A világjárvány mindenütt nehéz helyzetbe hozta a színházakat a több hónapos kényszerű lezárásokkal. A Goethe Intézet #Wohnzimmerdebatten (Vita a nappaliban) sorozatának részvevői szerint nem is szabad beleesni a csapdába, hogy direkt módon tematizálják a járványhelyzetet, hiszen a nézők sem erre kíváncsiak, ha végre eljutnak a színházba. Az online beszélgetésről készített összefoglalót a Népszava Színház lélegeztetőgépen címmel.

A megszólalók között volt Bagossy László rendező, aki a pandémia kezdete óta csak egy darabot írt és rendezett, azt is Stuttgartban.

A drámában, amely napjainkban játszódik, egy szóval sem említik a Covidot.

„Az emberek belefáradtak, legszívesebben elfelejtenénk az egész pandémiát, és nincs már kedvünk a színpadon sem erről beszélni. A koronavírus miatt a színház egy fenyegetett műfaj, home office-­ban nem végezhető. Miután annyi online előadást láttunk, mindig újból el kell magyarázni, hogy az a színház, amelyet képernyőn látunk, nem valódi színház. Másrészről a lezárások alatt ez volt az egyetlen lehetőség számunkra a túléléshez; olyan volt nekünk, mint egy lélegeztetőgép, hiszen abban az időszakban csak így tudtunk a közönséggel kapcsolatot tartani. Habár ez nem színház, szükségünk van erre a hazugságra. Fenn kell tartani az illúziót, hogy csinálunk valamit, hogy létezünk, hogy dolgozunk, ha azt akarjuk, hogy ez az életösztön, a nézőközönségünk és mi magunk is fennmaradjunk. A járvány következtében kialakult krízishelyzet ma is tart, és szomorú látni, hogy azok a fiatalok, akik most végeznek, nem tudják gyakorolni a tudásukat. Nem átvitt értelemben merem itt kijelenteni, hogy ez egy háborús generáció” – állítja a rendező, aki emlékeztetett, hogy emellett még egy katasztrófát, az SZFE szétverését is meg kellett élnie a hazai színházi és akadémiai világnak. 

Azt is hozzátette: „Mi, színházi emberek már rég nem töltünk be katalizátor vagy impulzusadó vezető szerepet. Rég nem vagyunk abban a helyzetben, hogy befolyásolhatnánk a közönségünket, mint ahogyan ez régen történt. Természetesen megpró­bálunk erős és jó előadásokat csinálni, magunknak is bebizonyítandó, hogy még fontosak vagyunk, de egyre több tényező veszélyezteti a színházat. Ilyen a technikai fejlődés, amely ­egyre újabb és egyre rafináltabb virtuális tereket teremt. Mi megpróbálunk történeteket mesélni, és online performanszokkal is kísérletezünk, de én ezt már nem nevezném ­színháznak. És elképzel­hető, hogy a virtuális valóság egyszer majd olyan valóságos lesz, hogy felül fogja írni a valódi valóságot. Az olvasás is egy ilyen probléma, az is képzelőerőt igényel. És az ifjabb generáció már alig olvas. Pedig a színháznak is szüksége van speciális fantáziára, a nézők részéről. Fogalmam sincs, mi lesz a pandémia végén. A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség morálisan nem sokat tanul ezekből a krízisekből. Nemrég olvastam ­Daniel Defoe-tól A londoni pestis című könyvet, éppen a Covid-járvány miatt, és abban az áll, hogy az emberek a horrorisztikus ijedtség végeztével ott folytatják az életüket, ahol abbahagyták. Pesszimistaként ezt várom magunktól most is.”