„Azt érzem, áldás van ezeken a munkákon” – Interjú Cserna Antallal
2023. június 2., péntek 07:44
Számonkérhető-e Shakespeare A velencei kalmár c. műve miatt? – boncolgatja a kérdést Shylock figuráján keresztül a monodráma elbeszélője, Nemes Dániel író, aki családja révén maga is érintett a Holokausztban. A shakespeare-i mű, évszázadok kirekesztéstörténetei és személyes vallomások tükrözik egymást Lackó Gábor művében, melyből előbb egy webszínházi felvétel, majd színpadi mű született, most pedig az eSzínházban nézhető meg, online. Cserna Antallal beszélgettünk az Írd újra, Shakespeare!eSzínházi bemutatója kapcsán.
Tavaly szeptemberben mutattuk be az előadást A Spinoza Színházban, több mint tíz előadásunk volt. A Spinoza közönségének többsége – az elején ezt mindig megkérdezem – olvasta, látta az előadás alapjául szolgáló Shakespeare művet. Különleges élmény volt, amikor Csepregen egy szakközépiskola diákjainak játszottam. Nem olvasták, nem ismerték a művet, mégis tudtak jönni a történettel, nyitottak, érzékenyek voltak. Pedig nehéz a szöveg, sok benne a filozofikus utalás. Úgy gondolom, nagyon fontos anyag, nem csak a Holokauszt témájában, általános érvényű, mindenkihez szól.
Az alapszituáció, Nemes Dániel fiatal író „találkozása” Shakespeare-rel. A monodráma egy Shakespeare-rel folytatott képzeletbeli párbeszéd, ahol csak a te kérdéseidet, érveidet halljuk.
Az volt a legnehezebb feladat, hogy azokra a kérdésekre, válaszokra, amiket Shakespeare mond, úgy reagáljak, hogy kiderüljön, mit is mondott. Az eredeti koncepció dialógusban képzelte el az előadást, de azt éreztük, Shakespeare valós megjelentetése nem tenne hozzá, sőt inkább elvesz az energiáiból. Ráadásul az a játék sem maradna, hogy akivel beszélgetek az Shakespeare szelleme. A próbákon is azt próbáltuk megtalálni a rendezővel, Surányi Andrással, hogy minél spontánabb legyen a párbeszéd, a reakciók. Sokat dolgoztunk azon, hogy az olykor nehéz, sok információt tartalmazó körmondatokat összefűzzük a formával. Nem az a fajta shakespeare-i dialóg jelenik meg, amit nála megszokhattunk, nagyon rafináltan jelentkeznek benne azok az érzelmi amplitúdók, idegállapotok, amiket meg kell élnem. Éppen ezért már napokkal az előadások előtt, többször is összemondom a szöveget, hogy benne éljek.
Az eddigi előadások után beszélgettél is a nézőkkel. Azt, amit ők hozzátettek, a saját érzéseiket, történeteiket beépítetted a produkcióba?
Az Írd újra, Shakespeare! nem egy klasszikus színházi előadás, nem arról szól, hogy valamit leteszek az asztalra, a nézők pedig befogadják. Már az első pillanattól egy lelki együttlétnek kell lennie. Rögtön az előadás elején arra kérem a nézőket, jöjjenek velem – ami azt jelenti, hogy lelkileg is tartsanak velem. Attól a pillanattól kezdve mindig azt élem meg, hogy együtt vagyok ezeknek az embereknek az aznapi emlékeivel, viszonyulásaival, a fájdalmaival. Ezért érzem mindegyik előadást nagyon nagy felelősségnek és kihívásnak.
Az előadás Shylock szemszögéből beszél, próbálja megértetni az ő igazságát, mindeközben egyetemes utat jár be, arról is beszél, mi történt a 20. században, mi történt a zsidósággal a szerző halála után sokszáz évvel.
Általánosan szól a gyűlöletkeltésről. Nem csak a 20. századról, megemlítem a régebbi pogromokat is. Ahogy az előadásban is említem – nem csak a zsidóságot érték atrocitások. Fontos mondata a darabnak: „Nagy igazságért egy kis jogtalanság csak az ördög zsákmányát üti el”. Minden politikai manipuláció lényege, hogy ellenségkép festésével, egy ember, egy csoport démonizálásával próbál összefogást teremteni a többiekkel. Ez a gondolat végig jelen van a szövegben.
