SZFEThália SzínházAscher TamásMészáros MartinTóth PéterDanis LídiaSzabó Győző
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 29., kedd

    “Azt remélem, meglátja bennem az embert” – Nyílt levél Apáti Bencének, Sodró Elizától

    2020. március 2., hétfő 22:39

    Sodró Eliza, a Radnóti Színház művésze Apáti Bence, balett-táncos, publicista, az Operettszínház balettigazgatójához írt nyílt levelet.

    “Kedves Bence!

    Azért írok önnek, mert már másodszor jelez nekem a google, hogy ön megemlítette a nevemet egy cikkében. Mikor az elsőt olvastam, napokig forgolódtam, hogy válaszoljak-e, aztán végül úgy döntöttem „áááá inkább nem… azzal csak felhívom rá a figyelmet… különben sincs időm… biztos nem akart bántani… milyen kedves, hogy olvasta az interjúmat… stb.”

    De most már másodszor bukkan fel a nevem olyan kontextusban, ami köszönőviszonyban sincs azzal, aki vagyok. Ezt az intenzív érdeklődést normális esetben flörtnek venném, és küldenék rá egy távolságtartó diszkrét szmájlit, de tekintve, hogy nem ismerjük egymást, úgy érzem, itt valami mással állok szemben. Az első cikkét olvasva még csak egy „butácska színésznőcskének” tarthat engem a laikus olvasó, a másodikban viszont már egy „jobbosokkal érzéketlen véresszájú libsivé” fejlődik az avatárom. Gondoltam nem várom meg míg a cuki Charmanderből Charizarddá növöm ki magam az írásaiban. Így eldöntöttem, hogy megpróbálom megvédeni magam.

    Sajnálom, ha egy félresikerült mondattal azt a látszatot keltettem magamról, hogy csak a „haladó sajtót olvasom”. Az igazság az, hogy egyáltalán nem olvasok semmilyen sajtót. Nincs olyan pillanat az életemben, amikor megnyitok egy általam kedvelt hírportált, hogy elolvassam, mik a hírek.

    Gyermekkoromban a nagypapám mindig azzal kezdte a napot, hogy a kávéja mellé elolvasta a Magyar Nemzetet és a Népszabadságot. Azt mondta, ha összeadod őket, és gyököt vonsz belőlük, nagyjából kisül, hogy mik a tények.

    Én azzal kezdem a napom, hogy kétségbeesetten keresem a kulcsom, a telefonom, a példányom, adok egy puszit a szerelmemnek, és rohanok a színházba vagy a szinkronba. A buszon átnyálazom a facebookot, és ha valaki megoszt egy engem érdeklő kontetet, akkor kattintok.

    Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ezzel a szokásommal bezárom magam a nagyjából 1450 magyar és 20-21 külföldi facebookismerősöm buborékjába, de sajnos egyelőre az objektív tájékozódás leghatékonyabb módjának még mindig az tűnik, ha egy számomra hiteles személytől informálódom. Ebben a netes világban pedig a facebookismerőseim jelentik a számomra hiteles személyeket, mert őket legalább ismerem. Ha ők osztanak meg valamit, akkor nagyobb eséllyel találom el, hogy a megosztott hír igaz-e vagy hamis.

    Általában csak a cikk elolvasása után nézem meg, hogy ki a szerző, és hogy mi ez az oldal. Így jutok el időnként a „haladó sajtó sztyeppéire”, vagy a „féknyúzdzsungelbe”, illetve az ön által balliberális sajtónak titulált sajtó által helyenként kormánysajtónak titulált sajtó portáljaira. Ilyenkor feldolgozom az olvasottakat, a véleményburok mögül megpróbálom kihámozni a tényeket, eldönteni róluk, hogy igazak-e vagy sem, és ennek mentén igyekszem kialakítani a saját álláspontomat (fenntartva magamban a tévedés lehetőségét). Vannak csonthéjas vélemények, amik nehezen adják meg magukat, mert az influenszerek korában a vélemények sokkal több figyelmet kapnak, mint a tények.

