15 éve, 2006-ban, április 3-án hunyt el Balkay Géza Jászai Mari-díjas színész. Halálának évfordulója alkalmából rá emlékezünk összeállításunkkal.

MGP Balkayról:

Az ELTE jogi kar esti tagozatának a hallgatója volt, fél szemmel az Egyetemi Színpadon. Huszonhat évesen elvégzi a főiskolát. Gaál Erzsi meghívja Szolnokra II. Fülöpöt eljátszani Schiller Don Carlosában. Itt még megrendezi szobaszínházi előadásként Ibsen Mi holtak feltámadunk című árnyékban felejtettjét. Gyakorlatilag 42 évesen véget ér kőszínházi pályafutása. Tizenhat évnyi színészete alatt gyakorlatilag körbejátszotta a világ drámairodalmát. Töméntelen szerepet oldott meg. Többnyire főszerepeket. Főszínész volt. Korának egyik legnagyobbja.

Sajtképű volt, kedves, szabályos vonásokkal, mégsem úgynevezett szépfiú. Jellegzetes színészarc. Formálható, célszerűen alakítható. Rárajzolható bárki jelleme. Nem volt jellegzetes arca. Üres papírnak hatott: ráfért a világirodalom. Nem tapadt egyetlen kor divatjához sem. Mindig korszerű arc. Zakós darabba ugyanúgy beleillő, mint rokokó komédiába.

Nem kellett festékkel, orrkittel stilizálni az arcát: belülről sminkelt, lélekkel festett, azonosulással formálta át magát. Úgy volt mindig más, hogy önmaga maradt a szerep bőrében. Folytatás itt.

Balkay Gézáról saját szavaival:

Mániákus: Nem a pénzért csinálom. Mániákusan szeretek dolgozni. Szinte érdektelen, mit csinálok. Nem tudom elképzelni az életemnek egy pillanatát sem beszélgetés és munka nélkül. Szeretem az életet, hihetetlen módon szeretek élni. Ehhez bármit hozzáképzelhetsz. Sok dolgot nem próbáltam még ki. Sajnos. Amit kipróbáltam, azt nem bánom. Mind annak érdekében történt, hogy az életet ösztönösen és gyerekszinten éljem meg. Egyszer, gyerekkoromban nagyon megvertek. Hatéves voltam. A velünk szomszédos telken éppen építkeztek, odamentem kíváncsiskodni. Mindig is elég pimasz gyerek voltam, hülye modorom volt, és itt is hamar összekaptam egy sráccal. Odajöttek a társai, egyedül voltam, szóval rendesen belegyalogoltak a földbe. Akkor zokogtam, amúgy keveset sírtam gyerekkoromban. Két óra múlva már újra az utcán voltam. Ők – ferencvárosi gyerekek – éppen mentek le egy labdával. Odaszóltak, „nem jössz focizni?” Mentem, bevettek maguk közé. Utólag Ady sorai jutnak eszembe: „Régi hét fiúk közül engem tartott meg a fő-fő labdaverő és a többit szépen ifjan kiverte a játékból” …

Jó fiú: „A nyár elején egy angol darabban játszottam a Műszaki Egyetem Szobaszínházában. A szerepem szerint többször elmondtam, hogy köztiszteletben álló ember, jó fiú vagyok. Egy újságíró megkérdezte, valóban így van-e. Némi gondolkodás után azt válaszoltam: igen. Színészként, úgy érzem, tényleg megbecsülnek. Emberként igyekszem rendes lenni. Igaz, néha kirobbanok. Nagyanyám mondta mindig: Jó fiú vagy, Géza, csak tudni kell bánni veled.”

Jólfésült: „Mostanában sokszor felmerül a kérdés, tisztviselő-e a színész. Nos, úgy érzem, számomra többet ér az a színész, aki mentes mindenfajta „jólfésültségtől”, hacsak az nem a színpadi várakozásnak megfelelően következik a szerepből, hanem – elsősorban – váratlan. Nem hiszek ezen a pályán a „bebiztosítottságnak”. Mondjuk, még főiskolás koromban látok egy alakítást, öt perc kiváló és száz perc gyenge. Bizonyára az öt perc élmény javára fogok dönteni, ám nyomban kíváncsi leszek, mi a százpercnyi fásultság titka”.

Latinovits: „Olyan szerencse ért, hogy tanítványai lehettünk Katona János osztálytársammal élete utolsó hónapjaiban. Éppen nagy izgalommal készült a Bozzi úr premierjére. Mi elmondtuk legkedvesebb verseinket, ő képszerű, lényegretörő tanácsokat adott, olyanokat, amelyek a mi egyéniségünkből fakadnak. Háromszor látogattuk meg a kórházban, egyetlen eset kivételével ő volt az erősebb nálunk, visszaadta, erősítette pályánkba vetett hitünket. Ezt a szerepet érte vállaltam. A premier előtt minden eszembe jutott, zokogtam, vágtam a fejemet az öltözőfolyosó falába. De tudtam, hogy a fájdalom nem maradhat bennem, ki kell menni a színpadra, nem utánozni, mégis megidézni. Azt hiszem, mindannyiunknak hatalmas lesz a felelősségünk a pályán.”

