„Keveseknek adatik meg, hogy olyan gazdag életpályát tudhassanak maguk mögött, mint a Nemzet Színészévé választott színészrendező, igazgató, szaxofonos, aki mindig kereste a megújulást, kacskaringókat téve ezzel a pályáján, az életében. A színház mégis olyan számára, mint a családja: mindig visszatért hozzá” – írja a Nők Lapjában Balázsovits Lajosról, a Nemzet Színészéről Szegő András.

„Volt a kor hőse, volt egy színésznemzedék ikonja, nők ideálja, drámák főszereplője és visszahúzódó decense, a forradalmat filmvásznon csináló Jancsó Miklós álmainak beteljesítője. Volt egy másik korszakos rendezőzseni, Visconti kedvence, Gassman, Mastroianni, Trintignant mellett nemzetközi filmsztár, Itália egyik bálványa” – teszi hozzá Szegő.

„Otthagyta a csillogó világot, hogy családjával lehessen, elfordult a pályától, és fuvarosnak ment Németországba, rakodómunkásnak Ausztriába, aztán meghallva a hívó szót, egyik meghatározó egyénisége lett színházi életünknek, majd amikor a jókedvű színházcsinálás korszakának bealkonyult, visszahúzódott magányába, és a hazai dzsesszélet egyik izgalmas személyiségévé vált sajátos szaxofonjátékával” – fogalmaz az újságíró.

„Bevallom, nagyon meghatódtam, amikor délelőtt jött a telefon, és közölték, hogy pályatársaim, a Nemzet Színészei engem választottak maguk közé tizenkettedik tagnak, bár meggyőződésem, hogy ebben drága barátomnak is biztosan valami része lehetett odafentről” – mesélte Szegő Andrásnak Balázsovits Lajos.

„Először azt hittem, valamelyik tréfás kedvű barátom ugrat csak, és készültem elküldeni a csudába, de annyira komolyan mondták, hogy kénytelen voltam szép lassan elfogadni, hogy valóban ez a megtiszteltetés ért. Sőt, így magunk közt elárulom, most sem vagyok biztos abban, hogy én vagyok erre a legméltóbb, de az biztos, hogy én örülök ennek a legjobban. Tudom, ezt sem szabadna elárulnom, de megindultságomban sírva is fakadtam” – mondta Balázsovits.

Azt is hozzátette: „Hogy milyen színész voltam, vagyok, azt nem tudom, nem is tisztem megítélni, de az óriási rang, hogy ki tudtam vívni a többiek szeretetét, ugyanis én szeretettel viseltettem mindig is a kollégáim iránt, és igyekeztem senkit nem bántani pályám során, sőt, ahogy csak tudtam, próbáltam nekik a magam módján segíteni.”

A kérdésre, valójában mi vonzotta a színházhoz az isten háta mögül, elárulta:
„Szürke, sokszor nyomasztó akkori kisvárosban éltünk, gondok közepette, nehezen. A fényt, az ünnepet, a kiszakadást a hétköznapokból az jelentette, ha vendégszereplésre jött egy-egy előadás. Az igazi mesevilág volt, az álmok birodalma: a függöny, a világítás, a misztikus illatok, maga a játék. Ez érlelte bennem a vágyat, hogy ennek a csodának részese akarok lenni. Ezért jelentkeztem a főiskolára, és ami ezután következett, az minden várakozásomat felülmúlta.”

Olaszországi sikereiről és arról szólva, miért jött haza, kifejtette: „Itt volt a feleségem, Éva (Almási Éva színművész – a szerk.), akkor már cseperedett a lányom, Edit, az oda-vissza utazgatás egyre nehezebbé vált az akkori bürokratikus akadályok, folytonos engedélykérési procedúrák miatt. Elegem lett abból, hogy a forgatásokat úgy kellett beosztatni, hogy mikor kapom meg a pecséteket, mikor adják ide az útlevelemet, mikor lesz meg a vízumom. Ez így együtt sok volt. Belefáradtam ebbe a bizonytalanságba, az állandó alkalmazkodásba. Inkább fogtam magam, és otthagytam az egészet. Nem ért annyit a vörös szőnyeg, a luxuslakosztály…”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

TÖBBSZÖR ÚJRAKEZDTE AZ ÉLETÉT
Nők Lapja 2022.07.27 – 20,21,22. oldal