Húsz éven át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagjaként alkotott, de filmes munkái Magyarországra szólították. Az egyik főszereplője volt a Dobó Kata és Gulyás Buda által rendezett El a kezekkel a Papámtól című játékfilmnek, Endreként láthattuk az Elkxurtuk című moziban és Bethlen Gáborként fog feltűnni a Tündérkert című sorozatban. Bokor Barnát az idei évadban a Thália Színház művészeként köszönthettük. Új bemutatójáról és arról is kérdeztük, milyen módon edzette meg, mire tanította a budapesti lét.

Márciusban új előadásban léptél színre a Thália Színházban, Keszég László rendezésében mutattátok be Ion Luca Caragiale román szerző Farsang című művét Hamvai Kornél átiratában. A nézőtérről úgy tűnt, óriási siker az új feldolgozás, ami egy tetoválószalonba helyezi egy szerelmi ötszög történetét…

(Feydeau, francia drámaíró, az általános vélemény szerint Molière óta a legnagyobb francia vígjátékszerző, a szerk.)

Az eredeti változat a 20. század elején játszódik Romániában, az átirat a 90-es évekre helyezi a cselekményt, a forradalom utáni időszakra, node itt kerül színpadra a 21. század elején, a magyar fővárosban – szóval az, ami látszólag elhamvadt anno Bukarestben, az most “Hamvaiból föltámadt” Budapesten. Caragiale dörzsölt figurái, ezek az érvényesülni akaró, kisstílű nagymenők, akiket a féltékenység, feltörekvés , a hiúság, az érvényesülni akarás mozgatnak ismerősek lehetnek számunkra. A Farsang – eredeti címén Dale Carnevalului – megjelenése idején kényelmetlen volt az akkori román társadalom számára, végül Caragiale emigrált Romàniából, később a filmes feldolgozást a nyolcvanas években betiltotta a kommunista rendszer, Lucian Pintilie kiváló rendező pedig disszidált. Ez a mostani finomabban provokál, leginkább szórakoztat és reméljük senki nem disszidál.

Milyen volt a közös munka ebben a produkcióban?

A rendelkezés hosszú és példányfüggő volt a legkonkrétabb értelemben, a művészi szabadságot feláldoztuk a türelem és a térképészet oltárán, ugyanis a szöveg által kért szcenikai mozgások pontosságot, matematikai precizitást követelnek. Később került a hangsúly a jelenidejűségre és a felszabadult, rendezett játékra. Ha nem úgy követtük volna a darabot, mint egy kottát, akkor nem működnének a poénok. Keszég László szabadkai származású, én román tévén nőttem fel, azt hiszem sikerült felismernünk a darabban pár olyan balkáni archetípust, akik a Farsang szereplői.

Te egy felszarvazott vőlegényt, Pampont alakítod, aki egész idő alatt hűtlen barátnője pasiját akarja megtalálni és minimum kiherélni.

Ő is egy nagyon eltalált figura, megcsalt macsóként érkezik eltökélten az első felvonásban, adja a kemény fiút, elvégre rendőr volt, jelenleg atom biztos osztó a kaszinóban éjszakai műszakban. A második felvonásban alkalma lenne revansot venni, de kiderül, hogy konfliktus kerülő alkat.

A bonyodalmak helyszínéül szolgáló tetováló szalon falán koronás oroszlán, Michael Jackson plakát, Fatima keze szimbólum (népszerű szimbólum az iszlám és zsidó hitvilágban), a román forradalmi eseményekről készült fotó, a Coca Cola reklámok stílusában megjelenített Communism felirat és egy integető Ceaușescut plakát is látható…

Ez a multikulti a szalon tulajdonos Nicu művészi ambíciójának megnyilatkozása, az elképzelt szabadságról szól, ahogy Lordache, az asszisztense elmondja: mindenféle katalógusunk van a keresztény motívumoktól a Krisna tudat katalógusig. Őt ugyanis aktív festőművész korában elnyomták a kommunisták, most úgy érzi új idők járnak, ideje tehát megalapítani az első testdekorációs műhelyt, mert meg van győződve arról, hogy a forradalom után az önkifejezés hevében mindenki varratni fog. Politikai babérokra is tör, előszeretettel hangoztatja a nézeteit, amelyekhez nagyszerű háttérként szolgál az eklektikus díszlet. Már a román forradalom után járunk, tehát a Ceaușescu képeket elvileg mind elégettek haragjukban az emberek, de úgy tűnik, mégis megmaradt belőlük egy-kettő, akárcsak az egykor népszerű politikai elvekből…

Nézőként felismerni vélem Nicu és tetováló segédje politikáról szóló vitáiban a mai magyar valóságot, megosztottságot…

Ebben a párbeszédben inkább az akkori román politika és a jelenlegi nemzetközi diskurzus rezonál egymásra, amiből nehéz kimaradni. Azt kell eldöntened republikánus vagy, vagy liberális, mert erre a kettőre van emberi igény, vizionálja Nicu. És valóban ennyire redukálódik, ebben a kettősségben vergődik lassan a Föld nevű bolygó.

