Ahogyan színházigazgatói pályázatának bevezetőjében is megfogalmazza, a színház az ember lelki, szellemi strukturálásában játszik fontos szerepet. A Debreceni Csokonai Színház művészét, korábbi igazgatóját, Ráckevei Annát köszöntjük, aki február 25-én ünnepli születésnapját.

Ráckevei Anna pályájáról:

Ráckevei Anna 1978–1981 között a Nemzeti Színház Stúdiósa volt. 1981-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1985-ben végzett. Már a főiskolai évek alatt játszott a Madách Színházbana, melynek 1985–1989 között a tagja is volt. 1989–1991 között a Nemzeti Színház csapatát erősítette, 1991–1993 között pedig szabadfoglalkozású színészként dolgozott. 1993–1997 között a Művész Színházban, illetve Thália Színházban játszott. 1997-ben a Kelemen László Színkör, 1998-ban az Új Színház tagja lett, 2006-ig. 2002 és 2003 között a Nemzetibe tért vissza. 2006–tól a debreceni Csokonai Nemzeti Színház művésze. 2013. március 28-án Debrecen város közgyűlése a Csokonai Nemzeti Színház igazgatójává választotta. Mandátuma 2018-ban járt le, nem pályázott újra.

Nevéhez számos színházi szerep, önálló estek, szinkronszerepek köthetők. Szerencsésnek tartja magát, hisz szerepei megtalálják, minden munkájában megleli személyiségét. Munkájáért több ízben is részesült elismerésekben: Jászai Mari-díj, Magyar Művészetért-díj, Mensáros- és Kazinczy-díj birtokosa. Érdemes művész (2011) és Kiváló művész (2018) is. Két gyerek édesanyja. 

Ráckevei Annáról saját szavaival:

Balerina: Kiskoromban minden vágyam az volt, hogy balerina lehessek. Aztán – bár eljutottam a harmadik rostáig – nem vettek föl, mert nem voltak jók a testméreteim. 

Óvoda: Nagyon korán eldöntöttem, hogy színésznő leszek. Valószínűleg az óvodabeli élményeim miatt, hiszen hamar rájött az óvó néni, hogy gyorsan jegyzek meg szöveget, és nem félek a színpadtól, így sokat szerepeltetett. Ezenkívül teljesen átlagos, vidéki gyermekkorom volt, amiért roppant hálás vagyok. Rengeteget játszottam az utcán a többi gyerekkel, mozgalmas éveket töltöttem Tökölön, ahol felnőttem. Emellett sokat jártam szavalóversenyekre is. Hamar megéreztem azt a pezsgő érzést, amit az ember akkor tapasztal, ha egy sikeres fellépés után gratulálnak neki, örülnek a teljesítményének, és ő is boldog, hogy örömöt szerzett. Ez az érzés semmihez sem fogható. Olyan, mint valamiféle doppingszer, ami nagyon sok pozitív energiát szabadít fel az emberben.

Főiskola: Kell hozzá kitartás, egy bizonyos makacsság, hit és erő. Annak ellenére, hogy újra és újra elbuktam bennem egyre erősebb volt az az érzés, hogy nekem itt igenis helyem van. Az külön szerencse, hogy én az akkori Nemzeti Színházban ismerhettem meg a színházat, hisz belekóstolhattam a régi fajta színházi hagyományba, működésbe, amit Sinkovits Imre, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Major Tamás, Kállai Ferenc, Agárdi Gábor, Raksányi Gellért hordozott. Ugyanakkor megismerhettem az új, az éppen hangot kapó, és feltörekvő új generáció működését is, mert pont velem azonos időben került oda Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, akik hoztak egy új színházi szellemet, ízlést, működést és szerencsémnek érzem, hogy ezt is megismerhettem.

Színház: Mindenképpen tévút, ha azt gondoljuk, hogy a színpadon ugyanazt kell csinálni, amit az életben tapasztalunk. Hiszen a színpadi létezés az élet sűrített esszenciája, egy absztrakció. Hálás vagyok, hogy találkozhattam Taub Jánossal, aki fantasztikus módon tudott arról beszélni, hogy miért nem jó a hiper-szuper realista irány. A színházban épp az a csodálatos, hogy kiemelve a valóság egyes részleteit olyan megvilágításba helyezi azokat, ahogy az életben soha nem látnánk meg. A színház morális intézmény, ez a lényege.