Mégis talán a középpontjában, erre erősít rá, hogy az alaptörténet A velencei kalmáré, a zsidóság sorstragédiája áll. A monológon belül egy hosszabb részben a hatmillió áldozatról beszélsz. És ugyanilyen fontosak azok a személyes történetek, mint Nemes Dániel apjának családjáé. Szól a gyűlölethez vezető útról is. Tetemre hívja Shakespeare-t Lackó Gábor darabja?
Az írástudók felelőssége is felmerül a darabban. Én – illetve az általam alakított Nemes Dániel – felmenti Shakespeare-t, aki nem tudhatta, nem láthatta mindezt. Nagyon fontos, s ezek a gondolatok ültek a legerősebben, hogy minden gondolat, ha rossz kezekbe kerül, bármire felhasználható.
De elhangzik az a mondat is, hogy Shakspeare, Shylock figurájával megteremtette a pénzsóvár zsidó archetípusát.
Nagyon sokáig Shylock-ot „bohóc-szerepként” játszották, gúny tárgyát képezte. Először Edmund Kean volt, aki drámai szerepet csinált a figurájából. Többféle olvasata lehet a műnek, de nagyon sok részletét az előadások nem szokták megfejteni. A monodráma végén elmondom Lopez történetét, aki egyedüli zsidó volt a királyi udvarban, de kinyírták. Ez nagyon rímel Shylock helyzetére, aki szintén egyedül van Velence társadalmában. És csak ragaszkodik a jogához, hogy visszaszerezze a pénzét, de folyamatosan belerúgnak. Fontos a saját igazsága, de lehet-e úgy elégtételt venni, hogy nem rúgsz bele a másikba? És létezik-e akkor elégtétel? Ezeket a felvetéseket is körüljárja a darab. A nézők közül voltak, akik többször is látták az előadást, ami egyfajta traumafeldolgozás lehetett a számukra. A színházi közegben még annak az érzését is adhatta, hogy nem vagy egyedül. Ez az anyag, a felépített szerkezete segítség ebben. Igen, először tetemre hívom Shakespeare-t, de a végén felmentem, hisz nem tudhatta, mi történik majd több száz évvel a halála után. Én is arra törekszem, hogy empátiával forduljak a nézők felé.
A Spinoza Színház előadásait megelőzte egy webszínházi, filmes változat, amit a Rumbach Zsinagógában vettetek fel. A film mennyiben tudta visszaadni ezt az érzelmi pluszt, tudott-e ugyanolyan erős lenni?
Érzelmileg sokkal összetettebb és sokkal erősebb a színpadi változat, mert nagyon sok mindent gondoltunk át az eredeti anyaghoz képest. A film alapjául szolgáló forgatókönyvet is erős anyagnak gondolom, de valószínűleg az a találkozás: Surányi András rendező, Laczkó Gábor író, Fabacsovics Lili dramaturg, a helyszínt adó Sándor Anna és Vízhányó Kálmán technikus fantasztikus csapata még tovább finomította és mélyítette az anyagot.
Ha most találkoznál A velencei kalmár színdarabbal színészként, rendezőként, másként olvasnád, gondolkodnál róla, mint korábban?
Én korábban is ehhez hasonlóan gondolkodtam az anyagról. A feldolgozásoknál, amiket láttam, mindig az volt az érzésem, mintha két darab létezne. Van a darabon belül egy önálló darab, hisz adott egy könnyed, kicsit felszínes történet, a vígjátéki rész, s benne kicsit idegen testként a bírósági tárgyalás, ami leválik a vígjátékról. Talán azért is éreztem így, mert nem jól súlyozták a viszonyokat. Számomra Shakespeare műve arról szól, hogy Shylock egyedül marad az igazságával, s minden manipulált körülötte. Sajnálom, hogy nem láttam olyan előadást – Alföldi, Mohácsi rendezéseit például nem láttam – ami erre fektetett volna hangsúlyt. Nekem korábban is arról szólt A velencei kalmár, hogy van egy felületes, közönyös világ, s ezen belül az egyedi érdekek és összefonódások elviszik az egyén igazságát. Azt gondolom, ettől rafinált Shakespeare, hogy Shylock nem akarta kivágni a font húst, csak el akart menni a végső határig.
