Egy, az újságokban megjelent kettős gyermekgyilkosság híréből indul ki Vajda István Pedig én jó anya voltam című drámája. Az anyag, melyet Vajda Pogány Juditnak szánt, hosszú ideig várta a megfelelő helyszínt és pillanatot, hogy előadás készüljön belőle. Végül a Pinceszínházban került színre 2007-ben a dokumentumdráma, amely az Örkény Színházban azóta is műsoron van. A produkció online, eSzínházi közvetítése kapcsán idéztük fel az egykori próbafolyamatot, a korábbi előadások élményét Pogány Judittal.

Vajda Istvántól kaptam meg az anyagot, aki a kettős gyerekgyilkosságot elkövető fiú egész környezetével készített annak idején riport-sorozatot, de az anya felvételeit olyan erősnek érezte, hogy nem akarta, hogy az egy fiókban maradjon, tehát ebből írt egy egyfelvonásos dokumentum-drámát.

A gyilkosság-történetről korábban nem tudtam, István hívott fel, hogy van egy kézirata, amivel ő már nem akar tovább foglalkozni, de odaadná nekem, hátha tudnék vele kezdeni valamit. Elolvastam, és nem csak a történettől borultam ki, mert az anyag nem pusztán a gyilkosságról szólt, hanem arról a valóságról, arról a kőkemény világról, amelyben ezek az emberek léteztek, küzdöttek az életben maradásért. Tudtam, hogy ezt az anyát valamikor szeretném eljátszani, de semmiféle kompromisszumot nem akartam kötni a darabbal kapcsolatban. Betettem egy fiókba, s vártam, hogy legyen egy olyan helyszín, ami megfelelő környezetet nyújt a történetnek.

2006-ben Gárdos Péter filmrendező volt a Pinceszínház művészeti vezetője, aki ebbe a kis térbe illő előadásokat képzelt el, és többeket, így engem is felkért, hogy gondolkozzunk, mit lehet náluk megvalósítani. Odaadtam Péternek Vajda István kéziratát, aki elolvasta, majd azzal hívott fel, hogy ilyen ütős szöveget már hosszú ideje nem olvasott és már ki is tűzte a bemutató időpontját. Tehát már csak rendezőt, munkatársakat kellett hozzá találni.

Te kérted fel a rendezésre Anger Zsoltot?

Zsoltot még Kaposvárról ismertem, és abban az időben az Örkény Színház két előadásában is vendégszínészként játszott. Úgy éreztem, hogy „a kaposvári iskola” miatt hasonló a színházi ízlésünk, hasonlóan gondolkodunk, tehát tudnék vele együtt dolgozni. És mivel tizenhetedik éve teltházzal játszom a darabot, ez jó döntésnek bizonyult. Pauer Gyula szobrász, színházi- és filmes látványtervező – akivel sokat dolgoztunk együtt, szintén Kaposváron – egyik tanítványát, Bodnár Enikőt kértem meg a díszlet- és jelmez tervezésére.

Az anya – a halálos ítélet végrehajtása után – emlékezik vissza az életükre, próbálja megérteni, miért történt meg a szörnyű gyilkosság.

Vajda István már a bírósági tárgyalásokra is bejárt, végigkísérte a nyomozást, rengeteg interjút készített, majd a fiú kivégzése után folytatódtak a beszélgetések, de az előadásban összevontuk a különböző időket, és csak az előadás végén derül ki, hogy a játszott időben már a halálbüntetés végrehajtása után vagyunk.

Lelkileg is fel kellett készülnöd az előadásra? Nehéz volt a próbafolyamat?

Nem szoktam lelkileg készülődni egy-egy szerepre. Annyira szerettem az anyagot, nagyon izgalmas eljátszani ezt az anyát, hatalmas lehetőség egy színész számára. Inkább azt éreztem, hogy ajándékot kaptam. És ettől függetlenül kell gondolni a valódi történetre, hogy mennyire fájdalmas lehetett ezt megélni az anyának. A kettőt nem feltétlenül kell együtt kezelni.

Lenyűgöző, ahogy megjeleníted azt a közeget, környezetet, amiben ők éltek, hogy a mozdulataidban, gesztusaidban benne rejlik az ember, még a szagát is érezni ennek a világnak.

Minden titok benne van az elmondott szövegben. Szerencsére az a típusú színész vagyok, aki nem külsőségekből építkezik, aki nem begyakorolt színészi eszközökkel játszik, hanem megéli a történetet, aki belebújik a játszott figurába.

