Nem maradt színház nélkül a nyáron sem. Egy balatoni történet szereplője volt a Szentendrei Teátrum produkciójában. Balázsovits Edit, a Vígszínház Jászai Mari-díjas művésze egy felolvasó színházi estben vett részt, ami Bíró Bence Magyartenger című darabjából született Alföldi Róbert rendezésében.
A teljes interjú itt olvasható.
Két nagyon erős előadás köti Alföldi Róberthez. A Shopping and fucking az egykori Thália Stúdióban és a Kabaré az Operettszínházban. Annak kapcsán úgy fogalmazott: “Szakmailag nagyon sokat tanultam mindkét előadásból. Csak azt nem mondhatom, hogy a szakma felfedezett. (…) Aki látott a Kabaréban, most jön azzal, hogy micsoda Sally voltam! Állítólag Béres Attila is velem példálózott nemrég, amikor a Vígszínházban rendezte a Kabarét, hogy a Balázsovits Edit milyen jó volt Sallyként. De amikor játszottam, nekem ezt senki nem mondta a szakmából. A nézők igen. Ők szerettek a szerepben. Az viszont, mint tudjuk, a kritikusok szemében nem igazán számít. Igen, volt nekünk egy nagyon intenzív időszakunk Robival. Aztán eljöttem a Vígszínházból, szabadúszó lettem, ami már egy következő korszak nyitánya lett. Nem feltétlenül könnyű korszaké. Ma már mégis azt mondom, úgy volt jó, ahogy volt.”
Arról szólva, megszenvedte-e, hogy Balázsovits Lajos és Almási Éva lányaként ki kell lépnie a szülei árnyékából, elárulta: “Ez is benne volt akkor a pakliban. De akkor nem így fogtam fel, vagy legalábbis tagadtam. Ha ebbe érzelmileg túlságosan belementem volna, nem is tudtam volna folytatni a pályát. Inkább nem foglalkoztam ezzel. Úgy tettem, mintha nem is érintene a dolog. Ma már ez sem érdekes, hiszen a szüleim visszavonultak.”
A felvetésre, miszerint a Vígszínház Házi Színpadán óriási sikerrel futó A rendes lányok csendben sírnak című előadással szakmailag megint jókorát lépett előre, úgy reagált:
“Pályám egyik fordulópontja a rendezővel, Paczolay Bélával való találkozás. Olyasmit hozott ki belőlem, amit eddig nem mertem megmutatni, vagy nem mertem így csinálni, mert úgy éreztem, kevés vagyok hozzá. Sokszor túltoltam kicsit a dolgokat. Többet csináltam, mint amennyit kértek tőlem. Nem hittem el, hogy a kevesebb is elég lett volna. Béla volt az első, aki elhitette velem, hogy „ez így pont jó”, nem kell még nyolc lapáttal rádobnom. Nekem ő óriási élmény volt, a szerep pedig rendkívüli lehetőség. Mindenkit sikerült meglepnem vele. Házon belül volt, aki azt gondolta, amikor elkezdtük a próbákat, hogy fent, a negyedik emeleten mi hárman, színésznők jól elleszünk magunknak. Aztán nagyot szólt az előadás. Mindhármunknak az előrelépést vagy az újrafelfedezést hozta el. Márkus Lucának is, Kiss Marinak is, nekem is. Kellenek ilyen szakaszok a pályán. Ha nincsenek, elmúlik sok minden, lehet az ember bármekkora tehetség. Ilyen szempontból mázlista vagyok. Nekem jókor jönnek a jó dolgok. Voltak nehézségek, kínlódások, nagy zuhanások is, de ez ilyen pálya. A szüleim is látták az előadást. Nagyon odavoltak.“
Az Össztáncról szólva, amelyben fekete bőrszerkóba táncolt dögösen, elárulta: “Rég volt, szép volt. Egyszer elkéstem az előadásról. Nem írtam be a noteszomba, hogy este Össztánc. Akkor csináltam a lemezt Cipővel. Vidéken lakott. Belemélyedtünk a munkába. Este fél hétkor hívott a művészeti titkár, hogy hol vagyok? Fél órányira voltam Budapesttől. Azonnal elindultam. A portán vártak a jelmezzel. Rám adták, de lekéstem a jelenetet. Ketten szerepeltünk a diszkóképben Kéri Kittyvel. Bement egyedül, nélkülem. A többiek csodálkoztak, hol vagyok?
Marton László, a darab rendezője aznap este épp bent volt, hogy megnézi az előadást. Az ügyelőpultnál állt, de a titkár vállon ragadta, és kihívta őt, hogy mondani akar neki valamit. És amíg körbesétált vele a nézőtéri folyosón, és beültette, addig beértem a színpadra. Vagyis nem tudta meg, hogy mi történt. A kollégáim sem árulták el neki. Pedig nem két ember játszott az előadásban. Úgy tettek, mintha ez az egész meg sem történt volna. Az egész társulat szeretetéről árulkodott az eset. Annyi év után már egy bűncselekmény is elévül, mondja a férjem.”