Szakralitás: Mi alkotók arra vágyunk, hogy elérjük a nézőben a katarzist, az pedig szakrális dolog. Abban a pillanatban, hogy ki tudom nyitni a lelkemet, megrendülök, és kapcsolatba kerülök a másik emberrel, a természetfölöttivel, a lélekkel. Ezt nem lehet elvenni a színháztól. 

Skála: Van az embernek egy érzelmi skálája, ami szerencsés esetben jól elkülöníthető érzelmeket tartalmaz. A próbaidőszak alatt feltérképezzük, honnan hová szeretnénk eljutni, és az úthoz ezeket az érzelmeket használjuk fel. A színész évtizedeken keresztül azt gyakorolja, hogy az adott helyzethez megtalálja a megfelelő érzelmet, amitől az a jelenet életre kel. Függetlenül attól, hogy engem elhurcoltak-e a Duna-deltába vagy megölték-e az anyámat, nekem azokat az érzelmeket kell tudnom mozgósítani, felerősíteni és minél sokrétűbben egymás mellé tenni, amelyek az adott helyzetet hitelessé teszik. Nem kell megfojtani Desdemonát, hogy átélje a színész azt az indulatot, ami a megfojtáshoz kell. Ha érzelemgazdag életet élünk, nyilván gyarapszik az eszköztárunk, és a megfigyelés képessége is elengedhetetlen.

Tágítani: Természetes, hogy az ember, amennyire csak képes, vagy akkori tudása megengedi, föltérképez egy személyiséget. Ha a szerepe szerint ez szűk, akkor tágítja, amennyire csak lehet. Vagy megpróbál minél színesebb alakot gyúrni belőle. Ez a próbákon történik meg, éppen ezért ez egy másfajta tudatállapot. Itt a színész az ösztöneivel, érzékeivel dolgozik, és próbál spontán helyzeteket teremteni ahhoz, hogy azok, amiket gondol egy figuráról vagy helyzetről, megszülethessenek 

Monodráma: Ha egyedül vagy, csak a te felelősséged, hogy jó-e az aznapi előadás, a te energiád működteti a pillanatokat, de te is irányítasz, rajtad múlik a tempó, hogy mit tartasz éppen fontosnak abban a percben. Nagyobb teher, de ha végül sikerül végigutaztatni magamat a közönséggel együtt azon az egy óra húsz percen, akkor az nagyon nagy öröm is.

Lear király: Nagyon sűrű szövetű, összetett… Sok mindenről szól, mint ahogy a legtöbb Shakespeare-darab, de ami most leginkább megszólította a lelkemet az az, hogy mindenkinek be kell járni azt a néha nagyon gyötrelmes életutat, hogy a felismeréseken keresztül eljuthasson az önmagának és a világnak való megbocsátás gesztusáig… Nehéz, de nagyon fontos, hogy az ember ezen végigmenjen.

Orbánné: Ahogy a Csehov-darabok zsenialitásával is akkor szembesültem igazán, amikor életemben először végigjátszottam egyet, a Macskajátékkal is így vagyok. Minél mélyebbre ástam bele magam a próbák alatt, annál több fátyol hullott le a szemem elől. Sok elődöm eljátszotta a szerepet, s a feldolgozás első fázisában sok Orbánnét láttam magam előtt. A sok Orbánnétól aztán eljutottam oda, hogy én vagyok Orbánné, mert annyira közvetlenül érintett, s átélhető volt sok-sok darabbéli történés. A következő lépcsőfok az volt, hogy mi vagyunk Orbánné. Mindenki. Arra kell rájönnünk, és ehhez kell egy bizonyos érettség, hogy eljön az életünknek az a pontja, húsz- vagy akár hetvenévesen, amikor szembe kell néznünk az élethazugságainkkal. Azzal, hogy milyen önbecsapásokon keresztül jutottunk el odáig, ahol most vagyunk. Egy ponton az is eszembe jutott, hogy talán a halálunk pillanata az, amikor képesek vagyunk leszámolni életünk összes hazugságával.  A személyes érintettségtől egyszer csak eljutottam oda, hogy ezt az utat mindenki végigjárja. Rálát az életére vagy kénytelen rálátni, és szembenézhet vagy kénytelen szembe nézni azzal, hogy az addigi életét milyen illúziók mentén járta be. Ezek valós élmények, vagy csak képzelt és nagyon akart érzések, élmények. Talán az az egyik legfontosabb feladatunk az életben, hogy újra és újra legyen erőnk szembenézni magunkkal, merjük feltenni azokat a kérdéseket, amik arra valók, hogy tisztázzák azt az érzelmi hálót, amit felépítettünk magunknak. Hogy az mennyire hiteles és igaz. Lehet-e egyáltalán ráépíteni az életünket.

