Halász Tamás neve régóta forog a táncszakmában, az Opera Magazin hasábjain is olvashattuk írásait. A muzeológussal, kritikussal most az archiválás lehetőségeiről és nehézségeiről, valamint a Róna Viktor világhírű balettművész emlékére készült kiállításról beszélgetett Karczag Márton.

Az Opera Magazin interjúja:

Gyerekkorodban valószínűleg nem arról álmodtál, hogy egyszer a Táncarchívum vezetője leszel. Honnan indultál, milyen szakmai-művészi impulzusok vezettek idáig? 

A tánccal meglehetősen korán találkoztam: hatévesen Berczik Sára és Hajós Klára iskolájába írattak be, majd rövidebb ideig a Corvin térre jártam néptáncra. Emlékszem kisiskolás koromból a Spartacus és A diótörő előadásokra, és az első kortárs táncélményemre, Angelus Ivánék produkciójára Nicolas Schöffer 1982-es, a Műcsarnokban rendezett retrospektív tárlatán. Gimnáziumba a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola grafika szakára jártam, majd kulturális menedzsmentet kezdtem tanulni. Itt tért vissza az életembe újra a tánc és a színház, hála kitűnő tanáraimnak, Fuchs Líviának és Regős Jánosnak. Pár évig gyakornokként dolgoztam a Petőfi Csarnokban Szabó György mellett, aki a kor nagyszerű társulatainak sorát hozta el Budapestre. Az 1990-es évek elején kezdtem kritikákat írni, szervezőként pedig az Artus-szal és a Frenák Pál Társulattal, illetve a Szkéné Színházban dolgozni. 2005-ben kerültem az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumába, amit nyolc éve vezetek.

Nem tudom, mennyire érzem jól, de mintha világszerte – de Magyaroroszágon különösen – speciális terült lenne a tánckutatás. Egyszerre igen bennfentes körök foglalkoznak vele, miközben maga a téma végtelenül szerteágazó a bali törzsi rítusoktól, a francia udvari táncokon át egészen a legmodernebb kezdeményezésekig. Mégis, magát a kutatást mintha sem a színházi-, sem az aktív táncszakma nem érezné magáénak, s csak kevesek foglalkoznának mélyebben a műfajjal. Éppen ezért nagyon sok a feledésbe merült dolog, a mai kutatóknak pedig apró morzsákból kell összeszedni a múltat. Valóban ennyire rétegműfajról lenne szó? 

Szerencsére nem csak a vesszőparipám, de a tapasztalatom is az, hogy nem beszélhetünk rétegműfajról. „Békeidőben” nagyon vegyes a kutatóink köre. A tánc igen összetett, sokarcú, gazdag és színes terület. A legkülönbözőbb művészeti ágak, jelenségek, történelmi tényezők vannak rá hatással, léteznek vele átfedésben, teszik plasztikussá. Emiatt is érkeznek hozzánk kutatni építészettörténésztől folkloristáig, helytörténésztől zeneesztétáig számos szakma képviselői, és persze a tánc gyakorlati és elméleti művelői, valamint számos fiatal érdeklődő.

Mióta létezik egyáltalán hazánkban táncarchívum? Ki kezdte el összeszedni a múlt értékeit, és miket gyűjtötök most? Hol vannak a határok, ami még befogadható számotokra, és mi az, ami már kívül esik az érdeklődési körötökön? Meg lehet határozni, hogy nagyságrendileg mekkora ma a gyűjtemény?

A bő három évtizede az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményeként működő Táncarchívum organikusan létrejött intézmény: az 1950-es évek végén (amikor még a Táncszövetség részeként működött) lelkes önkéntesek kezdték meg a gyűjtőmunkát, kiváló szakemberek irányításával, akik közül főállású munkatársak, gyűjteményvezetők is kikerültek később. Olyan nagy tudású szakemberek nyomdokaiba léphettem archívumvezetőként, mint Maácz László, Kaposi Edit, Téri Tibor, Kővágó Zsuzsa, Fuchs Lívia és Behuminé Szúdy Eszter, akinek a szárnyai alatt felnőttem. 

A gyűjtőkörünk a magyar és nemzetközi színpadi tánc gyakorlatilag minden ágára kiterjed, sőt, azon is túlmegy. A három nagy ágazat: a balett, a néptánc és a kortárstánc mellett igyekszünk minden fontos, izgalmas, új jelenségre figyelni, amennyire energiáinkból futja. Néhány szám, csak a nagyságrendek érzékeltetése végett: mintegy tízezer kötetes a könyvtárunk. A százezret közelíti a fotótár feldolgozott része (ennek sokszorosa a folyamatosan gazdagodó teljes állomány), és a filmgyűjteményünk közel tizenháromezer tétel. Száznál több a hagyaték, ugyancsak tízezer körüli darab található a plakáttárban. 

Helyileg hol találhatnak meg titeket a kutatók, és „békeidőben” mikor lehet bemenni hozzátok? Kik és mennyien látogatják a Táncarchívumot, illetve jellemzően mire kíváncsiak?

