Balázs Zoltán rendező, színész saját társulatával, a Maladype Színházzal és az Operettszínház művészeivel próbál. Állandó útkeresésről, maximalista igényeiről, a függetlenek és a magyar színház valamint a társadalom helyzetéről is beszélt a 168 órának.

A teljes interjú a 168 órában olvasható.

Elvileg két produkciót próbál párhuzamosan: a Maladypével a Merlint, a Budapesti Operett Színházban pedig a Nine című musicalt. De a COVID-járvány miatt mindkettőt abba kellett hagynia. A kérdésre, ilyenkor nem szentségel-e, azt válaszolta: „Dehogynem! Tankred Dorst eposza, a Merlin, és Arthur Kopit-Maury Yeston Nine (Kilenc) című műve is nagy ívű alkotás kacifántos történettel, sok szereplővel. Mindkét darabot egy lendülettel érdemes színpadra álmodni. A Nine szerzőpárosának Fellini 8 és fél című filmje adta az inspirációt, ami ezernyi szálon fut, és rengeteg dimenziója van. Ez a musical sok szempontból rendhagyó. A szereplők például folyamatosan jelen vannak a színpadon. A darab az alkotó embert veszi górcső alá. A főszereplő 43 éves, épp mint én most. Ugyanakkor ezekben az időkben, amikor motorizációs energiánkat és a megszokott fordulatszámunkat kénytelenek vagyunk nullára csökkenteni, alaposan végig tudjuk gondolni az alkotási folyamatok külső és belső vonatkozásait.”

Arról szólva, mire jutott önmagával, elmondta: „Az útkeresés állandó motívum marad az életemben. A személyiségemben pedig a kíváncsiság a legalapvetőbb indukciós erő. (…) A valóság és a képzelet minduntalan összefonódik az életemben. Az arcom és a maszkom sokszor helyet cserél. Egy művészt különösen jellemez, de valamennyi emberre igaz, hogy a társadalmi szerepét tükröző maszk mögött ott van az igazi énje. (…) A fenegyerek attitűdöt nagy előszeretettel sütötték rám. Most hála istennek ezt áttestálták ifj. Vidnyánszky Attilára, majd tőle is átveszi valaki. Mindig van egy ügyeletes megváltó, egy kis Messiás, akiről azt hiszik, hogy felborzolja a magyar színházi életet. (…) Abban hittem, hogy mindaz, amit a saját színházi univerzumom által képviselek, hozzátesz majd valamit a nyitott és sokszínű színházi kánonhoz.”

Balázs Zoltán azt is elmondta, a Maladypét vezetni és társulati tagnak lenni egy életforma: „Társulati tagként azok tudják csak vállalni, akik pályájuk elején szeretnének befektetni a saját szakmai fejlődésükbe. (…) Addig érdemes ezt csinálni, ameddig örömet okoz. Amikor valakinek már fontosabb lesz, hogy családja, stabil megélhetése, háza, autója vagy nagyobb népszerűsége legyen, akkor a Maladypét el kell engedni.”

A társulat helyzetéről szólva úgy fogalmazott, évről évre csökken a működési támogatásuk: „Olyan preferenciák, összefonódások vannak a kuratórium tagjai és bizonyos alkotóműhelyek között, amelyek nem méltók színházi társadalmunkhoz. (…) Elég csak annyit megemlítenem, hogy az idei pályázati kiírás semmiben sem különbözik a tavalyitól vagy a tavalyelőttitől. Egyáltalán nem alkalmazkodik ahhoz a radikálisan más élethelyzethez, amit a pandémia okozott. Ez azt jelenti, hogy senki nem foglalkozik ennek a hatásával, senkit nem érdekel. Feltehetően ez azért van így, mert a „jegyző”, „jegyzőné” már tudja, kinek mennyi jár. Ezt továbbra is elfogadhatatlannak tartom. (…) Hiányolom a hosszú távú koncepciót és stratégiát a művészi, működési tervekből. A korábbi években a kurátorok többször megfogalmazták, hogy hat társulatot, köztük minket, már régóta ki kellene emelni. Ezeket a komoly eredményeket és sikereket maguk mögött tudó együtteseket, akik több éve bizonyítják életképességüket, időszerű lenne egy kiemelt kategóriába áthelyezni.”

Korábban illúziónak minősítette, hogy a szakma össze tud fogni. Ezt most is így látja: „Ehhez nagyvonalúságra lenne szükség, sokféle szempont, igazság és érv egyeztetésére. Ma, amikor az alkotó ember létezését nagymértékben az határozza meg, hogy melyik klubhoz tartozik, ez biztosan nem lehetséges. Szinte mindenkiben kialakult egyfajta igazodási kényszer jobb, bal, alsó vagy felső irányba. Ebből igyekeztem mindig kimaradni. Nekem a színházművészet bonyolult természetével és mechanizmusával van elszámolnivalóm. Színházi közéletünk szereplőiben hatalmas a feszültség, sokan vannak robbanás előtti állapotban, ez semmiképp nem könnyíti meg a színház lényegéhez, az egymáshoz való visszatérést. Ahhoz, hogy ennek a százfejű „vírushidrának” a szorításából kiszabaduljunk, és közös ügyeinket rendezzük végre, muszáj lesz megbocsájtanunk egymásnak. Önmagunkkal érdemes kezdeni. Ha képtelenek leszünk szakmai alapon egyeztetni a nézeteinket, akkor pártok, klubok, törzsek fogják meghatározni az életünket.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható.