Méltán elismert színész, számtalan szereppel írta be magát a magyar film- és színházművészet történetébe. A Szerelmesfilm egykori Jancsija nyolcvanadik életévét tölti be áprilisban. Harminc éven át volt társulati igazgató, most több darabban láthatjuk a világot jelentő deszkákon. Szegő András kérdezte a Nők Lapjában. Lapszemle.
A teljes interjú a nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.04.12 – 82. oldal
Annak kapcsán, hogy egyszer egy társaságban arról beszélt, hogy túlzottan szimpatikus az arca ehhez a pályához, és nehéz bizonyos szerepekből kirángatni, Bálint András úgy fogalmazott:
“Kardos G. Gyuriékkal és Szabó Pistáékkal ebédeltünk valahol, és meséltem nekik: ,,Képzeljétek el, most egy új magyar filmben ellenszenves figurát kell játszanom, én pedig olyan kedves srác vagyok, és mindig rokonszenves, finom fiúkat játszottam, hát hogy legyek én ellenszenves?” Gyuri rám nézett, és azt mondta: ,,Te csak egyél, Andris!” Ugyanis kétségtelen fogyatékosságom, hogy csúnyán eszem, falánk vagyok, habzsolok, tömöm az ételt magamba, és ilyenkor nem lopom be magam senki szívébe.”
Azt is hozzátett:
“Szokták mondani, de egyik szerep sem csak negatív vagy csak pozitív. Most éppen két fontos karaktert, nagyon ellentéteseket játszom Bartis Attila A vége című darabjában, a Radnóti Színházban. Egy belügyes orvost, aki jelent a főhősről, egy úgynevezett negatív figurát; a másik alak pedig egy derék, de cinikus fotográfus, a főhős mestere. Az orvost nagyon kedvesen kell játszani, finoman és aljasul. A fotográfust viszont, aki tisztességes és jó szándékú, segíti és tanítja a főhőst, sokkal erőszakosabb hangon, tehát a durva külső érző szívet rejt. Rokonszenves vagy ellenszenves, ez így közhely. Minden karakter bonyolult, sokszínű. Nádasdy Kálmán figyelte a pályámat, bár nem tanított. Egyszer vasárnap egy étteremben összefutottunk, és azt mondta: ,,Láttam a tévében mint valamilyen osztrák spiont, és az nagyon jól áll magának. Tessék eljátszani Lucifert, a bájos gonosztevőt, az a maga szerepe.” Sajnos végül nem voltam Lucifer, az úgynevezett főgonosz, de hát ő végül is a fényhozó, a szellem embere. (…) Mindennek megvolt a rendje, ezekkel a kudarcokkal, sikerekkel. Voltak évek a pályámon, amikor kevéssé voltam sikeres. (…) Hatvan éve űzöm a szakmát, ,,alakítást vállalok”, ahogy nagyszerű néhai kollégám, Haumann Péter mondogatta. (…) A színészet játék, játékosság, hülyülés, komolytalanság. Talán a könnyedség jellemző rám – bizonyos esetekben ez felületességet is jelenthet -, de a lazaság, a szövegtudás fölénye, a bizonyosság is. Mikor már tudom, milyen a szerep – bár a próbák alatt kínlódtam sokat -, mit kell játszani, ki is ez a pasas, akkor élvezetes a játék. Igen, a színészet infantilis foglalkozás.”
A kérdésre, az orvos komolyabb szakmát űz-e, mint a színész, azt felelte:
“Apám orvosprofesszor volt, nagy tudású ember. Amikor gimnazistaként bejelentettem neki, hogy színész szeretnék lenni, azt a bölcs tanácsot adta, hogy ,,édes fiam, egy átlagos, közepes orvos lehet boldog, hogy gyógyíthat, hogy végzi a dolgát, de egy átlagos, közepes színész nem lesz boldog soha. Egy átlagos atomfizikus, egy középszintű sebész boldog lehet, hogy űzi a mesterségét, de egy színésznek ez kevés. Ő csillogni szeretne, sikert akar, nagy szerepeket, tapsokat.” Mindenki a maga módján boldogtalan, ugye, az Anna Karenina kezdődik így, keressük a boldogtalanságot, és meg is találjuk: rosszkedv, kétségbeesés, magány, depresszió, betegség, mellőzöttség.”
Arról szólva, akar-e még bizonyítani, elárulta:
“Hát jobb élénknek lenni, mint lustának. Jobb mozogni, mint heverészni, jobb bringázni az erdőben, még ha most már elektromos biciklivel is, jobb izgatottnak lenni, mint otthon feküdni a kanapén, és szidni a rendszert. Jobb dolgozni, megizzadni, és aztán rendesen elfáradni. ,,Életben kell maradni. (…) És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami” – ezek, ugye, Szerb Antal, az Utas és holdvilág utolsó mondatai.”
A teljes interjú a nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.04.12 – 82. oldal