    Mikor egy cikkíró olyan állításokat tüntet fel tényként, melyekről biztosan, elsőkézből tudom, hogy hamisak, pl. mert ott voltam az adott eseményen/ rólam írták/ egy közeli ismerősömről szól stb. akkor ösztönösen elkezdem megkérdőjelezni a cikkben szereplő többi állítás valóságtartalmát is. A szerző neve mellé egy pici piros felkiáltójel kerül a fejemben, és gyanakvásom az érdeklődésemmel fordítottan arányosan növekszik, ha elém keveredik egy írása.

    Sajnos vannak oldalak amiket olvasva annyira kritikus vagyok, hogy azt is némi szkepszissel szemlélem, ha megírják, hogy 4:0-ra nyert a Barca… persze ilyenkor se bojkottálom az adott oldalt, ha szembejön velem egy érdekes cikk, rákattintok legközelebb is, legfeljebb sűrűbben pislogok, hogy kevesebb ideig nézzem… sajnos a hazugságokra/tévedésekre épülő cinizmus súlyosan károsítja a mentális egészségemet, koncentrációzavart, szövegtévesztést okozhat, ami a hivatásomat tekintve végzetes következményekkel járhat.

    Azért fárasztom önt és kedvelőit a hírolvasási szokásaim részletezésével, mert úgy vélem, az erről szóló fél mondattal rántottam magamra a vizes lepedőt, hogy most idegen emberek segítő szándékkal cikkeket küldözgetnek nekem, ön pedig a véleménye kifejtésekor hamis képet fest rólam. Azt remélem, ha az interjúmból kiragadott mondatot bővebben kifejtem, akkor meglátja bennem az embert, és nem egy balliberális fekete tömeg részeként fog kezelni.

    Azt tapasztalom, hogy a sajtó, műfaját tekintve gyakran dehumanizál: ha azt mondom
    Mészáros Lőrinc, sokaknak az jut eszébe hogy „ostoba gázszerelő stróman”
    ha azt Soros György, akkor az, hogy „gonosz tolvaj pénzember”
    ha azt Schobert Norbi, akkor az, hogy „dagizó fitnesszfőfasz”
    mert a sajtóban olvasott cikkek alapján senki sem gondol bele abba, hogy ők is emberek, akiknek vannak érzéseik, akik ugyanúgy félnek, ugyanúgy szeretnek, mint én, vagy ön, vagy bárki más.
    A színház, a színész viszont „rehumanizál”. Papírra vetett üres alakok szavait, tartalommal tölti fel, átélhetővé, megérthetővé tesz kitalált alakokat. Ennek fontosságában rendíthetetlenül hiszek, ezért a csodáért lettem színész.

    Szakmámból adódóan tiltakozom az ellen, hogy a nevemre igaztalan címkék kerüljenek. Interjúimban is különös gondot fordítok az igazmondásra és a pontos fogalmazásra. Ha valamit nem tartok egyetemesen igaznak, azt egy „szerintemmel” jelzem olvasóim számára, hogy értsék, ez csak az én véleményem. Kicsi korom óta azt vallom, amit kedvenc szerzőm, Michael Ende ír a Momóban, Beppo utcaseprőről: „Beppo azért gondolkodik annyit, hogy mindig igazat válaszolhasson. Mert az volt a véleménye, a világ minden szerencsétlensége a sok hazugságból származik, a szándékos hazugságból meg a nem szándékosból is, amit csak sietségünkben, hebehurgyaságunkban követünk el.”

    Ön olyan dolgokat állít rólam, amiket határozottan cáfolok, és amik miatt a XIX. században becsületsértésért párbajra hívnám ki, ha férfi lennék… Szeretném, ha az alábbi állításokat javítaná, vagy legalább bocsánatot kérne az okozott kellemetlenségekért.

    „Az egyébként liberális érzületű Sodró Eliza”: sosem állítottam, hogy liberális érzületű lennék. Bár valóban nyitott és elfogadó vagyok, vannak konzervatív nézeteim is.

