írtunk közösen egy karácsonyi mesejátékot, és tulajdonképpen azóta együtt tevékenykedünk.
A bennünket körülvevő világról való közös gondolkodás annyira természetes volt számunkra, hogy szinte hozzánőtt az életünkhöz. Az írás, az alkotás és általában az irodalom szeretete közös tulajdonságunk.
Viktor: Nem is beszélve arról, hogy mindig megbeszéltük azt, amit olvastunk.
Dominik: A környezetünk ezt tolerálta, támogatta. Nem szóltak bele az életünkbe a tekintetben, hogy kötelező lenne külön válnunk.
Viktor: Hagyták, hogy úgy történjen az életünk, ahogy történni akar…
Dominik: …igen, és azt gondolom, hogy ezért mind a ketten hálásak vagyunk. Talán ez a családi elfogadás abból is származhatott, hogy a nagymamánk édesanyja is ikertestvérként született. A mi családunkban tehát volt ennek valamiféle mintája már. Nagymamánk értette a mi nyelvünket gyerekként is, ezért alakulhatott ki vele nagyon érzékeny, szoros kapcsolatunk.
- Viktor: Voltak persze arra is „kísérletek”, hogy külön időt töltsünk távol egymástól,
ám egy vagy két nap után azt vettem észre, hogy nagyon hiányzik a testvérem. Úgy vagyok egész, ha ő ott van mellettem.
A tudományos kutatásunk viszont teljesen külön zajlik például. Iskolásként, ha dolgozatot írtunk, azt a szokást vettük fel, hogy külön padba ültünk.
Dominik: Otthon együtt tanultunk, azért is ültünk ilyenkor külön, nehogy később felmerüljön, hogy a hasonló hibák, tévesztések egymástól, leselkedésből származnak. Azaz már kisebb korunkban is voltak olyan területei az életünknek, ahol el kellett különülnünk, de ez nem okozott nehézséget.
Viktor: Nem, mert tudtuk, hogy pár óra múlva ismét együtt leszünk.
Hogy érzitek időteltével: a magánéletetekben vagy a közszerepléseitek során hol vannak olyan területek, ahol jólesik már elkülönülni a másiktól?
Dominik:
Sosem éreztem, hogy a közös alkotás és a közös társadalmi jelenlét miatt én volnék az, akinek nem tudna érvényesülni a saját személyisége. Az életemet úgy élem, hogy én Dominik vagyok, a beszélgetéseinkben is sokszor vitázunk, még akkor is, ha ugyanazt gondoljuk.
Viktor: Igen, tehát ez is jelen van az életünkben.
Dominik: Mint már említettük, a kutatói tevékenységet is külön végezzük. Külön konzultálunk a témavezetőnkkel, külön adunk elő konferenciákon.
Milyen érzés közösen prózát írni?
Dominik: Engem rettentően szórakoztatott. Az alkotás egyetlen hosszú, nagyon hosszú beszélgetés volt közöttünk. Mindkettőnkben van egy szűrő, és ami ezen a szűrőn átment: az került megírásra.
Aztán van az írásnak egy kevésbé vagy másképpen kreatív része, amikor próbálod hideg fejjel átolvasni azt, amit írtál, javítod, korrigálod a szöveget.
Viktor: Hol nevettünk közben, hol pedig idegesek voltunk, hisz együtt éltünk a szereplőkkel. A legtragikusabb pillanatoknál volt, hogy az embert a sírás fojtogatta.
Mély átéléssel írtuk ezt a könyvet, de ez talán nem is működhetne másképp, azt hiszem. A gyakorlatban úgy nézett ki a dolog, hogy amíg az egyikünk öt percig gépelt, a másik szorosan ott állt mellette, és segített neki megteremteni, létrehozni a mondatot. Aztán helyet cseréltünk. Így született meg a regény.
Dominik: Kezdetben, amikor egy történet létrejött a fejünkben, és le is írtunk, vázlatoltunk belőle valamennyit, voltak alkotási területek, amelyek sajátosan hozzám vagy Viktorhoz tartoztak. A lélektani részét én dolgoztam ki a történetnek, Viktor inkább a társadalmi háttér, a korszak és a miliő kiválasztásával és megteremtésével foglalkozott. Mára nincs ez a különállás, a regény esetében nem tudnánk ennyire szétválasztani az egyes alkotói területeket.
