Két szociálisan érzékeny alkotó ember inspiratív találkozása Az Ötödik Sally új bemutatója a Thália Színház Arizona stúdiójában. Szalai Kriszta Daniel Keyes azonos című regényének színpadra alkalmazója, rendezője, címszereplője 24 év után Pető Katának adta át a „stafétabotot”, hogy továbbvigye a gyerekkori traumák következtében megsokszorozott személyiségű Sally Potter szerepét. 

Sally nem tudja, miért ébred kórházban. Addigi életének is rengeteg fekete foltja van, nem emlékszik élete számtalan részére.

Dr. Ash elindítja a felismerés, a rálátás, az önelfogadás útján. A szőnyeg alá söpört gyermekkorban szerzett sebeket, elkezdik kitakarítani.

Minden előadás után kötetlen beszélgetés az alkotókkal.

Itt tudnak jegyet váltani az Ötödik Sally című produkcióra.

Kriszta, annak idején hogyan találkoztál a regénnyel, mi foglalkoztatott Sally figurájában?

Kriszta: Akkoriban éppen az első kisbabámmal voltam otthon. A Színművészeti előtt pszichológusnak készültem, majd a Színművészeti elvégzése után pedig a Vígszínház tagja lettem. Világéletemben szabad emberként éltem, de a színészi pályára kerülve kiderült számomra, hogy itt egyfolytában meg kéne felelnem. Azt éreztem, hogy rengeteg szerepben kell helyt állni a színészettől az anyaságig, a háztartástól a csekkek befizetéséig. Sokat görcsöltem emiatt. Aztán a kezembe került Az Ötödik Sally. Egy éjszaka alatt elolvastam. Rögtön beszippantott, erőt adott az élethez. Gondoltam, bizonyára mindenki megküzd azzal, amivel én is, a felnőtt léttel, a kérdéssel: miként tudom a a kezembe venni az életemet, képviselni magam, hogyan szabadítsam fel a lelkem, valójában hogyan legyek boldog. Ez az út nem azonnali és rövid, hosszú az út a lelki harmóniáig. 

Sally tudathasadását személyiségtorzulását a gyerekkori bántalmazás, abúzus okozta. Az előadásnak ez a rétege hangsúlyosabbá vált az évek során?

Kriszta: Nem ez a rétege érdekelt elsősorban Sally történetének, hanem a hétköznapi szinten is sok szerepben létezés témája izgatott. Hét évig pakolgattam ide-oda a könyvet, 13 rendezőnek adtam oda. Mindenki úgy viszonyult hozzá kimondatlanul is, hogy „jól van, te buta kis színésznőcske, nem tudom elképzelni rólad, hogy mind az öt személyiséget eljátszod”.

Emlékszem olyan előadásra, amikor a hírekben éppen egy sérült kislány szerepelt, akit az összes családtag erőszakolgatott, mígnem kilenc- tíz évesen terhes lett, világra is hozatták vele a gyereket. Akkoriban minden porcikámban ehelyett a kislány helyett üzentem a színpadról. Minden bántalmazott gyermek elveszett, és ha későn is, de érdemes rálátnia a nyomasztó emlékekre, mert akkor gyógyítható.

Pető Kata személyében most kijelölted Sally szerepének „örökösét”.

Kriszta: Feltettem magamnak a kérdést, hogy meddig fogom játszani Sally-t. Két válaszom volt: amíg van néző, illetve amíg van mondanivalóm. Nagyjából másfél évig kerestem olyan színésznőt Sally szerepére, akinek van mondanivalója a világról, érti, érzi a környezetét, minden porcikájában rezdül rá. És Pető Kata ilyen.

Kata, neked korábban mondott valamit a Keyes regénye, Kriszta előadása?

Kata: Nem olvastam a regényt, hallottam a darabról, arról, hogy Kriszta játszotta, de nem láttam az előadást. Teljesen véletlen a találkozásunk. Hajduk Károly ajánlott Krisztának. Személyesen nem ismertük egymást.

