Négy évvel a Loop Pool sikere után ismét a Bethlen Téri Színház színpadára áll Stern Lili performer. Az akkor húszéves lány azóta elhagyta Magyarországot, Amerikában tanult művészetmenedzsmentet és azóta is ott él. Kaliforniából állítja színpadra új, <3Core című darabját, mely szorosan kapcsolódik a Loop Pool-hoz, annak végső dermedtségét föloldva az elmúlt négy év tapasztalatainak megjelenítésével. Otthon, külföld, bénultság, szenvedély, pánik és élni akarás: korrajz egy fiatal művész távlati és egyben testközeli perspektívájából.

– Miért mentél el Amerikába?

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) drámainstruktor szakán végeztem, 2021-ben. Az SZFE demonstráció és az azt megelőző covid-időszak nagyon megviselt, nagyon rosszul esett, ami történt és azt is rossz volt látni, hogy hogyan vannak a körülöttem élő emberek. Rossz volt látni a dühöt, az igazságtalanságot, hogy merre tart az országunk. Ráment az egészségem, testi szinten éltem meg ennek az időszaknak a borzalmát. Végül az akkori párkapcsolatom nehézségei miatt jutottam el abba az állapotba, hogy kilátástalannak láttam otthon mindent. Úgy éreztem, erre nincs más megoldás: minél messzebbre kell menni!
A szüleim fiatalon Texasban éltek egy ideig, emiatt is gondoltam, hogy Amerika egy jó kaland lehet nekem is. Végül a SUNY Buffalo Egyetemre vettek fel ösztöndíjjal, művészetmenedzser mesterszakra. Itt a tanáraim kétharmada európai, sokuk közép-kelet európai volt, így mind európai, mind amerikai szemszögből ráláthattam a művészetmenedzsmentre.

– Szorongó, érzékeny emberként nagy rizikót vállaltál.

– Valóban, hajlamos vagyok a szorongásra és érzékeny is vagyok, de van egy másik oldalam is: agyban nagyon ott vagyok és tudok priorizálni. Mindemellett ambíciózus vagyok, kitartó és törtető, bár fontos nekem, hogy másokon sose gázoljak át.

A határaimat feszegetem, a magamnak feltett lécet is nehéz megugranom, ez jellemző rám a mindennapokban, és az előadásaimban is. Másképp nincs értelme élni.

– Miből fakad ez a határfeszegetés, erős élni akarás?

– Erre egyszerű a válasz: nem akarok meghalni. Én nagyon félek a haláltól! Tizennégy évesen meghalt a nagypapám, akit egyszer sem látogattam meg a betegsége alatt. Mindig kifogásokat kerestem, hogy tanulnom kell, a felvételire készülni, de ha őszinte akarok lenni, nem bírtam el annak a terhét, hogy lássak valakit haldokolni – ez az egyetlen olyan dolog az életem során, amit mélyen megbántam.

Nagyjából erre az időszakra tehető az első pánikrohamom is. Nehéz visszaidézni konkrétumokat abból az időszakból, de az azóta eltelt tíz év hipochondriában, szorongásban és halálfélelemben telt. Vannak időszakaim, amikor nem gyötörnek, de ezek visszatérő állapotok annak ellenére, hogy boldog és gazdag, élményekkel és kapcsolatokkal teli életem van.

Szerintem azért van bennem ekkora élni akarás, mert iszonyatosan félek a haláltól, attól, hogy ez meddig tart és hogyan lesz vége, és mi lesz azután, hogy meghalok.

– A Loop Pool, a legutolsó előadásod témája a testképzavar volt. A covid időszakában több lelki probléma testi szinten is megbetegített. Performerként a test az eszközöd. Adja magát a kérdés, hogy milyen a viszonyod a testeddel?

– A testképzavar az egyik leggyakoribb mentális probléma, nekem a legjobb barátnőm volt ebben érintett. Viszont azt mondhatom, hogy én sosem voltam olyan elégedett a testemmel, mint most. Sokáig éretlennek láttam, nem tartottam nőiesnek. A Loop Poolról írott kritikában Králl Csaba férfiasan szikár, tinédzser külsőként írta le, amin én nagyon sokáig rágódtam, mély nyomot hagyott bennem, hogy mások ilyennek látták az akkor 19 éves testemet.

Félek attól, hogy nem vagyok nőies, hanem, hogy egy szikár fiú testben élek. Ennek ellenére szeretem, és tisztelem a testem, szeretem, hogy mennyire erős és mennyi traumát elbír!

– A törtető attitűd teljesen más megítélés alá esik Amerikában, mint mondjuk idehaza. Te hogyan látod magad ebben a szerepben?