Ehhez képest milyen érzés az, amikor drámát írtok közösen?
Dominik: Bizonyos élethelyzetekben könnyebbséget jelent, ám ez aztán megváltozik. Az első negyed elképesztően érdekes a drámaírásban, mert akkor már alakulgat valami, de még kellően képlékeny is.
Viktor: Ott van, ott él még benne a reménykedő kérdés, hogy vajon mi lesz ebből a szövegből. Aztán szépen telik az idő…majd a vége felé már annak a felelőssége nyom, hogy le kell zárnod. Majd közeledik az idő, hogy megmutasd valakinek, valahogy kilép belőled, elhagy a szöveg… No, ez már egy nehezebb szakasz…
Dominik: …akár drámáról, akár prózáról van szó. Egy dráma után sokszor érezzük azt, hogy na, akkor most prózát kell írni. Vagy épp fordítva. Mindig maga a váltás az, ami könnyebbséget ad ilyenkor. Viszonylag gyakran írunk monodrámát, kamaradrámát, egyszereplős szöveget, amely akár elbeszélő prózaként is felfogható volna, ám mégis más az, amikor az ember drámai szövegen dolgozik. A drámaírás egyik nehézsége, hogy szűkebbre szabott az idő. Mennyire árnyalhatok egy-egy szereplőt? Mi az, amit megmutathatok még?
Előfordul, hogy más csapásiránya van a drámának az egyikőtök fejében, mint a másikótokéban?
Dominik: Gyakran megesik.
Kettőnk gondolkodásának az alapja, a szerkezete azonos, ám pont azokban a részletekben mutatkoznak közöttünk eltérések, amik egy dráma vagy regény esetében hangsúlyosnak számítanak. Ilyenkor általában mindketten vita- és egyszersmind kompromisszumkészek vagyunk.
Viktor: Nem sajnáljuk az időt soha, hogy ezeket megbeszéljük. Ha a vázlatírásnál van valami ködös, azaz valami, amiről nem ugyanazt gondoljuk, akkor muszáj mindig megállni, és kivesézni, kielemezni. Ám ez akár egy szófordulatnál is előadódhat. Úgy kell beszélni, érvelni, hogy az a magunk számára is megvilágosító erejű legyen.
Dominik: Általában nem egyikünk vagy másikunk véleménye győz, hanem az ütköztetett álláspont létrehoz egy közös harmadikat.
Ha már létrehozás: mi volt az a szikra, amiből a Lesz majd minden regénye született?
Dominik: Korábban írtunk a drámák mellett novellákat is, ám aztán valahogy mégis a dráma vette át az uralmat az alkotásaink között. De ezt nem is bántuk, inkább szerettük, hogy ebben mennyi tanulandó dolog, kísérletezési lehetőség van. Milyen egy klasszikus drámát, monodrámát megírni? Vonzott bennünket.
Viktor: Még a kudarcok is vonzottak:
mikor egy szöveg nem sikerült, meglátni, megkeresni ennek az okát, mi az, ami a hiányosságunk. Valahogy az ötletnél kezdődik minden: mikor elkezdünk beszélgetni egy témáról, akkor az a téma egyből meg is határozza a maga műnemét.
Viktor: Ennél a témánál egyből tudtuk a műnemét. Nem tudtuk viszont, hogy novellafüzér lesz vagy egybefüggő regény. Ez csak az első két fejezet megírása után dőlt el. Eleinte a Lesz majd mindent is egy hosszabb novellának szántuk…
Dominik: …beszélgettünk, beszélgettünk, aztán körülbelül a második fejezet után megszületett bennünk, hogy ez most kicsit hosszabb ideig fog majd tartani…
…igen, ez érződik is eléggé a szövegen. Lüktet belőle az, hogy nem tudjátok, nem akarjátok abbahagyni, mindezt hihetetlen gazdag nyelvezettel teszitek. A nyelvezetetek a jelenlegi kortárs irodalmunk nyelvezetének „trendjeivel” könnyedén szembe gyalogol. Ez mennyire alakított vagy ösztönös? Ilyen, ez a ti nyelvetek?
Viktor: Sokszor használjuk magunk között ezeket a fordulatokat. Ennek az alapja nyilván a tájnyelvből, a simontornyaiból, ceceiből való.