Ennek kapcsán egy interjúban úgy fogalmaztál, a világban megingott a média, a kormányok és szinte az egymás iránti bizalom is. Saját bevallásod szerint több olyan helyzettel találkoztál ebben a polarizált világban Magyarországon, amibe bele kell lazulni…

Minél kevésbé van “összepolitikázódva” a közbeszéd, annál nagyobb a kollektív egymás iránti bizalom. Erre egyre több ember hordja kívül az idegrendszerét, ezért állandóan beleakad a másikba, ellenségeket gyártunk, még szakmán belül is érvényesülnek a széthúzó tendenciák, távolodnak galaxisok, de bizakodó vagyok, mert a huszonéves kollégákon látom, hogy van esély másként gondolkodni. Kérdés, hogy a közösségi elv vagy a hatalmi rendszerek hierarchikus mechanizmusa fog-e érvényesülni, amikor majd ők döntő pozícióban lesznek. Valódi közösségek nélkül lehetetlen lesz az eljövendő időszak kihívásait kezelni. Ez igaz mindkét országra, melynek lakója vagyok – kiterjesztve a választ, hogy ne csak Magyarországról beszéljek. A szélsőségek megfigyelhetők itt is, ott is. Magyar rendszámú kocsival járok és gyakrabban éri atrocitás szegény autót pusztán a magyar rendszám miatt. Ez aggasztó, viszont hagytam már el a pénztárcám és visszahozták – ez biztató. Nyilván bárhol megtörténhet ilyesmi, ahol rendes emberek élnek, a felmérések szerint a finneknél a leggyakoribb… Romániában a közalkalmazotti béreket sikerült némiképp rendezni, ami részben érinti az oktatás, az egészségügy és a kulturális szférában dolgozók nyugalmát. Ez is biztatónak tűnik, de az ottani orvosok mégis Magyarországra járnak műteni. Mintha a magyar viszonyokhoz képest javult volna az életszínvonal. 

Te mégis úgy döntöttél 20 év után, amit a marosvásárhelyi társulat tagjaként töltöttél, hogy belekóstolsz az itteni életbe. Mi ennek az oka?

Főként a film. Gyerekkori álmom volt és úgy tűnik teljesült három kívánságom, mert hirtelen három moziban is szerepeltem, amit a Megafilm készített. Különböző műfajokban volt lehetőségem beletanulni a filmezésbe. Ez a rövid változat. Arra azért nem számítottam, hogy ebben a mai megváltozott környezetben már címkék járnak a filmek mellé. 

Azt vallod, hogy sok születés és újraszületésnap van az életünkben. A váltás is újjászületéssel ért fel?

Olyasmit van alkalmam tanulni kiváló kollégáktól, akikre korábban is felnéztem, aminek a hatásmechanizmusa mindig is érdekelt, elsősorban szöveg használat, ritmika, poentírozás kategóriában, hiszen itt a minőségi szórakoztatás az elsődleges cél, amihez elengedhetetlen a technikai tudás. A színpad egy ékszer, egészen intim hangvételt is megenged és rendkívül jól reagál a közönség.

Te mikor tudsz kinyílni egy társulatban? Azt nyilatkoztad, néha illékonnyá tudsz válni, tornádóvá alakulni és mindent szétszórni…

Nem mindig szerencsés képletesen fogalmazni, néha én magam sem értem, hogy mit akartam mondani. Hajlamos vagyok rosszul kommunikálni, így akár ellentétes értelmet is nyerhetnek a mondataim. Valószínű a levegő jegyre utaltam, amelyben születtem, melynek pozitív minősége talán a nyitottság. Ilyen téren nem sokban különbözöm másoktól, támogatói légkörben, kölcsönös bizalom esetén bátran merek rossz lenni, akár hibázni és ekkor tudok feloldódni, azt hiszem. Volt olyan időszak a pályámon, amikor vastagabb falak vettek körül. Ahhoz, hogy alkotóként tudjak részt venni egy közösségben és tudjak másokra rezonálni, ezeknek le kell dőlnie.