Mercutio: „Soha nem akartam Romeo lenni, hozzám Mercutio áll közelebb. Ennek ellenére átéltem hatalmas szenvedélyeket a színpadon és az életben is. A szenvedély sokféle lehet, s erről nekem sokkal többet mond a Macbeth, ami ugyan nem éppen szerelmes história, mégis két ember kapcsolatáról szól, ahol a férfi a gyengébb. Talán azért is izgat jobban a szenvedélynek ez a komor, gyilkos erejű ábrázolása, mert nem láttam még igazán jó Romeo-előadást. Mindegyiknek az a hibája, hogy túlmisztifikálják, holott a szereplők hús-vér gyerekek. Ezt eddig Zefirellinek sikerült tökéletesen kifejeznie, igaz, nem a színház, hanem a film eszközeivel. Egyébként színészként és magánemberként is azt vallom, hogy az életet szélsőségesen kell megélni, másként nincs értelme az egésznek. Az is baj, hogy sokan meg sem tanulnak szeretni. Keveset tudnak erről az érzésről, és azt is rosszul. Nem szabad kitérni a szenvedélyek elől. Erre én viszonylag későn jöttem rá, de pótoltam a mulasztásomat, gyarapítva az elhagyott Júliák számát. Hogy milyen Romeo voltam? Ezt csakis ők tudhatják.” 

Gyerekek: „Aztán felnövünk: az egyik az OTP-t intézi, és a gyerekét próbálja elhelyezni, ha aznap előadása van, a másik huszonnégy órát forgat, a harmadik semmit nem csinál… De közben mindezek mögött ott bújik valami szégyenletes, de megható és megrendítő könyörgés a múltért, bár gyerekek maradhattunk volna. Most már, tizenkét év után – hála a jó rendezőknek, jó szerepeknek – minden színpadra lépés ürügy, hogy az ember megfogalmazza saját gyerekkorát. Ám tudod, itt berendezkednek. Ki így, ki úgy, a maga szerencsétlen módján. Olyan országban élünk, ahol az emberek többsége berendezkedik. Azon a kis kupacon, amit ő birtokol. Ebben a „labdajátékban” nincs sok értelme részt venni”.

150 fok: „Meguntam, hogy állandóan olyan feladatokra voltam kiírva, amit szerintem más sokkal jobban el tudott volna játszani. Arról nem is beszélve, hogy mennyire bántott, ha más kapott olyan feladatot, amit én tudtam volna sikerre vinni. Elegem lett, ráuntam erre. A színházra persze nem, hiszen arra nem lehet ráunni. De 150 fokon sem lehet állandóan izzani. Volt olyan korszakom, amikor ez ment, de belefáradtam. Aztán egész egyszerűen összedőlt minden. Válságba jutott a házasságom, bizonytalanná lett a magánéletem. Nem tagadom, soha nem is tagadtam, hogy volt az életemnek egy nagyon mély korszaka, amikor ittam”.

Egyéniség: Egy szereppel úgy vagyok, mint a férfi a nővel. Miután különböző csacskaságok, gazemberségek, semmiségek által a birtokába vette, onnantól kezdve irányíthatóvá válik. Már semmiféle segédeszközre nincs szükség. Az egyéniségben hiszek, mely akár csibész módon, de egyben charme-osan és segítőkészen kivívja a szuverenitását. Ebben hiszek.

Személyes: Személyessé kell válni egymás számára. Csak olyan dologban voltam jó, csak olyan dologban szerettem részt venni, amiben ez a személyesség létrejött. Ebbe persze beleférnek a konfliktusok is.

Kővári Orsolya így emlékezett 2007-ben Balkay Gézára:

Néhány éve még újrakezdésről cikkeztek a lapok. Tévutakat, mellékösvényeket emlegettek, rögtön alatta visszatérést. Újult erőt. Letett poharat. Az RS9 Stúdiószínházban játszott és rendezett, talált új színházra és otthonra, társra és társulatra. Nem dörrent pisztoly, nem jött vonat. Egyszerűen elaludt.

Balkay Géza alig másfél évtizednyi aktív pályafutása alatt átsuhant a drámairodalom java részén. Az Ódry Színpadtól Párizson és Londonon át a tengerentúlig kápráztatta el közönségét.

Volt Lucifer, Oresztész, Brutus, Szoljonij, Don Juan. Zsadov a Jövedelmező állásban, Oronte A mizantrópban, Galambos a Kutyaszívben, Nikola a Galóczában, II. Fülöp a Don Carlosban. Porfirij Ternyák Zoltán Raszkolnyikovja, Verlaine Kaszás Gergő Rimbaud-ja mellett. Platonov forrott össze a nevével. Olyan emblematikus alakítássá vált, mint LatinovitsŐrnagya, Őze öreg órása, Ternyák Hamletje vagy mint – nézzék el a drámaiatlan hasonlatot – Soós Imre Ludas Matyija.

E színészek közös nevezője semmi más, csak a pokoljárás, az alkohol, önmaguk kibírhatatlansága, az értelmetlenül vége(- félbe)szakadt élet és a mindent felülíró zsenialitás. Szinte szentségtörés szerepeiket új nevek mellé állítani. Eggyé váltak az alakítás során és eggyé a köztudatban.

„Amikor jó tíz évvel ezelőtt Platonov utoljára zuhant el a Katona József Színház színpadán, hosszú, katartikus csend ült a nézőtérre, mielőtt végső tapsviharba, lábdobogásba és sikoltozásba törtek volna ki a jelenlévők” – írtaJolsvai András 2006 áprilisában a 168 Óra hasábjain. „Sokan voltak, akik a dermedt csendben megsejtették, hogy ebben a pillanatban nemcsak egy falusi tanító története ért véget, egy emberé, aki miközben mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, szétmállik, elvész, elhullik maga is, hanem egy nagy tehetségű színészé is. Súlyos, közös terhe volt ez nézőnek és színháznak…”

Balkay meg sem próbált titkot csinálni abból, hogy e szerep addigi élete, pályája összegzése. „Az életem, a válásom, az alkoholizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színházról alkotott véleményem” – nyilatkozta anno Bóta Gábornak. Ahogy azt is: „…a Platonovokat le kell lőni”.
Folytatást itt talál.

Forrás: Színház Online, Színház.hu, Katona József Színház
Gyűjtés: T. Berta