Kemény darab, még sokáig kísért, motoszkált bennem. Vitt-e téged is nagyon mélyre a történet?

Ha átélem a történetet, persze, hogy engem is megérint. Az ember mélyre ás, és nem kell, hogy gyilkos legyen a gyermeke ahhoz, hogy az az érzés – hogy vajon mit csináltam jól mint anya, mit nem, melyik volt az a mondat, amit adott pillanatban el kellett volna mondanom, és nem mondtam el, és mi volt, amibe nem kellett volna beleszólnom, de beleszóltam – szóval hogy az az érzés átélhető legyen. Színészként, nem civilként létezem a próbafolyamatok, az előadások alatt. Ha úgy érzem, hogy sikerült mélyre ásni, akkor ez nem fáj, sőt, jólesik, nagy örömöt okoz.

Más az optikája a fiú cselekedeteinek, ha azokra anyaként tekint az ember. Kerestél kibúvókat a fiú számára, akár felmentetted őt? Mit mutat az anya-fiú kapcsolat az előadás végén?

Az anya a fia négy bűncselekményét meséli el, s közben mindegyiket újra éli.  Éppen ez a nő tragédiája, hogy mindenáron szeretné megérteni az okokat, szeretné a fiút szeretni, hiszen a gyermeke, ugyanakkor nem tudja felmenteni a végül kettős-gyerekgyilkosságot elkövető fiát. Pont ez az őrlődés az est lényege, ez az, ami megérinti a nézőt, és az, hogy nincs megoldás. Az előadás nem ad se megoldást, se feloldozást. Nem tud a gyermekének megbocsájtani, és nem tudja megtalálni az okokat sem. Ugyanakkor a fiú naplójából, melyet az anya megtalál, az is kiderül, mennyi minden múlt a szülőkön, akik egészen más értékrend szerint éltek, mint azt a fiú szerette volna. A szülők a nyomorúság elől vidékről Budapestre költöztek, a gyerek már más társadalmi közegben nő fel, mint ami a szülőknek jutott. Nem találkozik a két világ, a fiúnak nincs kihez fordulnia a problémáival. Az anya ebből a naplóból megérti, hogy ő is hibás, de nem vállalhat teljes felelősséget a történtekért, hiszen akkor nem tudná folytatni az életét, pedig ott a férje, a másik fia. Őrjítő gondokat és fájdalmakat kutat az anyag.

A Pinceszínházban játszottátok a darabot, de néhány alkalommal elvittétek börtönökbe is az előadást. Abban a közegben mennyire maradt színház az előadás, mennyire a saját valóságukként élték meg a rabok? Milyen élmény volt nekik játszani?

A színház ezeken a helyszíneken is működött, megmaradt, csak még nagyobb lett a feszültség. Abban az időben, amikor raboknak mutattuk be a produkciót, már Frenkó Zsolt dolgozott a Pinceszínház művészeti vezetőjeként, az ő ötlete volt, hogy mutassuk meg a legérintettebbeknek ezt az anyagot. Így jutottunk be több büntetésvégrehajtási intézetbe. A szegedi Csillagbörtönben játszottuk először, ahol őrületes este kerekedett, úgy érzem, erősebb élményt jelentett játszani, mint valaha. Nyolcvan, gyilkosságért vagy gyilkossági kísérletért elítélt ült a teremben, ők dönthettek arról, hogy meg szeretnék-e nézni. Az előadás alatt végig állt a levegő, a rákövetkező „közönségtalálkozó”, beszélgetés pedig hosszabb volt, mint maga az előadás. Utána még kaptam tőlük leveleket, vallomásokat. Ez azután megismétlődött Tökölön, majd Aszódon, a javító-nevelő intézetben. Tökölön, egy ottani nevelő segítségével megírták a darab második részét, amelyben megpróbálták a fiú szemszögéből megmutatni a történetet. A Pinceszínházban egy ideig úgy játszottuk, hogy én voltam az első rész, és ők a második. Természetesen amatőr előadás volt, de szívet facsaró, ahogy ők is szerettek volna magukról elmondani valami lényegeset. Nekik pedig nagy élményt jelentett, hogy játszhattak. A bemutató után mentem gratulálni a csapatnak, és megkérdezték, lehetne-e egy kérésük. Mondtam, hogy maguknak most bármi! Azt kérték, mondjak pár mondatot a kis Vuk hangján. Ezek a felnőtt férfiak ugráltak és boldogan nevettek, amikor megszólaltam. Én pedig nagyon furcsán éreztem magam attól a gondolattól, hogy ők bűnösök? Nagy élmény volt.