A színészi pályád kezdetéről szólva egyszer úgy fogalmaztál, a civil életből átvándorolunk egy rezervátumba, ahol, mint a krumplikról a pityókásvödörben, egymáshoz dörgölőzve lekerülnek rólunk a rétegek.  “Gyerekként volt egy vízióm, hogy mi fog történni velem felnőttként ebben a rezervátumban.  Azóta minden félelmem beteljesült: szinte belehaltam, majd újjászülettem.  Azt gondolhatnánk, hogy a fájdalmak megedzik az embert, de lehet, hogy csak még érzékenyebbé teszik” – mondtad. A budapesti lét milyen módon edzett meg, mire tanított?

A rezervátumot azóta is szeretem, mert egyrészt a latin reservo/megőriz igéből táplálkozik, másrészt menedéket jelent a széthulló világban, de vélek egy kis gőgöt felfedezni a nyilatkozatom második részében, ahol azt mondtam: sikerült meghaladnom a szóban forgó, ki nem mondott félelmeket. Akkor még nem tudtam, hogy újabb, még aktuálisabb félelmeket fogok begyűjteni. Budapest pedig nagy tanítómester hatalmas vonzerővel, de az edzés – úgy érzem – még tart. Eddigi utam során viszonylag sokféle színházi ízléssel, formával, hangulattal és morállal találkoztam. Különleges volt megfigyelni, hogy ugyanabból az ember anyagból mi válik a különböző vezetések idején, hogy mennyit változhat egy színész státusza, mennyire ki van szolgáltatva a körülményeknek, a szerencsének.

Egy jó műhelyben eszközzé válik, összecsiszolódik a többiekkel, és talán annál több árnyalat kifejezésére lesz képes, minél nyitottabb és minél több helyen fordul meg. Nem tudom… Mindenesetre a Tháliás kollégákkal megtaláltam a közös hangot, befogadtak és megszerettük egymást, ez hálával tölt el.

Egy beszélgetésben elhangzott, hogy hiányzik neked az erdélyi aranygaluska, a szabógallérleves, a szülői ház jellegzetes ízei, de főként a táj. Mennyire távolodtál el vagy rugaszkodtál el attól az élettől, ami Marosvásárhelyen vár?

Nem rugaszkodtam el. Ezt a bizonyos tájat már csak emlékeimben őrzöm és akkor is hiányzik, ha ott vagyok, mert arra a természeti tájra reflektáltam, ahol a gyerekkorom java részét töltöttem, de sajnos mára teljesen beépült. Együttérzek a medvékkel. Kicsit olyan, mintha elvették volna tőlem. Ennek a letűnt térnek és időnek a szimbóluma a szabógallér leves… Élő gyökerek fűznek szülőföldemhez. Ott élnek a szüleim, a gyerekeim, a társam, és én is ott élek, miközben most itt van dolgom. 

Thomas Stearns Eliot Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus egyik ismert művében szerepel a következő pár sor: “És nem hagyhatjuk abba a kutatást, És az lesz kutatásunk vége, Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk, És először ismerjük fel azt a helyet…”

Színészként könnyen előfordulhat, hogy megtalál egy nagy lehetőség, de onnantól kezdve, hogy családod lesz, a velük töltött időről való lemondást jelenti minden új projekt, amire esetleg a kötelező feladataidon kívül igent mondasz. Tehát a színészet több áldozatot követel tőled, mint korábban, nagyobb hullámzást jelent, mert gyakran nem lehet egyszerre színészként és magánemberként is helyt állni. Te hogy kezeled azt a helyzetet, amikor választanod kell a legfontosabb dolgok között?