– Valóban más jelentése van Európában, mint Amerikában, ahol teljesen másképp épül fel a társadalom. Itt az egyén, az individuum a legfontosabb, az emberek kevésbé gondolkoznak közösségekben, kevésbé élnek egymáshoz közel, kevésbé segítik egymást. Ez látszik a munkahelyi, iskolai, családi és párkapcsolatokon is. Nehéz is nekem az amerikai kultúrában élni, itt az emberek simán átgázolnak egymáson, vagy csak hiányzik a mélyebb kapcsolódás. Az a fontos Amerikában, hogy érj el minél többet, legyél minél sikeresebb és gazdagabb, és mosolyogj minél többet. Az, hogy etikus vagy etikátlan eszközökkel éred el azt amit, az teljesen mindegy.

Míg az európai, azon belül a magyar egy sokkal régebbi kultúra, közelebb élünk egymáshoz, sok történelmi borzalmon vagyunk túl. Minden helyzetben együtt kellett lenni, túl kellett élni az egymás ellen fordítottságot, meg kell férnünk egymás mellett minden történés ellenére.

Én Amerikában nagyon szorgalmasnak és ambiciózusnak számítok. Ha ezek hiányoznak, bármilyen okos, művelt és tehetséges lehetsz, nem érsz el semmit. Az igazán sikeres emberek szerintem nagyon szorgalmasak, ambiciózusak és jól bánnak az idejükkel. Talán nagyképűen hangzik, de kevés magamnál szorgalmasabb embert ismerek, talán csak a szüleimet, akik abszolút munkamániásnak számítanak.

– Milyen dolgozó nőként Amerikában élni, és hogyan lehet onnan Budapesten színpadra állítani egy darabot?

– Nagyon változóan érzem magam. Az első félévem teli volt szorongással, nem volt sok barátom és féltem is attól, hogy magányos maradok. Rengeteg időt töltöttem egyedül, így viszont megtanultam önmagamról gondoskodni minden tekintetben. Végül a közös élmények, a vizsgadrukk összehozott bennünket az osztálytársaimmal, az utolsó évünk már ennek jegyében telt.

Amikor lediplomáztam, szinte rögtön Kaliforniába költöztem, de általában igaz, hogy nagyon nehéz megtalálni a közeged Amerikában. Itt Napában a Szilícium-völgy milliárdosai élnek, a másik réteg pedig az őket kiszolgáló mexikói bevándorlók. Egy mezőgazdasági Mekka, de kultúra nincs igazán, ekképpen barátokat szerezni is nagyon nehéz. A munkahelyemen mindenki idősebb nálam, a legfiatalabb kollégám is közelít lassan a negyvenhez, a többség hatvanas-hetvenes. Ennek ellenére élvezem ezt a közeget, nagyon sokat tanulok erről a világról. Ráadásul elképesztő főnököm van, és csak nőkkel vagyok itt körülvéve.

Soha nem csináltam még távolból előadást, a korábbi munkáim során gyakorlatilag együtt éltem a csapatommal, mindent szorosan együttműködve hoztunk létre. Mivel ugyanazzal a csapattal dolgozom a <3Core-on, működik minden, hiszen nagyon jól ismerjük egymást, baráti a viszonyunk. Rengeteget beszélünk éjjel-nappal, együtt agyalunk.

– Hogyan kapcsolódik a <3Core a Loop Poolhoz?

– A Loop Pool úgy ér véget, hogy én ledermedve állok, meztelenül. Ez a ledermedtség szimbolizálja a covidos időszakot, azt a fajta bénultságot, amit akkoriban megéltem. Azóta folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miről érdemes beszélni, mi foglalkoztat engem, a környezetemet. Mitől szenvedek, mitől szenvednek a körülöttem lévők?

Rengeteg dolog történt velem a Loop Pool óta: lediplomáztam az SZFE-n, Amerikába költöztem, mesterdiplomát szereztem, dolgozni kezdtem, új párkapcsolatom lett, de mégis, sokszor érzem, hogy én abban a meztelen dermedtségben maradtam, és ugyan megszülettem valahogy, de nem tudom, hogy hogyan tovább.

Ez egyfelől az én dermedtségem, féltem és szorongtam attól, hogyan folytassam az elkezdett történetet, másrészt a Loop Pool végén én beleszülettem egy új állapotba, mondhatjuk, hogy egy új loopban (hurok) találtam magamat. Másrészt az, hogy valaki megszületik és ott áll naivan a világ előtt, majd elkezdi falni az élményeket, nagyon sok veszedelemmel tud járni. Erről van elég tapasztalatom az elmúlt két és fél évből.
Azt szeretném megmutatni a <3Core-ral, hogy egy ilyen megszületés után, hogyan van tovább, milyen hatások érik az egyént és azután, hogyan lehet megtalálni ebben a sok stimulációban önmagunkat.

Jegyek a <3Core-ra: https://bethlenszinhaz.jegyx1.hu/eloadas/2748/stern-lili-heartcore