Balázsovits Edit elemében van. Amikor mindenki lelombozva számolja a napokat, hogy meddig tarthat még a járvány, ő minden mondatával optimizmust sugall, pedig megpróbálta a vírus. A dunaszerdahelyi maffia 20 évvel ezelőtti rémtetteit feldolgozó, A rendes lányok csendben sírnak című darab online bemutatója kapcsán kérdezte a Nők Lapja.
Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni… És csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy. – Ez a túlélési stratégia működött a kilencvenes években a csallóközi kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol pokoli események tették elviselhetetlenné a hétköznapokat. Húsz évvel később Durica Katarina megtörte a csendet, és beszéltetni kezdte azokat a nőket, akik annyi éven át hallgattak, pedig tanúk voltak, tanúk és áldozatok.
Interjúk, vallomások és beszámolók alapján íródott a regény, amelyben három nő sorsán keresztül kirajzolódik Európa egyik legsötétebb maffiatörténete.
A darabban éppen az általa alakított, fodrászként dolgozó Júlia mondja ki, hogy korábban a szalonban a nők, amikor magukról és a bajaikról kezdtek beszélni, mindig a férfiak és a párkapcsolatuk függvényében definiálták önmagukat. Ahogy múlt az idő, kezdték áthelyezni a fókuszt. Ennek kapcsán a színésznő elmondta: „Szerintem is sokat változtak a dolgok. Ez nyilván nem megy gyorsan, és nem is fájdalommentes. A nők egyre kevésbé csak a férfiak függelékei. Aztán persze ott a ló másik oldala is, szóval kell valami féle egészséges középút. De közben azt is gondolom, ha valaki háziasszony, és gyerekeket nevel, az a másik utat választó nő szemszögéből sem lenézendő. És főleg nem kihasználandó – a férj oldaláról. Engem mindig szabadnak neveltek a szüleim, így is élek. És ha csak rám vetült annak árnyéka, hogy el akarnak nyomni, azonnal odébbálltam.”
A kérdésre, rendes lány-e (aki csendben sír), Balázsovits Edit azt felelte: „Egyre rendesebb lány vagyok, és egyre csendesebben sírok. De ebben nincs semmi rossz. Szerintem ez normális folyamat. Az ember egyre inkább elfogadja azt, mi van vele, mi van körülötte, és miről szól az élete. Vagy éppen miről nem szól. Mi sikerült, mi nem. Én egyre realistábbá válok. Korábban sokkal harcosabb voltam – és ez nem feltétlenül pozitív dolog. Hülyén is tudtam harcos lenni: gondolkodás nélkül, fejjel mentem a falnak. Nem hiszem, hogy ez ideális. Nekem kifejezetten jót tesz, hogy változom, és kicsit csendesebb vagyok. (…) Nem is olyan régen minősítettem magamat felnőtt embernek. Persze még mindig a szüleim kislánya vagyok – de azért már alakul a dolog.’
Két éve azt mondta a Nők Lapjának, hogy színészként ki van szolgáltatva az ember, akkor is, ha sikeres. A közönségnek, az igazgatónak, a divatnak, a saját testének. Hogy egyetlen eszköz van a kezében, kiállni a színpadra és játszani. De közben a színházban is sok minden történt, ami felülírja a kiszolgáltatottságot. A Vígben igazgatóváltás történt. Eszenyi Enikőt követte Rudolf Péter. A kérdésre, milyen az új vígszínházi atmoszféra, elmondta: „Nyilván átalakult. Nagyon nehéz helyzetben vette át Péter a színházat, azóta pedig gyakorlatilag nem is voltunk nyitva, alig találkozunk. Nincs könnyű szituációban a társulat, de küzd és kitart. Egyébként jól érzem magam. Számomra még mindig nagyon friss élmény, hogy visszatértem a Vígszínházba.”
Balázsovits Edit arról is beszélt, egy hónapig tartott, amíg meggyógyult a covidból: „A családunk jól jött ki belőle. Sohasem voltunk még ennyit együtt, és nagyon is élveztük ezt a helyzetet. A férjem, aki egyébként orvos, humorral oldotta a félelmeimet a betegség kapcsán. Minden reggel megkérdezte: „Na, hogy áll a koronád?” (…) Nincs semmi bajunk, mindenki jól van. Vessenek a mókusok elé, de én próbálok mindent a pozitív oldaláról nézni. Nekem ez a természetes, és sok mindenen átsegít.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2021.04.14 – 12,13,14,15. oldal