Bakos-Kiss Gábor Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Győri Nemzeti Színház igazgatója. 2009-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Huszti Péter és Kerényi Imre osztályában. 2021. júliusától a Győri Nemzeti Színház igazgatója, megbízatása 2023. június 30-ig tartott. Egyhangú támogatással nemrég újabb, öt évre szóló megbízatást kapott. Ennek kapcsán kérdezte a Új Ember.
A teljes interjú itt olvasható.
14 éves koráig református lelkész szeretett volna lenni. Később jogászként diplomázott, és csak ezután jelentkezett a színművészetire. A kérdésre, miért ez a viszonylag késői pályakezdés, azt felelte: “Nyíregyházán születtem, egy nyírségi parasztcsaládban. Első éveimben a református templom tövében nevelkedtem. A dédnagyapám falubíró volt, és mellette főgondnok a református gyülekezetben. Ez a tisztség apáról fiúra hagyományozódik, a nagyapám és az édesapám is azok voltak. Mindez meghatározta a gyerekkoromat, egy időben valóban református lelkész szerettem volna lenni. Az, hogy a művészet lassacskán beszivárgott az életembe, a kiváló pedagógusoknak és a csodálatos édesanyámnak köszönhető, akik már egészen korán megszerettették velem az irodalmat, a verseket. (…) A jogi tanulmányaim végeztével eldöntöttem, hogy néhány évig minden energiámat a színházra fordítom, szerettem volna professzionális művésszé válni.”
A színészetről szólva úgy fogalmazott: “Az ember nem válogat, hanem teszi a dolgát, és bízik a Gondviselőben, hogy olyan feladatokat kap, amikkel meg tud birkózni. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, illetve azoknak az embereknek, akikkel együtt csináltam színházat, hogy szebbnél szebb feladatokat kaptam, és élhettem a lehetőségekkel, vagy éppen nem éltem velük. Törőcsik Mari mondta egyszer: „Volt tíz jó estém.” Legyünk őszinték: van, amikor az ember nagyon akarja, hogy kihozza magából a legjobbat, de nem sikerül, megakad az áramlás a közönség és a színpad között. A néző úgy jön el a színházba, hogy valamit kapni akar, katarzist szeretne, tanulni vagy a nevetésben feloldódni. És bizony előfordul, hogy nem állunk készen erre a rítusra, erre a megmerítkezésre. (…) Szerintem mindig az embert kell eljátszani, a szentek esetében is. Az embert, aki ugyanúgy problémákkal küzd vagy önmagával, konfliktusba keveredik a környezetével, a világgal. Más kérdés, hogy a szenteknek van egy intenzívebb transzcendentális kapaszkodásuk fölfelé, de nekünk, színészeknek az a dolgunk, hogy az emberi sorsokat érvényesen ábrázoljuk a színpadon.”
Frank Sinatra, az olasz származású amerikai pop-dzsessz énekes már életében legendává vált, sokan csak „A Hang” néven emlegetik. Önálló zenés estet szentelt neki, emellett pedig Frankie, a király és a kárhozott címmel nagy sikerű monodrámában tárta a nézők elé Sinatra életét, sikereit és bukásait. A szerző Bereczki Ágota. Arról szólva, mi volt az, ami ilyen mélyen megérintette a 20. század egyik legnagyobb énekesének alakjában, Bakos-Kiss Gábor elmondta:
“Nem én találtam ki magamnak Frank Sinatrát, hanem Zaki, Zakariás Zalán, a Győri Nemzeti Színház művészeti vezetője, aki testi-lelki jó barátom. Kaposvárott dolgoztunk, benne voltunk egy nagyon izgalmas próbaidőszakban, Shakespeare Vízkeresztjét vittük színre, amiben jómagam Malvoliót játszottam. Az egyik este ültünk a büfében, beszélgettünk, és Zaki felvetette, hogy kellene egy előadást csinálnunk Sinatráról. Megvallom őszintén, először kissé furcsállottam az ötletet. Nagyon távolinak éreztem magamtól Sinatra világát. Aztán Zaki elkezdett mesélni az életéről, és egyre több hasonlóság sejlett fel. Idővel rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok kapcsolódási pont van ez életünkben, és ezek a párhuzamosságok kezdtek meggyőzni arról, hogy jó lenne megcsinálni a monodrámát. Én hiszek a csodákban, abban, hogy a Jóisten a csodákon keresztül megmutatkozik. Amikor megkaptam a szövegkönyvet, és azt olvastam benne, hogy „harmincnyolc éves voltam ekkor, majd tíz éve házas, két nagyobb és egy újszülött gyermek apja”, és az én életem is pontosan itt tartott, akkor azt mondtam: ez olyasfajta találkozási pont a kettőnk, mármint Sinatra és az én élettörténetemben, ami nyilvánvalóan nem lehet véletlen. Azóta az életem szerves részévé vált ez a monodráma.”
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 13-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.