    „Diplomatikusan és roppant óvatosan úgy fogalmazott” : ezzel a mondatrésszel azt az érzetet kelti, mintha én, nem akarnám megsérteni a „liberális elvtársaimat”. Miközben az igazság az, hogy az egész interjúban óvatosan fogalmazok, mert senkit sem szeretnék megbántani. Nem hiszem ugyanis, hogy az egymás cukkolása és kicikizése pozitív eredményre vezethet.

    „Sodró Elizának és a csak a haladó sajtót olvasó művészkollégáimnak mondom”: ebben a mondatrészben tényként kezeli, hogy én csak a „haladó sajtót” olvasom. Erre cáfolat a mostani levelem első oldala. És a 24.hu-nak adott interjúm is, ahol a kérdésre adott válaszom második mondata a következő: „Nincs időm rá, hogy minden nap elolvassam a sajtóorgánumokat, ezért legtöbbször csak a Facebookon, ismerősöktől tájékozódom.”

    „Nagyon várom Sodró Eliza, Pintér Béla, és Nagy Ervin elhatárolódását.”: bár borzasztó megtisztelő Pintér Bélával és Nagy Ervinnel egy mondatban szerepelni, mégsem értem, mi alapján lettünk így összeválogatva. Az, hogy Pintér Bélával egy tüntetésen léptünk fel, nem jelenti azt, hogy tudná, hogy ki vagyok . Az, hogy Nagy Ervin egyszer mellettem ült egy kritikus díjátadón, nem jelenti azt, hogy ismerjük egymást.

    „Minden bizonnyal újra összegyűlnek tüntetni, és követelni fogják, hogy az ellenzéki többségű fővárosi közgyűlés ne politikai alapon döntsön Bán Teodóra pályázatáról.”: ezzel a mondattal és az egész cikkel azt a látszatot kelti, mintha én pártpolitikai alapon válogatnám meg, hogy mely ügyek mellett állok ki. Pedig az igazság az, hogy ha minden olyan ügy mellett felszólalnék, ami sérti az igazságérzetemet, magam is inkább influenszernek, publicistának, véleményvezérnek állnék, és valószínűleg két hét alatt idegösszeomlást kapnék. Ezért csak nagyon ritkán szólalok fel ügyekben, és a válogatási szempontjaim között nem szerepel a politikai hovatartozás. Ha megkérdeznek, természetesen elmondom a véleményemet, de nem tartom magam akkora arcnak, hogy egyetlen szavammal orvosolni tudjam a Bán Teodórát vagy bárkit ért igazságtalanságokat. Mivel az ön által vizionált liberális tömeg tapasztalataim szerint nem létezik, így vezéralakjai sincsenek, akik sikerrel befolyásolni tudnák a közfelháborodás mértékét.

    Megnyugtatásául írom, hogy követtem az eseményeket, és a szakmabeli ismerőseim körében jelentős felháborodást váltott ki az eset. Tudtommal szakmai szervezetek is kifejezték ellenérzésüket.

    Kedves Bence! Remélem sikerült érzékeltetnem, hogy az ön által tényekként kezelt állítások milyen távol állnak a valóságtól. Szeretném, ha a későbbi írásaiban elállna attól, hogy a nevemet felhasználva fejtse ki véleményét. Ha tényleg érdekli, hogy mit gondolok dolgokról, szeretettel meghívom önt és kedvesét a Radnóti Színházba egy szabadon választott időpontban egy szabadon választott előadásomra, és ha megvárnak utána, akkor beülhetnénk valahova beszélni az előadásról meg egyébről. A nyilvános üzengetéstől a továbbiakban tartózkodnék, mert rengeteg időmet és energiámat emésztené fel, tekintve, hogy nem ez a szakmám, és pénzt sem kapok érte.

    Köszönöm, hogy elolvasott.”

    Sodró Eliza

    - Színházi pillanatok az Instagramon -