„A színház is olyan mesterségbeli tudást igényel, mint az asztalos munkája. Tanulni kell. A jó építésznek tudnia kell falat rakni. Ha életében nem látott kőművest, a ház sem lesz jó” – vallja Bagó Bertalan rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Színház művészeti vezetője, akivel társulatépítésről, lélekpallérozásról is kérdezett a Kultúra.hu.
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban tíz éven át dolgozott, először rendezőként, 2000-től főrendezőként, 2006-tól pedig művészeti vezetőként. 2012 óta a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Színház művészeti vezetője. A kérdésre, a közösségteremtés érdekében milyen célokat kellett megfogalmaznia kezdetben, Bagó Bertalan elmondta: „Mindkét helyen nagyon fontos volt, hogy milyen társulat vesz körül, amelybe nemcsak a színészek, hanem a vezetőség és a műszak is beletartozik. Olyan társulatot kell összehozni, amelyben a színészek nemcsak tehetségesek, hanem egyfelé is húznak. Sokan megkérdezik, miért ápolok jó kapcsolatot Bereményi Gézával (akivel a zalaegerszegi színházat irányította – a szerk.). Hát azért, mert egyfajta humorunk van. Fontos, hogy a társulat is azonos humor és értékrend alapján, közösen gondolkodjon. Például mindenki vegye komolyan és tartsa fontosnak a magyar kultúrát, drámát és a megfelelő munkamorált. Össze kell gyűjteni azokat az embereket, akik a közönséget komolyan veszik. És ne csak a legkönnyebb módon szólítsuk meg a vidéki nézőket, hanem a határok feszegetésével a közízlést is formáljuk, hogy a helyi közönség a komolyabb műfajokra is fogékony legyen. A fiatal generáció esetében különösen fontos, hogy ne csak komédiát és musicalt lássanak, és felnőttként olyan előadásokra is eljussanak, amelyek a lelküket pallérozzák. És hogy nyitottabbak legyenek. Nem mindegy, hogy mit szeretnek.”
Bagó Bertalan arról számolt be, hogy megháromszorozták a színházba járók számát, és a pandémia előtt háromszor annyi bérletet adtak el, mint amikor átvették az intézmény irányítását és a stúdióban színre kerülő kísérletű jellegű darabokra is van közönség.
Arról szólva, hogy a főváros közelsége előny-e vagy hátrány, úgy nyilatkozott: „Előnyét látom. Egy hátránya van, ha annak lehet mondani: a vidéki színházakban mindig van közösség, de minél közelebb van a fővároshoz – mert a színészek általában ott laknak –, annál biztosabb, hogy nem maradnak ott előadások után.”
Egyenes, elemző karakternek tartja magát, nem sértődékeny, mondta egyszer. Azt is elárulta, mi az, ami a próbákon mégis ki tudja hozni a sodrából: „A lustaság, amikor azt látom, hogy meg akarják úszni a munkát, nem tesznek bele energiát. Lehet valaki rossz, de ha azt látom rajta, hogy akarja, nincs gond. Előfordul ilyen, a próba pedig ezért van. Egyenes vagyok: elmondom, mi a bajom, és ha valaki azt mondja, hogy másképp szeretné csinálni, szívesen vitatkozom vele – de csak akkor, ha van értelme. Azt a vitát viszont nem szeretem, ami arról szól, hogyan ússzuk meg a munkát. Akkor inkább menjünk el sörözni, annak több értelme van. Az alibimunka fáraszt.
A humort kedvelem; a legnagyobb dráma attól is jó, ha nevetni is tudunk rajta. Annak idején belevittük a groteszk humort a Lear királyba is, amelynek Cserhalmi György alakította a címszerepét. Mindig kell egy váz, kiindulási pont, ráció, amire rárakhatod a húst. De a végeredmény nem csak rációból áll, irracionálisnak is kell lennie: legyen benne őrület és szenvedély. Új dolgok ezekből születnek, a tudományban is. Ne csak a kitaposott utat járd! Merj kockáztatni, absztraktat létrehozni. Feszegetni kell a határokat.”
Saját bevallása szerint azért is megyek el ide-oda rendezni, hogy ne váljon rutinszerűvé a munka: „Direkt csinálom: viharban vitorlázom. Nemcsak napsütésben kell kimenni, hanem akkor is, amikor fúj a szél. Olyan helyekre is el kell menni dolgozni, ahol addig nem voltál. Az mindig „angard helyzet”. Jövőre Pécsre megyek. Ott még nem rendeztem, de most megkértek. Ott is meg kell mutatni.”