A film-változatban Őze Lajos kalapjában játszol. Fontosak neked a tárgyakon keresztül születő személyes kötődések?
Gyerekkorom egyik meghatározó színésze volt Haumann Péter és Kállai Ferenc mellett. Mindhármukkal játszottam. A kalapot Őze Árontól kaptam, fontos, szakrális ereje van. Ahogy a filmben azoknak a köveknek is, amiket a sírra teszek. Azok az én köveim. Nagy energiákat kíván és mozgat meg az előadás. Mindig ott van bennem a félelem, hogy fogom-e tudni aznap este önazonosan képviselni a dráma lelki tartalmát. Félelemmel vegyes várakozás már napokkal korábban. De tisztulási folyamat is.
Az idei évadod – kevés új bemutatód volt – mennyire volt sűrű?
Hatalmas ajándék volt ez az évad, a Pinceszínházban mutattuk be a Hajmeresztőt és a Spinozával párhuzamosan forgattam A helység kalapácsa c. filmet. Lackó Gábor a Shakespeare kapcsán azt mondta: a családja illetve a személyes történetén keresztül történő szellemidézés, lényegében vezeklés a darab. Szellemidézés volt A helység kalapács is, ugyanis a főiskola első évében Montágh Imrével foglalkoztunk vele. Nagyon szeretem ezt az anyagot. Sorsszerű dolgok. Nagyon boldog voltam, hogy hívtak a castingra, s végül kiválasztottak. A Hajmeresztő azért bizonyult nagy ajándéknak, mert fantasztikus csapatot szedett össze a rendezője, Kelemen József. Azt érzem, áldás van ezeken a munkákon, rengeteget kaptam általuk. Nagyon régen nem volt erre példa. Ráadásul újra megcsináltuk Az ötödik Sally előadást, Szalai Kriszta rendezésében.
A Sally visszahozása egy nagyon régi közös munkátoknak.
De közben mégsem, mert nagyon áthangoltuk, nagyon új dolgokat kért Kriszta. 1998-ban mutattuk be, s tizenkilenc éven keresztül játszottuk Krisztával. Mindegyik előadás picit máshogy alakult, mindig tükrözte az aznapi állapotunkat, hangulatunkat. Krisztának is mindig az jelentette az izgalmat, hogy tudom-e aznap úgy, teljesen tisztán játszani, hogy elengedem az egót. Tudunk-e önazonosak lenni, képesek leszünk-e az aznapi érzéseinket beletenni. Mindig ez az izgalom a Shakespeare-nél is.
Az új változatban Pető Kata játssza Kriszta egykori szerepét. Nagyon más lehet Krisztával, aki az életben a feleséged, játszani, s egész más impulzusokat adhat Pető Kata.
Nyilván más, eleinte volt is bennem ellenállás, mert eredetileg nem én játszottam volna a felújított verziót. Persze, más Katával és más Krisztával, de mindkettőben az volt a legfontosabb, hogy a pillanatnyi érzéseket felhasználva fogalmazzak, ezt nevezem önazonosságnak.
Ha ennyire fontos az éppen megélt pillanat, ezt nehezen adhatja vissza egy e.színházas felvétel.
A konstrukciót adja vissza, ez felvett anyagnál is működik, de nincsen benne ilyenkor a néző a szituációs térben. Izgultam is rendesen a felvételkor, de visszanézve, így is megvolt az érzelmi íve. Rendben van, de sosem tudja visszaadni a közösségi élményt, nem tudja überelni az aznap esti lelki összetételt, bármilyen jól játszik benne az ember. De közben tök jó dolog, hogy lehetővé teszi a megnézését azok számára, akik nem jutnak el a színházba.
Szerző: Marton Éva