Sok nevetés, sok érzelem Rónai Egon portréműsorában.

„Nekem nem hiányzott más gyermek gyerekkora, szerettem a színházban lenni. A Makrancos Hölgyet nyolcszor láttam, kívülről tudtam és előre röhögtem a poénokon. Meg is kért az anyu, hogy ne olyan hangosan jelezzem előre, hogy mi következik. Imástam és a színházban éreztem jól magam. Az volt nekem a minden, engem teljesen lebilincselt az egész hangulat. Emlékszem, amikor az anyu először leültetett a próbára, én ott elvesztem sajnos. Néha gondolok arra, hogy lehetett volna normális életem” – fejtette ki Balázsovits Edit.

„Színésznek lenni óhatatlanul nem egy normális élet, főleg ha az ember gyermeke otthon van, beteg és be kell menni játszani. Fordítva ez lehet, hogy rosszabb, a gyermek nem tudja milyen egy másik anyuka, nekem nagyon rossz pont akkor elmenni, nem tudni részt venni dolgokban, nem tudni elutazni velük, pedig neki téli vagy tavaszi szünete van, nekem pedig biztos, hogy a szünet közepén van két előadásom, tehát nem tudok velük menni. Az ember kimarad egy csomó dologból, de azt hiszem mindez nem a gyereknek hiányzik, hanem a szülőnek. Én is úgy érzem, hogy a gyerekkoromból semmi sem hiányzik, mert úgy érzem, hogy velem sok időt töltöttek a szüleim és mi nagyon szoros kapcsolatot alakítottunk ki” – nyilatkozta a színésznő, aki immár 6 éve a Vígszínház tagja.

A Jászai-díjas művésszel esti „jóéjt puszikról”, 5 évesen kívülről fújt előadásokról, álmokról és ébredésekről, legendás szüleiről, örömeiről és bánatairól, édesapja pálya elhagyásáról, és saját kötődéseiről is szó esett a beszélgetésben.