Milyen affinitásod vagy érintettséged van a Sally-féle elnyomott, gyerekkori sérüléseket hordozó karakter sorsában?

Kata: Már akkor is érdekelt, hogy mi történik a gyerekekkel, hogyan nőnek fel, amikor még nem voltam édesanya. Biztos vagyok benne, hogy gyerekkorban dől el minden, az, hogy milyen felnőtt lesz valakiből, milyen lesz az érzelmi világa. Természetesen azon is sok múlik, hogyan állunk saját magunkhoz, mennyit vagyunk hajlandóak belefektetni a jövőnkbe, mit szeretnénk elérni. Én például végtelenül hiszek az emberekben, a változásban, abban, hogy végső soron mindenkinek a saját kezében van a sorsa.

Több terápián vettem már részt, egyrészt kíváncsiságból, másrészt azért, mert fontosnak tartom, hogy foglalkozzak a saját érzelmi fejlődésemmel, azzal, ahová szeretnék eljutni. Jó sok célt kitűztem magamban, van egy elképzelésem arról, milyen emberre szeretném azt mondani, hogy „ez én vagyok”. Az életben vitt szerepeim miatt sokszor kerültem már olyan helyzetbe, amikor egyedül kellett megállnom a lábamon akár egy, akár két gyerekkel.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a sokféleséget meg tudom élni a szakmámban. Ugyanakkor hajlamos vagyok felismerni, amikor bizonyos személyiségjegyek elkezdenek felerősödni bennem. Ha van belső kontroll, ha türelmes vagyok magammal szemben, tehát ha szeretettel fordulok magam felé, akkor meg tudom tartani a belső egyensúlyt.

Kriszta: Ugyanígy látom. Egy nagyon egyszerű célról van a darabban és az életben is: eljutni önmagunk szeretetéig. Közben iszonyatosan rögös az út. Az Ötödik Sally-ben egy pszichiáter eljuttatja Sally-t az elfogadásig, összerakja a különböző személyiségeit, rávilágít arra, hogy mi miért történt az életében. Az a cél, hogy a végén meg tudja ölelni saját magát. 

A hazai társadalmi közeg a metoo óta sem túlságosan kedvez annak, hogy a sértettek, a bántalmazottak előálljanak, mert sokszor ma is megbélyegzik őket. Mik erről a tapasztalataitok?

Kata: Egyszerre könnyebb és nehezebb a helyzet attól, hogy sok értelemben kinyílt a világ, tudunk és akarunk is beszélni ezekről a esetekről. Ez lehetőséget ad arra, hogy a dolgok megváltozzanak. De attól, hogy beszélünk róluk, hogy nevén nevezzük a problémákat, még nem oldódnak meg. Végül mindig az egyén felelőssége, hogy mit kezd magával.

Kriszta: Van egy barátnőm, aki 42 évesen jött rá, hogy a bátyja, a nagyapja, az unokatestvére gyerekkorában abuzálta őt. Nem volt kihez fordulnia, az anyukája nem akarta meghallgatni. Amikor kiszabadult a családi körből, törölte az információt, mélyen a szőnyeg alá söpörte. Aztán felnőttként elkezdte gyógyítani magát. Azért kell folyamatosan beszélni ezekről az esetekről, mert nem természetesek. A tanítványaim körében is volt egy kislány, akit a nevelőapja bántalmazott. A diákok jöttek azzal, hogy segítsünk neki, és ő aztán kapott szülői segítséget. Az ilyen eseteknél nagyon fontos, hogy elhiggyék a gyereknek, hogy nem kamuzik. A legtöbbször az a helyzet, hogy a nők nem akarnak egyedül maradni, ezért inkább elnézik a férfinak bármit csinál. Különösen, ha közös gyerek is van.