A Táncarchívum a Krisztina körút 57-ben, az Áldásy-palotában található, melynek teljes második emeletét foglalja el. „Békeidőben” előzetes bejelentkezéssel, bárkit örömmel látunk. A csapatot kolléganőmmel, Bánóczy Varga Andreával ketten alkotjuk. Az elmúlt évtizedben a látogatottságunk felfutása még minket is meglepett: nagyjából évi 4-500 alkalomra emelkedett! A látogatóink zöme felsőoktatási hallgató és gyakorlati/elméleti szakember, de mások mellett kínai, finn, ausztrál kutatók is dolgoztak már nálunk.

Nyilvánvalóan hozzátok is sok értékes-érdekes hagyaték került. Volt a közelmúltban valami különösen izgalmas anyag?

Nemrég érkezett be Kanyó Béla fotóművész monumentális életműve, s meg tudtuk vásárolni a csodálatos fotóművész, Koncz Zsuzsa hasonló léptékű hagyatékát. Néhai közeli barátaink az archívum támogatói: az Amszterdamban élt, legendás táncgyűjtő, Hézsö István kincsekkel teli kollekciója és a négy évtizedig berlini illetőségű pantomimművész, színház- és tánctörténeti gyűjtő, Königer Miklós hagyatéka külön kiemelendő. Kincseket rejt az Eck Imre-féle Pécsi Balett történetéről a Hetényi János balettművésztől kapott kollekció. Az elmúlt években olyan balett-legendák emlékanyaga is a tulajdonunkba került, mint Kun Zsuzsa és Géczy Éva, s Róna Viktor hagyatékának második fele – mely a művész unokaöccsétől negyedszázaddal az első fél után érkezett be, immár teljessé egészítve ki a hatalmas anyagot. 

Bár a járványügyi veszélyhelyzet egyelőre meggátolta a megfelelő nyilvánosságot, 2021 őszéig még látható a Bajor Gizi Színészmúzeumban az általad készített Róna Viktor emlékkiállítás, melyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legnagyszabásúbb balett tematikájú tárlat, amely valaha hazánkban született. Miért éppen Róna Viktor volt a célszemély, akinek az életművét most be akartátok mutatni?

A Róna-kiállítás a Táncarchívum rendezte tárlatok sorának legutóbbi darabja. Az elmúlt két évtizedben, amennyire időnk és energiánk engedte, rendszeresen jelentkeztünk kiállításokkal, megidézve Harangozó Gyula, Imre Zoltán és Lakatos Gabriella alakját, életmű-kiállítással tisztelegtünk Papp Dezső fotóművész emléke előtt. Hogy miért éppen Róna? Mint minden múzeum, mi is abból gazdálkodunk, amink van, amit meg tudunk és akarunk mutatni. Róna Viktor hagyatékának bemutatása régóta a terveink közt szerepelt. Kivételes sors volt az övé és akkurátus önarchiváló hajlandósága miatt nagyon bőséges anyagból dolgozhattunk.

Szekrények alján őrzött, pincékben, padlásokon porosodó, senki által nem látható anyagokból nem lehet kiállítást csinálni – ez az örökösi hozzáállás minden, csak nem az illető emlékének méltó őrzése. Róna esetében külön kiemelendő, hogy élete legfontosabb alakjai itt vannak velünk: Orosz Adél, Keleti Éva és a többiek szerető gondoskodással segítették három évig tartó munkánkat.

Dekoratív táncalbumokban szintén meglehetősen szegények vagyunk. Ősszel igen kellemes meglepetés volt a Herceg a vasfüggöny mögül című kiadványotok, mely jóval több lett, mint egy kiállítási katalógus. Hogyan definiálnád a kötetet, illetve kiknek ajánlod – úgy a könyvet, mint magát a kiállítást?

Mindkettőre érvényes, hogy egy, a mai kor ízlésének, elvárásainak, ritmusának megfelelő, de hősével és annak emlékezetével, maximális tisztelettel bánó, alapos munkát akartunk letenni az asztalra. Közel két évtizede nem fordult elő, hogy egyszerre tudtunk jelentkezni kiállítással és annak apropóján kötettel is. Munkatársainkkal a tárlaton és a könyvben egyaránt mintegy ötszáz illusztráció, izgalmas látványelemek, szakmai és személyes emlékek segítségével megkíséreltünk nem csupán egy élettörténetet, pályaképet, de kortörténetet is bemutatni. Egyszerre igyekeztünk alaposak lenni szakmai, tánctörténeti szempontból és megszólítani azokat is, akik e területen nem járatosak, azokat, akik ifjúságuk bálványára akarnak emlékezni és azokat is, akiket a mából szemlélve érdekel egy rendkívüli ember életének, küzdelmeinek, diadalainak története is, aki történetesen a 20. századi magyar tánc egyik legfontosabb alakja lett.

Még több tartalom az Opera Magazinból ITT.