Köszönöm a kérdést. Sejtettem, hogy nem úszom meg. Ez egy olyan feladvány, ami elől nem lehet elbújni, ez most valódi dilemmám, mert egyrészt ott van a Pesti Broadway csábítása, a benne rejlő valós és elképzelt lehetőségekkel, amelyekbe időt kell fektetni, másrészt ott a családom, akiktől időt kell elvenni. Ha belevágod a fejszédet egy fába, akkor annak a hasadása nem mindig a fejsze irányát követi, ezt el kell fogadni… Sokat utazom és közben azon gondolkodom, hogy a valódi újjászületés számomra valószínűleg a szembesülés lesz, hogy a boldogság nem az óriásplakátokon van, nem is három további kívánságban, hanem abban, ha végességem teljes tudatában megérkezem a világba, melyben élek, ha nem azzal törődöm, hogy hány színházi és filmes szerepem, sikerem vagy bukásom volt jobb vagy baloldali rendezőkkel, ha elegendő időt töltöttem a szeretteimmel és jelen voltam az életemben. Persze ott pörög állandóan a fejemben, hogy miről maradok le ès mi az életem. Az idő véges, most megy el mellettünk a lehetőség, ha ezeket az éveket elengedem. Minden pillanatban döntéseket hozunk, akkor is, ha nem hozunk, ezzel elvágjuk magunkat egyéb forgatókönyvektől.

Úgy fogalmaztál, hogy életreszóló élményt adott és szívügyeddé vált például a Tündérkert, a sorozat, ami Móricz Zsigmond háromkötetes Erdély-trilógiájának első könyvén alapszik és amelyben Bethlen Gábort alakítod. Azt is hozzátetted: “Bethlent keményebb fából faragták, más csillagzat alatt született. Vannak hasonló aspirációim, azzal a különbséggel, hogy Bethlen realizálta is őket. Ő megvalósító ember volt, akiben megkérdőjelezhetetlenül működött a hit. Én kételkedőbb vagyok, magamat is folyton megkérdőjelezem.”

A Tündérkert központi alakja két XVII. századi erdélyi fejedelem, Báthory Gábor és Bethlen Gábor. Az előbbi a kor Caligulája, egy karizmatikus, de vakmerő, gátlástalan fickó, akinek folyamatosan konfliktusokkal és politikai cselszövésekkel kell megküzdenie. Az ő ellenpontja, barátja majd későbbi ellenfele Bethlen. Kezdetben egy különös barátság fűzi őket össze. Bethlen hűségesen követi és igyekszik mindenben segíteni Báthoryt, de cserébe kiszámíthatatlanságot, megaláztatást kap és sokszor életveszélybe sodródik. Kitart a fiatal fejedelem mellett a bukásig, noha ő egy higgadtabb, mértéktartóbb, egyszerűbb, alázatosabb személyiség, aki sokban nem ért vele egyet. Talán hiányolja magából azt a tüzet, bátorságot és temperamentumot, ami Báthory sajátja, de amikor az idő megérik rá, akkor átveszi tőle az irányítást és egy elárvult, reményvesztett helyzetben építi újra az országot, elhozva Erdély aranykorát. Bethlen története is bizonyíték arra, hogy mindig van lehetőség alkimista módon átalakítani, nemesíteni önmagunkat, környezetünket, egymást.

Hogy látod, Bethlen miért tartott ki a végsőkig Báthory mellett annak dacára, hogy ellentétes személyiségek voltak?

Bethlen akkor kerül szembe Báthoryval, amikor az erőszakos és erkölcstelen fejedelem az ország sorsát veszélyezteti, amikor már őt is meg akarja öletni. Ekkor megérti, hogy vége a történetnek, az idők szava azt parancsolja, hogy lépjen közbe, ekkor már engedi vesztébe rohanni Báthoryt, mert hiába szereti, hiába elkötelezett, látja, hogy nem tudja megmenteni.

Úgy fogalmaztál: noha egy XVII. századi világról van szó, az nem sokban különbözik a mostanitól …

Akkor is meg kellett felelni a szultánnak, úgy, hogy közben a császár ne sértődjön meg… És azóta is meg vagyunk feszülve, mert soha nem született kollektív megállapodás arról, hogy maximálisan összetartozunk, sőt, állandóan hátba szúrtuk egymást, magyar a magyart.

Azt mondtad, “Bethlen itt dobog bennem”, hogy lelki alkat szempontjából hasonlóak vagytok …

Bethlen a lelke legmélyéig meg volt győződve arról, hogy Isten kiválasztotta a nemzet védelmezőjének és megtartójának. Ebben a kiválasztottságban a magam részéről még kételkedem. A szerepre való készülés során sokat foglalkoztam vele és amikor az ember közel enged magához valakit gyakran hasonlónak érzi.

Ez is egy nagyon bátor megfogalmazás volt a részemről. Bizonyára különleges lehet politikai géniusz, zseniális érdekérvényesítő, nagyformátumú ember lenni. De erre is van némi sansz, mert az egyes szerepekből, amiket átengedünk magunkon, marad bennünk egy leheletnyi.

Kérdezett: Tóth Berta