Egyikőtök sem egy klasszikus színészi utat választott. Kriszta egyszerre tanít, rendez, ír, szociális munkás, közösségeket teremt, jótékonysági akciókat szervez. Kata zenei tanulmányokkal, bölcsész végzettséggel, négy nyelv birtokában szabadon mozog német nyelvterületen éppúgy, mint a független szférában. Nem teljesít ki benneteket önmagában a színészi pálya?

Kata: Egyébként nem végeztem el sem a konzervatóriumot, sem a bölcsészkart, mert közben felvettek a Színművészetire. Most éppen doktorálok. Kutatási területem az együttműködő kommunikáció hasznossága a színházi oktatásban, ami egy nagyon gyakorlati hozzáállás a kommunikációs fejlődéshez. Azt bizonyítom, hogy miért lenne haszna, ha az egyetemen is tanítanák. Produktívabb lenne-e a színházi vagy bármilyen művészi munka, ha használnák ezt a tudást.

Kriszta: Már gyerekkoromban is mindig csapatot építettem. Összeszedtem a lakótelepi gyerekeket, csináltunk egy klubot, kimeszeltük a helyiséget. Később pedig azt éreztem, hogy a gyárszerű színházi működés nagyon távol áll tőlem, ezért 1990-ben megalapítottam az első társulatot, hogy együtt legyünk és alkossunk azokkal, akik társul szegődnek hozzám. Ilyen értelemben nagyon egyívásúak vagyunk Katával. Nem elégít ki, hogy kapok egy szerepet, eljátszom, meghajlok, megtapsolnak, aztán viszlát. Sokkal többről szól a világ. Igyekszem a társadalom egészére kiterjeszteni a szárnyaimat, amit tudok, megteszek másokért, magunkért. Amikor kevesebbet vagyok a színpadon, akkor írok, szervezek, hajléktalanokkal foglalkozom, mikor mire van szükség. A politikai szerepvállalást elengedtem, annak ellenére, hogy felkértek civil képviselőnek. Most a gyerekekkel való kapcsolatról, a szülőségről szeretnék írni egy könyvet, hogy segítséget adjak másoknak a neveléshez és hogy támogassam a gyerekeket. Többek között arról szólna, miben hibáztam a saját gyerekeimmel kapcsolatban.

Kata: Sem az életem, sem a pályám nem elhatározások nyomán alakult, hanem egy nagyon erős, sokrétű kíváncsiság nyomán. Egyaránt szerettem dolgozni Kaposváron, Grazban, a Vígszínházban. A grazi Schauspielhausban ugyanúgy meg tudtam találni a szabadságot Bodó Viktor rendezéseiben, majd egy évig a társulat tagjaként, mint a Narratívában. Volt egy határozott pillanat, amikor úgy éreztem, el kell döntenem, vagy hazajövök vagy továbbmegyek és nagyon kemény munkával Berlinben kezdek kialakítani szakmai kapcsolatokat.

A szabadon, bátran, sallangmentesen zajló alkotómunka miatt csatlakoztál nemrég a Narratíva  színházi alkotói közösséghez?

Kata: Vagyunk egy páran, akik a magját képezzük ennek a közösségnek. Négyen indították el a Narratívát, Pass Andrea és Szenteczki Zita, Hegymegi Máté illetve Kovács D. Dániel rendezők. Az idei évadtól a lányok nem kapcsolódnak olyan szorosan a csapathoz. Mátéval és Danival is régóta ismerjük egymást, és fontos előadásokat hoztunk létre együtt, a Kurázsinak például nincs olyan motívuma, pillanata, amit ne tudnék megfeleltetni a saját lényemnek, létezésemnek. Jelenleg várakozással, inkább nyitottsággal, mintsem elvárásokkal tekintek a folytatás elé. Ezekben a járványos időkben össze-vissza csúszkálnak az idők, változnak a tervek. És közben sok más helyen is dolgozunk mindannyian, ami engem illet például Hajdu Szabolccsal, a Budaörsi Latinovits Színházban, a Trafóban, az Átriumban, a Radnótiban. És ott van saját produkcióm is, az Árnyék, amit a helyszín és a jogdíjak miatt sajnos nagyon ritkán játszunk. 

