KulisszaSzász JánosSZFEGoda GáborVígszínházFESZ SegélyalapOrlai Produkció
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 23., szombat

    Balogh Tibor dramaturg, kritikus az SZFE-ről: “Azt hitték, örökre övék az egyetem”

    2020. szeptember 9., szerda 15:45

    Dramaturg, színikritikus, színházi szakíró, évek óta a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának művészeti tanácsadója és versenyprogramjának válogatója. Balogh Tiborral a kisvárdai fesztiválról, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről és az elmúlt több mint hatvan év magyar színházi életéről is beszélt az Origo interjújában.

    Elsőként arról ejtett szót, hogyan értékeli az idei kisvárdai fesztivált:

    “Bajmentes, örömteli együttlét volt. Három erdélyi és egy vajdasági társulatnak a vírusfrász miatti távolmaradása dacára, minden estére jutott egy-egy díjesélyes előadás, amelyekből tudást, tapasztalatot meríthettek a meghirdetett három workshop fiataljai is. A zsűri öt tagja részt vett és hozzászólt a szakmai beszélgetéseken, ahol kizárólag a bemutatott művekről esett szó. A díjakról való döntések is különvélemény, harag nélkül, közös megegyezéssel születtek, sőt annyira megbarátkoztak a zsűritagok, hogy bejelentették: ha nem őket kérem fel jövőre, akkor együtt utaznak nyaralni. Idill. A Magyar Nemzet riporterének egyébként azt mondtam, számomra tanulság, hogy munkával, egymásra figyeléssel minden seb gyógyítható, minden árok betemethető. Az jó, tettem hozzá, hogy nem ültek fel a kisvárdai vonatra Pesten az életvitelszerűen ricsajozók. Pesten nem. Marosvásárhelyről elkísérte azonban a magyar társulatot Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház román és magyar tagozatának vezérigazgatója. Szertenézett, s nem lele hibát a fesztiválban. Előadásukat, Ibsen: A nép ellensége című darabját a Zsinagógában az otthoninál előnyösebb színpadkörülmények között, pótszékes ház előtt, ovációtól kísérve játszhatták; a szakmai beszélgetésen hét országos tekintélyű szakember vett részt; utóbb a zsűritől három rangos díjat kapott a produkció. Helyben hiányzott a kákáról a csomó, hát kitalálta Gáspárik, hogy volt kollégája, az életműdíjban részesült Kárp György a diktatúra idején súlyos kommunista volt. Mintha az illegalitásból kilépő radikális jobboldali lenne, olyan vehemenciával támadta Kárpot csak azért, hogy a hitvány kisvárdai fesztivál látszatát keltve péppé zúzza a dicsőségérzetet a díjazottak szívében. A színházi élet jelenlegi történései pszichózisának egyik összetevője ez a zsigeri bajkeverő szándék, a Gáspárik-szindróma” – vélekedett Balogh Tibor.