Legfontosabb: Szerintem a legfontosabb életfeladatunk a delphoi jósda felirata: Ismerd meg önmagad. Ebben nyilván fontos, hogy én magam tegyek ezért, de óriási jelentősége van annak, hogy vannak-e olyan társak a környezetemben, akik ebben segíteni tudnak. A hazugság a legnagyobb abúzus önmagunkkal és embertársainkkal szemben. Erről szól számomra Örkény darabja.

Debrecen: Nagyon izgalmas volt az a világ, amit Vidnyánszky Attila színháza jelentett, különleges vendégrendezőket és színészeket hívott meg, nagyon sok érdekes impulzust kaptam. Ahhoz, hogy igazgató legyek, nyilván kellett jó adag önbizalom is, de talán ennél is fontosabb volt a munkatársaim iránti bizalom. Enélkül nem vállaltam volna, hiszen másképp nem is lehet egy ekkora intézményt működtetni.  Fájdalmas, de szinte senki nem tud róla, hogy eljutottunk Párizsba, és kilenc estén át játszottuk az Odeon Színházban Valère NovarinaKépzeletbeli Operettjét, ami korszakos esemény volt. Vagy hogy Bukarestben és Oroszországban, Jaroszlavlban mutattuk be a Mesés férfiak szárnyakkal című darabot, amikor a város ezeréves fennállását ünnepelték. Jó színházat csináltunk, de erősödött bennem az érzés, hogy ami nem Budapesten történik, az nincs is – legalábbis a médiában. A Fodrásznő kapott egyedül nagyobb sajtóvisszhangot, amely nyert a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

Igazgatás:  sokszor misztikus, miért döntünk úgy, ahogy döntünk. Időnként banálisnak tűnik, amikor az ember megindokolja a lépéseit… Eddig mindig bejöttek azok a helyzetek, amelyekben kellett egy kis kurázsi, plusz erő, plusz hit. Sok jó megérzésem volt már az életben, sokszor súgtak a belső hangok, amik rábeszélnek és lebeszélnek. (Nevet.) Most is így történt. Egyszercsak megszólalt bennem a hang: „miért ne próbálnátok meg”? Egy éjszakán át tépelődtem a kérdésen, és reggel azt mondtam, belevágnék. (…) Mára eljutottam odáig, hogy engem sem három, hanem mondjuk hat szempont foglalkoztat –, de emiatt utólag úgy érzem, hogy olykor elhamarkodottan határoztam. Jóval megfontoltabban, átgondoltabban szükséges dönteni egy olyan pozícióban, ahol ennyi emberért felel az ember. Ezt egy életre megtanultam.

Arányok: Hosszú évek tapasztalata, hogy ahogyan egy városnak vannak jellegzetes stílusjegyei, minden színháznak is. Fontos megérteni, mi az, ami vonzza a helyi közönséget. Debrecenben nagy hagyománya van az operajátszásnak, a zenés műfajoknak, de szeretik a stúdiódarabokat is, mert amikor Pinczés István volt a főrendező, megalakították a stúdiószínházat, és nagyszerű kortárs darabokat játszottak. Mint egyetlen kőszínháznak a környéken, minden műfajnak meg kell jelennie a műsortervben. A nemzeti státusz is erre predesztinálja az intézményt. Széles skálán mozog a közönség ízlése, ugyanakkor szerintem úgy működik jól egy színház, ha arra buzdítja a nézőt, hogy kóstoljon meg mindenféle műfajt, tanuljon meg minél több színházi nyelvet. El kell találni azt az arányt, amely szolgálja a szakmát, az önmagunkkal szembeni elvárásokat is meg a nézőket is.