Dominik: Úgy szoktuk mondani: dél-mezőföldi világ, ez a mi hatáskörnyezetünk. A nagyszülőkkel, dédszülőkkel folytatott beszélgetéseknek a mondatszövési technikája érződik benne főként a tájnyelvi szavakon, dialektuson túl.
Nagy bánatunk, hogy a hangsúlyok szokatlanságát nem lehet jelezni a szövegben. Abban a pillanatban, hogy papírra kerül egy nyelv beszélt változata, óhatatlanul is fiktív nyelvvé válik. Mégis: erős kiindulási alapot jelentett az a nyelv, amelyet idősebb hozzátartozóinktól hallottunk, egyébként pedig mi is használunk.
Viktor: Nyelvi hitelességről azért sincsen értelme beszélni, mert akiktől mi ezt a nyelvet hallottuk, döntően a huszadik század elején születtek, abban az időszakban, amikor a regény tematikáját tekintve véget ér. Ők megélték az újságok elterjedését, a rádió, a televízió megjelenését. Ahogyan felidézték nekünk a huszonegyedik század elején a huszadik század eleji nyelvet, az, bízunk benne, képes rekonstruálni a regény miliőjét. Mert azokat a történeteket, melyeket átadtak nekünk, zömében ők is idősebb hozzátartozóktól kapták. A történeteket, melyeket a dédnagymamánk nekünk mesélt, ő is a felmenőihez kötötte, vagy tőlük hallotta. Azaz lehetséges, hogy amikor ezeket elmesélte nekünk a kétezres évek elején, akkor a mesélés nyelvezete egy korábbi, ezernyolcszázhetvenes évekbeli nyelvhez kanyarodott vissza. De mindez csak feltevés, és az is marad, hiszen hangfelvételek nem maradhattak fenn a tizenkilencedik század falusi világából.
- Azt hiszem, a regény szókincsbeli gazdagsága azért nemcsak a gyűjtés bőségességét, gazdagságát tükrözi, hanem a ti saját szókészletetek terebélyességét is.
- Dominik: Kétségtelen, hogy az olvasás része a mindennapjainknak, s ez a családban már a minket megelőző generációkban is így volt.
Az üknagyapánk, akit mi nem ismertünk, a nagypapánk elmondása szerint zsákszámra hordta haza az ötvenes évek elején a községi könyvtárból a könyveket olvasni. Az üknagymama éjszakánként Dumas regényeit olvasta a családtagoknak.
Anyai dédnagyapánk, akit szintén nem ismertünk, több újságot is járató, olvasó ember volt. Ezért minden bizonnyal az ő mondatszerkesztési technikájukban is ott lappanghatott az olvasottságuk.
Hogy érzitek: a korosztályotoknak mennyire kell megküzdenie a megértéssel, a befogadással, hiszen eléggé más ennek a korosztálynak a nyelvezete, szóhasználata, mint a korábbiaké? Az a nyelv, amelyben ti benne éltek, mennyire átadható?
Dominik: Pozitív tapasztalataim vannak.
Viktor: Nekem is, abszolút!
Dominik: Nem éreztem eddig, hogy a kortárs irodalom közegében léteznének tendenciaszerű befogadói elvárások a nyelvhasználattal kapcsolatban. Ez persze lehet szerencse kérdése is.Mi is úgy választunk történeteket, hogy összefüggéseket keresünk a jelennel. Tehát remélhetőleg nem öncélúan kapaszkodunk a múltba.
Minden, ami a ma emberében a múlttal kapcsolatban megfogalmazódik, nem tud más lenni, csak mai gondolat. Eddig minden múlttal foglalkozó írásunk kapcsán, vagy utólag, vagy már az írás kezdetén rájöttünk, hogy mi az, ami felszínre hozta bennünk azt a történetet. A családban hallott, elmesélt történetekkel is így volt.
Nem kötődött egyikhez sem valami konkrét ok, ami miatt épp azt, ott, akkor nekünk elmesélték. De az sem történt meg, hogy ránk telepedett volna a múlt, és hősként kaptunk volna elérhetetlen figurákat. Nagyon is hús-vér figurákról meséltek, és amikor meghallgattam, nagyon is mainak, a lelkemhez szólónak éreztem őket. Épp ezért Balogh Simonnak és a regény többi szereplőjének figurája is motivációjában, félelmeiben, vágyaiban nagyon mai alak, mi legalábbis ezt érezzük. A középpontban álló család, illetve a faluközösség tagjai is egy nagyon gyorsan változó világ szereplői a regényben, ahogy ma körülöttünk is nagyon gyorsan változik a világ. Balogh Simon egy olyan világba születik bele Égetthalmon, ahol minden évszázadok óta ugyanaz. Még a jobbágyfelszabadítás sem úgy érinti, ahogy a környező falvakat.
