A Vígszínház fiatal tehetsége elmondta, milyen kihívásokkal jár a gyereknevelés, ha mindkét szülő színész, és miért rándul görcsbe a gyomra egy bizonyos témától.

Arról szólva, milyen Wunderlich Józseffel közösen családi életük, Bach Kata elárulta: „Az időbeosztásunk az mindenképp más, mint a szokványos házaspároké. Sokan azt hiszik, hogy este dolgozunk és napközben nem, de ez nem így működik. Inkább teljességgel rendszertelen, mert ha forgatás, próba van, az mindent felborít. Gyerekekkel együtt nehezebb. Emiatt sokszor, ha vannak hétköznap délelőttök, amikor ráérünk, akkor kivesszük a gyerekeket az oviból és együtt vagyunk. Így tudjuk megőrizni a harmóniát.”

„Azok közé a házaspárok közé tartozunk, akik tudják egymást segíteni a munkájukban. Bár minden színész hiú, de sok mindenből nem csinálunk hiúsági kérdést. Szeretjük megnézni egymást és hozzászólni a másik munkájához vagy segítünk akár a szövegtanulásban is. Mivel nagyon jól ismerjük egymást, úgy tudjuk nézni a másikat a színpadon, hogy a legkisebb „hazugság” is lebukós. Rá tudunk kérdezni egymásnál, hogy ezt vagy azt miért úgy csinálta, ami nagyon hasznos, mert kevés olyan ember van, aki ismer téged, ráadásul ugyanabban az intézményben dolgozik és így még a körülményeket is ismeri. Olyannyira nincs köztünk rivalizálás, hogy van egy közös verses-zenés estünk is. Az a címe, hogy Fa leszek, ha… ami egy, a Vecsei H. Miklós által létrehozott Poket könyvsorozatban megjelent versantológia címe is, az ő felkérésükre készült. Emellett most már harmadik éve tartunk nyáron workshopot gyerekeknek. Szeretünk együtt dolgozni, inspiráljuk egymást” – tette hozzá.

A Nemzeti Színházban történt baleset óta aggódva nézünk az állványokra A kastély című előadásban, amelynek különleges díszlete van. Ennek kapcsán a színésznő kifejtette: „Nagyon sokszor kerül előtérbe a szakmánk kiszolgáltatottsága. Például szó volt a metoo helyzetekről vagy arról, hogy a művészetet nem lehet egy az egyben lefordítani pénzre. Ez nem egy iparcikk. És igen, olyan van, amikor körülmények között kell dolgoznunk, ahol mások lehet, hogy védőfelszereléssel dolgoznának. Napokat lehetne beszélgetni arról, hol és hogyan van ennek a határa, hogy még létrejöhessen egy művészi produktum. A rendezőnek is maradjon művészi szabadság, de közben színészként is legyen egyértelmű lehetőségem kommunikálni, ha valamit már nem csinálok meg, és mindezt anélkül, hogy konfliktus helyzet alakulna ki belőle. Például mennyit kell előre kínosan diskurálni arról, hogy miként alakul ki majd egy intim helyzet? Jó, hogy elindultak erről a párbeszédek, de ez egy hosszú-hosszú folyamat és vannak országok, ahol már előrébb járnak ebben és talán mindig is előrébb fognak járni benne.

Nekem is volt olyan A kastélynál, hogy négy méternél magasabbra kellett felmásznom és kérte Bodó Viktor, a rendező, hogy ott fent álljak ki egy vasra. Csináltak nekem gyorsan egy kapaszkodót, mert ez például bizonyos magasság fölött kötelező, de én mégis mondtam, hogy itt már eszembe jutnak a gyerekeim és le szeretnék jönni” – mesélte Bach Kata.

A metoo-t kapcsán felmerült a beszélgetésben, hogy a Vígszínház benne volt a sűrűjében:

„Az az igazság, hogy pont azért, amiért ennyire benne voltunk a sűrűjében, már akkor görcsbe rándul a gyomrom, ha belekezdesz egy ilyen mondatba. Felidéződik egy csomó trauma. Nagyon nehéz. Mondok egy konkrét szituációt arra, mennyire a részévé váltak ezek a botrányok az életünknek. Egyszer, amikor az orvosnak megmondtam, hol dolgozom, azt mondta: „Ó, a zaklatószínház? Hát akkor tessék elkezdeni vetkőzni!””

Bach Kata arról is szót ejtett, hogy egyre inkább igyekszik mindent derűvel csinálni: „Azt tapasztaltam, hogy sokszor legnagyobb nyomorában is tud egy jót nevetni az ember. Bevallom nézőként sem szeretem már azokat az előadásokat, amik után elmegy a kedvem az élettől. A lélekemelő dolgok vonzanak. Főleg ebben a Coviddal, háborúval teli világban én most szeretem, amikor felcsillan a remény, egy normális életre.”