    Arról is kérdezték, szerinte miért alakultak ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványi fenntartásba kerülésével kapcsolatos ellenérzések: “Visszább lépve az időben, emlékezhetünk, hogy már a téltől fogva hallgatók sóhajait visszhangozta a flaszter. A diákok ellenérzéseit részben a természetes szereplésvágy is ébreszthette, amelyre rá lehetett építeni a pánikhangulatot. Hadd kezdeményezzek itt egy szabályújítást a mondattanban: az eddig ismert kijelentő, kérdő, felkiáltó, felszólító és óhajtó mellé, a közlés szándéka szerint vezessék be a hergelő módot is. Ez utóbbinak toldaléka nincs, többnyire a tagadó feltételes módú szekvenciák képezik az alapját, például: megbuktathatnak az államvizsgán, ha nem mi leszünk a tanáraitok; mehettek vidékre, ha mi nem védjük meg a pesti munkahelyeket. Ugyanez politikai kóddal: odavész az egyetem autonómiája, az autonómiátok, az oktatás szabadsága, és veszélybe kerül a világszabadság, ha lecserélik az egyetem szenátusát. A tanárok némelyikének szerepe nyilvánvaló. Igaz, a hatalomba ragadtan megöregedni rossz érzés lehet. Fura hallanunk, a hergelő mód további eszközének alkalmazásával, hogy: lemondunk, felmondunk. A korban hetven év felett járó professzorok szájából, akik a tisztségeiket rég nem alanyi jogon, hanem kormányengedélyekkel töltik be, a helyénvaló kifejezés a „visszavonulok” szó lenne. A pozíciótörténetük tükrében persze megérthető a duzzogás. A katedrájukhoz, szenátusi tagságukhoz, rektori tisztükhöz ők is úgy jutottak, hogy a stallumukat örök bizománynak képzelő elődeiket kellett az idejükből kizökkenteniük. Ó, kárhozat, hogy ez a művelet akkoriban, 1990-ben a HÖK által mozgósított diákság közreműködésével sikerülhetett. A kérdésére felelhetnék nagyon tömören is: egyesek számára sérelmes, hogy az alapítványi rendszer bevezetésével megszüntetik az SZFE-n az öröknek hitt „enyém a vár” helyzetet. A részletesebb válasz kedvéért azonban vissza kell pörgetnünk az emlékezetünkben bő hat  évtizedet. Mai tudásom szerint az elhúzódó purparlénak három „okozója” van: Kádár János, Antall József és Csányi János. Kádár azért, mert örökállást adott azoknak a színházrendezőknek, akik megtörték az ’56 utáni passzív ellenállást, és vállalkoztak a budapesti négy nagyszínház vezetésére. Csakhogy a vezéri hála következtében tehetséges fiatalok nemzedékei kerültek élethosszig esedékes várólistára, nem tudva a fővárosban elhelyezkedni.  Csak arra kaptak lehetőséget, hogy vidéken, Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten és Kaposváron találjanak maguknak vezető pozíciót. Kaposváron összegyűlt egy elég erős rendezői csapat: Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Szőke István, Ács János, föléjük helyezve amolyan főrendező-komisszárként Babarczy László, aki nem feltétlenül a rendezői tehetsége okán került oda, hanem művészetbiztonsági erőként; garanciaként arra, hogy a pajkos rendező fiúk nem fognak durván ellene tenni az államhatalomnak. Nos, ezek a pajkos ifjak jól teljesítettek: felpörgették főiskolai tanáraik andalító lélektani realizmusát, gondoljunk csak a MARAT/SADE előadásra, s a közéletiség válfajában mutattak valami vagányságot is. Ilyen volt Ascher Tamás rendezése, az Állami áruház, amely a nemzedék Budapest felé tett első lépésének bizonyult. Az előadásoknak híre ment. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szövetségre léptek az alkotók a fiatal színikritikusi nemzedékkel. A kritikusok önkéntes kaposvári premierjárók lettek. Az önkéntességük azt jelentette, hogy nem fizette az útjukat és a szállásukat állami lapkiadó vállalat. A színháziak gondoskodtak róluk, adtak nekik fedelet, némi kosztot a színészklubban, tehát bebocsátást nyertek az öltözők világába, mélyen a kulisszák mögé. Innen ered, hogy színházi embernek hiszik magukat a kritikusok, s „A Szakma” nevében nyilvánulnak meg a színházi világ belső ügyeiről. Ez a szereptévesztés egyik tényezője a szüntelen újralobbanó SZFE-balhénak is. A nemzedékváltás előkészítésében azonban még jótékony hatóerőt jelentettek a kritikusok. Cikkeik nyomán nem lehetett nem tudomást szerezni a vidékre szorultak létezéséről, az energiájukról, a tehetségükről. Egy nemzeti színházi vargabetű után létrehozták Székely Gábor és Zsámbéki Gábor számára a Katona József Színházat, ahol hamarosan összeállt az a homogén ízlésvilágot alkotó csoport, amely majd birtokba vette a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Következzék itt egy rövid mondat Antall József felelősségéről. Valószínű, hogy a történetírók sem fogják tudni egyértelműen megítélni, szükséges, vagy elkerülhetetlen tett volt-e részéről a kultúrairányítás teljes átadása az SZDSZ szélsőliberális alakulatának. A döntése utóbb tartós ízlésdiktatúrát eredményezett” – vélekedett Balogh Tibor.