Viktor: Viszont a regénybeli község létformáját jellemző kollektív nemesség, közbirtokosi státusz a 19. század végén már nem jelent egzisztenciális jólétet, inkább egyfajta kapcsolódást a korabeli közigazgatáshoz, elterjedtebb írásbeliséget.
Ami pedig szerintünk egyértelműen a mához kapcsolja a történetet, az az, hogy Balogh Simonnak a századforduló környékén éppoly gyorsan kell reagálnia a gépesítésre, a vasúthálózat kiépülésére, a kertészeti kultúra megérkezésére, a gazdálkodás megváltozására vagy akár Amerikára mint lehetőségre, ahogy a ma emberének is a különböző technikai-technológiai kihívásokra. Ha lemaradsz, annak vannak következményei! Ám az is fontos, hogy az „itt és most” helyzetekben reálisan döntsünk: biztos, hogy fejlődünk attól, ami új?
Egyébként szerintem a kortárs hazai irodalomra és a világirodalomra – legyen bár dráma vagy próza – egyaránt jellemző a múlthoz való erőteljesebb kapcsolódás. Hirtelen Tena Štivičić Három tél című darabja jut az eszembe, amit az évadban a Radnóti Színház mutatott be, s amely egy „regényes” természetű dráma, többgenerációs történet, különböző korszakokat és nézőpontokat jelenít meg.
Dominik: Az amerikai Jonathan Franzen nagyregényeiben is mindig van valami múltba ágyazott titok, ami az egyes fejezetekben retrospektív narratívát eredményez. Paul Auster a 4321-ben hat párhuzamos történet mesél el, és nagyon érdekes, hogy Fergusonnak melyik történetben meddig tart a múltja.
Viktor: De tudod, ez olyan, hogy az ember erre koncentrálva egy idő után az összes olvasott, hallott, látott történetben a jelen és a múlt kapcsolódását fedezi fel, így aztán könnyen kisüti, hogy minden a múlthoz kötődik. Mert ugye mélységes mély a múltnak kútja.
Ha már múlt: a közelmúlt hazai eseményeiből mi az, ami Égetthalomra emlékeztet titeket?
Viktor: Ha valami, ami a közelmúlt vagy akár az elmúlt tíz év történéseiből felidézheti a regénybeli Égetthalom miliőjét, az az egyén érvényesülési lehetőségének a kérdése. Hogyan tudnak az egyén gondolatai felszínre kerülni, érvényesülni? Hogyan tudja megvalósítani az adott közegben a maga számítását?
Dominik: Hogyan tudja kényelmesen érezni magát, avagy hogyan tud idomulni?
A regénybeli falu egy kereskedelmi szemléletű település, alapvetően individualista beállítottságú személyekkel. A cselekmény helyszínéül általában nem a közösségi terek, hanem a családi otthonok, birtokok szolgálnak. Ez a típusú elszigetelődés szintén kortárs jelenség is, s ebben nyilvánvalóan a koronavírus is közrejátszhatott. Szigetszerűen élünk.
Lehet erre az elszigetesedésünkre bármiféle ellenszer, jó válasz?
Viktor: A kulcs talán az érzékenység és a nyitottság. Ha nyitottak vagyunk egymásra, akkor érezni fogjuk, hogy a másiknak épp mire van szüksége.
Dominik: Mindketten azt szeretnénk, hogy a közéleti alapú megosztottság mérséklődjön, legalább a kultúra területén. Azt ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy kinek milyen traumái vannak ehhez kapcsolódóan. Huszonnyolc évesen olyat elvárni, hogy valaki az akár hosszú évtizedekre visszavezethető sérelmeit és személyes fájdalmát félretegye, részünkről nem lenne körültekintő dolog. Ilyenkor mindig megszólal bennem egy hang: mit várhatok el a közegtől, a társadalomtól?!
Viktor: Minden erőfeszítést méltányolunk, ami a kulturális értékek megőrzését, a kulturális élet gazdagítását szolgálja.