Bár az idei évad elindult a Vígszínházban, a folyamatos vírushelyzet miatt mégsem tudott játszani egy jó darabig.
A teljes interjú ITT olvasható.
A Színházi tíz perc elsőként arról kérdezte Bach Katát, milyen gondolatok kavarognak mostanában a fejében: „A folyamatos bizonytalanság mindenre rányomja a bélyegét. Általában gyorsan tanulok szöveget, de most szenvedek, pedig nem bonyolult az a szöveg, ami Az apában van, amit jelenleg a Pesti Színházban próbálunk. (…)Amikor az Anna Karenina felújító próbája volt, bejött Rudolf Péter és azt mondta, ez az előadás ma nem lesz megtartva, akkor elbőgtem magam. Pont fél éve nem álltam színpadon, készültem, vártam, vágytam rá. A vírushelyzet idegileg mindenkinek nagyon megterhelő, mindenkinek másért, nekem nehéz túllépni azon az érzésen, hogy a munkám feleslegessé vált egyik napról a másikra és bármikor újra azzá válhat” – fejtette ki a színésznő.
Arról szólva ,hogy ebben a helyzetben milyen szerepet tölthet be a színház az emberek életében, úgy fogalmazott: „Nincs annál fontosabb, mint, hogy egy ilyen krízishelyzetet együtt, közösségi élményekben feloldódva dolgozzunk fel. Most, hogy sokan hosszú időre bezárkóztak az otthonukba megtapasztalhatták, hogy mennyire hiányoznak azok a helyek, ahol sírni és nevetni tudnak az emberek együtt az élet nyomorúságain, szépségein, ahol könnyíteni tudnak a lelkükön. A színház egy ilyen hely és ez egy alapvető igény, még a koronavírus sem tudja elnyomni.”
Bach Kata arról is beszélt, meglátása szerint sok feszültség összegyűlt a világban, nagy tömegek vannak túlpörgetve, kiégve a pénz, a tárgyak a lehetőségek hajszolásában: „Nem lehet ezt fenntartani, ennek egyszer véget kell vetni, és le kell lassulni, mert ilyen tempóban nincs értelme az életnek. A karantén időszak nagyon jó volt arra, hogy megtapasztaljuk milyen a lelassulás. (…) Az első egy hónap még nehéz volt, össze voltunk zavarodva, meg voltunk ijedve, aztán szépen beleszoktunk abba, hogy ez a lassabb élet nagyon boldog is tud lenni. Kirándultunk, főztünk, olvastunk, beszélgettünk, olyan dolgokat csináltunk, amiket a normális emberek, akik nem rohangálnak egész nap próbára meg előadásra. Olyan dolgokat, amikhez nem kell sok pénz, csak sok idő. Juli most két éves. Az, hogy fél évig mindketten folyamatosan mellette tudtunk lenni nagyon nagy szerencse, ilyen pici korban ez még rengeteget jelent nekünk is, neki is.”
Arról szólva, feltölti-e egy-egy előadás, úgy nyilatkozott: „Sokszor igen, de hát nagyon fárasztó. Szóval tényleg sport. Fizikailag és szellemileg is fárasztó. Van, amikor a nézők energiái segítségünkre vannak és akkor könnyebb. Biztos tapasztaltad már nézőként, hogy azt érzed a melletted ülő emberek pont azt gondolták, mint te, ugyanabban a pillanatban. Ezek tényleg csak pillanatok, de ha sikerül ezt elérni, egy csokorba ölelni az összes nézőt az nagyon jó érzés. Olyankor úgy érzem, hogy egy emberré válnak, és velem együtt gondolkodnak, az felemelő.”
A színjátszás és a sport között is párhuzamot vont: „Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is át kell lépni a korlátaidat. Sosem látod magad kívülről, a rendező ebben segít, és neked együtt kell vele működni. Rengetegszer van olyan helyzet, amikor a rendezőnek őszintén meg kell mondania, hogy az, amit éppen kipróbáltál, nem jó, sokszor kifigurázzák, amit csináltál, mert épp az a legszemléletesebb. Ezeken nagyon jót lehet nevetni, ha megvan a bizalmi viszony. De nem mindenki méri ezt fel jól, viszont megsértődni nem lehet, hiszen mindenki csak a munkáját végzi. Ez egy nagyon nehéz emberi helyzet. Könyörtelenül őszintének kell lennem magamhoz, főleg, ha én épp belülről jónak éreztem, amit csinálok. Ismernem kell magam, kontrollálnom kell magam, hiszen nem vehetek mindent a lelkemre. Rugalmas lélek kell ehhez, és alázat, hogy mindig csak azt értsem meg a visszajelzésből, hogy merre kell tovább haladnom.”