Nagyon fontosak lehettek ezek a tapasztalatok, ezek a kapcsolódások.

Persze, mert bűnt elkövetni az elkövetőnek is borzalmas dolog és ő tudja is, hogy hol tart lelkileg. De azzal szembesíteni a bűnöst, hogy a kint maradók, a környezet, a hozzátartozók, akik csak elszenvedői egy-egy nehéz történetnek, milyen fájdalmakat élnek meg, fontos. Kemény esemény volt mindegyik előadás, amit ezzel a szándékkal hívtak meg.

A Nemzet Színésze lettél. Hogy érint ez a fantasztikus megtiszteltetés és az, hogy egy pályatárs távozása után kerülhet sor a választásra?

A kérdésbe már belefogalmaztad a választ: igen, ez a baj, ahhoz, hogy valakit ez az óriási megtiszteltetés érjen, meg kell halnia egy másik művésznek. Az én esetemben ehhez az egyik legjobb barátomnak kellett távoznia, Csomós Marinak. Mari elvesztése óriási fájdalom, nem is tudok még véglegesen beletörődni abba, hogy nincs velünk. 1978-80-ig a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházban már játszottunk együtt. De amikor Mácsai Pál kitalálta, hogy a Macskajátékot hárman, Csomós Mari, Molnár Piroska és én játsszam, a kapcsolatunk akkora barátsággá mélyült, hogy az felejthetetlen.

Egy hasonló mély barátság a tiétek Gálffi Lászlóval, mindkettőtöket jelölték 2022-ben a Prima Primissima Díjra, amit végül ő nyert. Ez hogy érintett?

Azt is megtiszteltetésnek éreztem, hogy jelöltek. Ráadásul, ha a saját társulatomból nyer valaki, végképp nem lehetek szomorú. Annyira szeretem őt, hogy nem lehet keserűséget érezni emiatt. Húsz éve egy társulathoz tartozunk, együtt dolgozunk, együtt élünk, ez már egy komoly kapcsolat, ami engem hozzá köt. Amikor a Viharban ő játszotta Prosperót, én Arielt, olyan volt a kapcsolat köztünk, mint egy szerelem. Végtelen odafigyeléssel fordultunk egymás felé és csodáltuk a másikat, egy szalmaszálnyi hely sem jutott annak a felvetésnek, hogy miért ő nyert.

Elég sok darabban lépsz színre az idei évadban is. Kielégít, megterhel, játszanál még többet?

Nyolc produkcióban játszom, és már próbáljuk a kilencediket, a Bűn és bűnhődést. Kicsit játszom benne, de már most úgy tűnik, hogy az előadás nagyon izgalmas lesz. Gáspár Ildi a rendezője, aki a Macskajátékból és a Tótékból is saját adaptációt írt nekünk. Ildi rendezte Szabó Magda könyvéből Az ajtó c. előadást, amiben Emerencet játszhatom. Akitől ennyi mindent kaptam ebben a színházban, annak egy kisebb szerepre is igent mondok, a Solnesst vagy a Bűn és bűnhődést is boldogan vállaltam.

Mácsai Pál már nem pályázza meg a következő ciklust. Ez mennyiben határozza meg a színház, illetve a te színészi ottlétedet?

Én ezen nem gondolkodom, hisz 2025-ig még közösen vezetik a színházat. Mire ő elmegy, addigra én 82 leszek. Azt sem tudom, hogy akkor majd tudok-e, akarok-e még játszani.

Kibírható lenne neked színház nélkül?

Ok nélkül nem fogok úgy dönteni, de nagyon romlik a fizikai állapotom, a bejárás is gond, amióta nem vezetek a rossz szemem miatt. Csökken az ember munkaképessége, kedvem van, de nem tudom, mik lesznek a fizikai lehetőségeim.

Ez feszít téged?

Egyáltalán nem feszít. Az öregedés a világ legtermészetesebb dolga, persze jobb lenne, ha nem fájna például a derekam. Én nagyon racionálisan gondolkodó ember vagyok, nem szeretek lelkizni, sőt, elfáradok, ha olyannal beszélgetek, akinek túl nagy lelke van. 

Szerző: Marton Éva