Tőled függ: Tőled függ, mit tartasz fontosnak, minek engedsz utat. Ha valaki például nem kap meg egy szerepet, és emiatt azt mondja, ez az egész egy rossz évad volt, holott sok más szerep az övé lehetett, akkor nem tudsz rajta segíteni. Van olyan típusú ember, aki azt akarja érezni, hogy neki hihetetlenül nehéz és méltánytalan a helyzete.

Fejlődés: Meg kell ismerni és tanulni azokat az új színházi formákat és nyelvet, amit ma beszél a színház, és ettől nem kell félni. Az ember első nagy színházi élményét iskolás korában szerzi, és furcsa mód az akkor magába szívott színházi eszményt, élményt várja később is. Majd kimarad egy időszak a színházból, amikor az ember gyereket nevel, munkát keres, gondjai vannak, és amikor újra visszatér, addigra már egészen más színházat talál, és ilyenkor sokan azt mondják: nekem ez nem tetszik, én ezt már nem értem. Holott csak kihagyott egy időszakot, amíg a színház változott, fejlődött. A színház mindig tükröt tart az adott kornak, ezért fontos, hogy folyamatosan fejlődjön, és az új nemzedékeknek is tükröt tartson. 

A 90-es évek színházi átrendeződései: Furcsa ez, mert még 1996-ban történt, hogy odajött hozzám a szakma egy meghatározó személyisége egy rendezvényen és azt mondta: Anna, a maga pályája most odaérkezett, amikor sorra kellene kapnia a jelentős, nagy női szerepeket. Csak tudja, az a baj, hogy nem jó oldalon áll. Én akkor néztem, és tényleg nem értettem, miről van szó, hol állok én, és hol kellene állnom. Csak annyit tettem, hogy igent mondtam egy számomra kedves, nagyra becsült ember, Gyurkovics Tibor felkérésére, és részt vettem egy rendezvényen, ahol történetesen az alternatív Kossuth-díjat adták át. Aztán hamarosan megértettem, mit jelent ez a megjegyzés a gyakorlatban, amikor például úgy alakult, hogy a színházban, melynek tagja voltam, nem tudtak szerepet adni egész évadban… Csak éppen ezt nem mondta ki senki, nem mondták a szemembe, hogy azért, mert… A helyzet bizonyos értelemben máig változatlan, a szakma megosztott, kettészakadt, ami ugyanakkor azért is lehet érdekes, mert nagyobb teljesítményre sarkallja mind a két oldalon állókat.

 Bal oldal – jobb oldal: Akkor sem értettem, hogy ez mit jelent, most sem akarom érteni. A szakmaiság mellett teszem le a voksom, és amellett, ha valaki szakmailag érvényes dolgot hoz létre. A szakmaiság és az emberség a legfontosabb. Azt tapasztalom, ha valaki egy idő után nem fejlődik az emberségében, akkor a szakmaiságában sem fejlődik tovább. Csak együtt működik a kettő. A színházat is azért csináljuk, hogy jobban megismerjük a világot és magunkat, hogy jobb emberré váljunk. Ha nem ezért csináljuk, akkor nincs értelme. 

Rugalmasság: Nagyon sok olyan helyzet van, amit az ember elképzel, és aztán minden másképp történik. Ha mereven ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, állandóan konfrontálódunk, és legtöbbször kudarcok érnek.  A vezetői helyzet egyik nagy tanulsága, hogy ha megpróbálunk rugalmasan alkalmazkodni az adott szituációhoz, sokkal hatékonyabban lehet dolgozni. Természetesen vannak helyzetek, döntések, amikor nem érdemes engedni, de a mindennapokban muszáj együttműködnünk.

Forrás: Színház Online, KÉPMÁS Magazin, Ropteto.hu, Haon.hu, Csokonai Színház, MMA