Az elmúlt években második hivatásod lett a jelmeztervezés. Hogyan vágtál neki?

Kata: Kovács D. Daninak köszönhetem, akit addig nyaggattam még a Szputnyikban, hogy nagyon szeretnék jelmezt tervezni, amíg egyszer csak úgy alakult, hogy éppen nem volt jelmeztervezője a Heilbronni Katicához. Boldogan éltem a lehetőséggel. A tervezés minden kis szegmensét rendkívül élvezem. Oda vagyok az anyagokért, a varrástechnikákért, szeretek ott állni a varrodában és nézni, ahogy a jelmezek készülnek. Tavaly az Átriumban terveztem Urbán András Mefisztó rendezéséhez, tőle például abszolút szabad kezet kaptam. De úgy is szeretek dolgozni, ha a rendezőnek nagyon konkrét elvárásai, elképzelései vannak. Ilyen most az Antigoné a Radnóti Színházban Porogi Dorkával. A vele való közös munkában élvezem, hogy miként tudok úgy lavírozni az ő határozott elképzelései között, hogy a saját kis „akcióim” is beleférjenek.

Kriszta, a Sally-n kívül milyen színházi feladatok várnak?

Kriszta: Megható, hogy a Magyar Kultúra Napjára meghívták a Maradjunk annyiban! című hajléktalan darabomat. Csodálkoztam rajta, mert elég csúnyán beszélek benne, hiszen a hajléktalanok nemigen tudják korlátozni az indulataikat. Annak idején hallottam egy riportot Lakatosné Jutkával, akit rendkívül bölcsnek, zseniálisnak találtam. Elhatároztam, hogy megosztom a történetét az emberekkel, hogy merítsenek belőle erőt. És tényleg úgy mennek haza a nézők előadás után, hogy ha neki van ereje, akkor nekem is lesz. Íróként tudtam, hogy a társadalom hiteles bemutatásához szükséges, hogy magam is kipróbáljam a hajléktalanságot. Öt napot töltöttem az utcán, nem tudtam wc-re menni, nem kaptam munkát, a hajléktalanok maximálisan segítettek, az emberek elkerültek. Két nap alatt mély depresszióba estem, azt hittem, nem tudok visszakapaszkodtam a társadalomba. Sokakat a félelem irányít, azért húzódnak el a fedél nélküliektől, nehogy egyszer úgy járjanak, mint ők. Vagy nem akarják mások terheit cipelni, úgy érzik, nekik is van belőlük elég. Van egy ötletem, amit szeretnék megírni a családom nő tagjainak cipelt terheiről, egy falu életéről.

Kata, mi a legfőbb tanulsága számodra Sally történetének, mit lehet tanulni ettől a traumatizált, szétesett, végül szerencsésen összerakott személyiségtől?

Kata: Szülőként azt tartom fontosnak, hogy meghalljam és észrevegyem, hogy milyenek a gyerekeim, kik is ők. Azon dolgozom, hogy őszinte kapcsolatot tudjak kialakítani velük, hogy ha nem úgy szólok hozzájuk, ahogy szeretnék, akkor is legalább lehetőséget adjak nekik arra, hogy meg tudják velem beszélni azt, ami foglalkoztatja őket. Szerencsére sokszor megkérdezik, „ezt most miért így mondtad”. Sokat mesélek nekik magamról azért, hogy ők is meséljenek magukról; tudják, hogy elmondhatnak bármit. Olyan akarok lenni a gyerekeimnek, mint egy karó, amire mint szőlő felkúszhatnak, nem akarok kertész lenni, aki vagdossa őket, hogy rendesen nőjenek. Támasz szeretnék maradni, akiben meg lehet kapaszkodni, aki irányt mutat.

Szerző: Szentgyörgyi Rita

Itt tudnak jegyet váltani az Ötödik Sally című produkcióra.