    “(…) A ventilált kisrealizmust a formanyelv megújításának forradalmaként éltetve vezette harcba diáktársait Csányi János, és vitte végbe a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a rendszerváltásnak becézett kádercserét. Csányi 1986-1990 között Székely Gábor és Zsámbéki Gábor színészosztályának hallgatója volt, tanáraitól kapta a szellemi muníciót. Születetten tettre kész ember mindmáig, nem volt szüksége inspirációra a harchoz. Lánglelkű szónokként buzdította a társait, és a hamvas elmék fegyverével, kamaszracionalizmussal győzte meg az illetékeseket az intézmény kisöprésének szükséges voltáról. A mai diákok megvezetettségének perspektívája szempontjából intő jel, hogy Csányi napjainkban is a dicsőséglistáján tartja emlékezetében, hogy akkor becsapták. Mert becsapták. Forradalma addig tarthatott, amíg meg nem szerezték a teljes hatalmat a főiskolán a nemzedékváltó rendezők. A Főiskola élére Babarczy László került, s körülötte hamarosan kialakult az a kemény mag, amely a Vidnyánszky Attila által kifogásolt monolitikus ízlésegységet megteremtette. Érdemei jutalmául Csányi szerződést kapott a Székely-Zsámbéki vezette Katona József Színházban. Abban a hiszemben érkezett oda, hogy folytatják tovább tanáraival az együtt kezdett forradalmukat. Forradalomnak a Katonában írmagja sincs, azóta sem” – tette hozzá Balogh Tibor.

    “Úgy tűnik, hogy a harmadik kétharmad után végre nyílik arra lehetőség, hogy a kormány hozzon érdemi áldozatot a kulturális és művészeti terület gazdagabbá tétele érdekében. A tömegkultúra, a művészet és a sajtófinanszírozás reformja rég esedékes, és immár elkerülhetetlen volt” – nyilatkozta Balogh Tibor, aki szerint hiába a többfordulós felvételi vizsga, végül olyan összetételű osztály alakul ki, amilyet az osztályvezető tanár szeretne, s a hallgatók nevelkedése olyan irányt vesz, amilyenbe fordítják őket.

    Arról is szót ejt, Bagossy László azt írja orábbi rektori pályázatában, „művésztanáraink többsége nehezen alkalmazkodott a kiépülő rendszerhez, amelyről azt gondolták, hogy alkotói-oktatói tevékenységük hagyományosan gyakorlati beállítottságától idegen, bürokráciája és kreditrendszere pedig az európai integráció piacorientált szellemét testesíti meg.”

    “A viszonyulás később sem változott. „Ma is a kívántnál kevesebben érzik úgy, hogy ezzel a felemelkedéssel a művészi hivatás, a szellemi érték- és társadalmi integrációteremtés legfontosabb erőinek egyikeként jelenhet meg és kaphat elismertséget. Művésztanáraink többsége számára továbbra is az alkotás gyakorlata, annak minősége és hatása okozza a valódi izgalmakat, sem az oktatás, sem az alkotás módszertani-elméleti megalapozása nem olyan vonzó, mint maga a tanítás vagy a művek megalkotása. Pedig eszméink, gondolataink, módszertanaink rögzítése és felkínálása az utánunk jövő generációk számára fontos feladat, elmélet és gyakorlat szembeállítása pedig csak szellemi restség…” 2000. január 1-jén a magyar színházi és filmes felsőoktatás egyetemi rangra emelkedett. Bagossy burkoltan azt fogalmazza meg, hogy a képzés mindmáig nem emelkedett egyetemi szintre, az SZFE legfeljebb az ország vezető színi tanodája, ahol a színjátszás anatómiája nem tantárgy” – veti fel Balogh Tibor.

    Arról szólva, hogy a hallgatók az autonómiát féltik, úgy fogalmazott:

    “(…) Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a hungarikumként bejegyzett színházi struktúrában, az általa támogatott budapesti és vidéki színházak részére oda alkalmas és oda törekvő színészek képzését várja el az Innovációs és Technológiai Minisztériumtól, amely a kitűzött cél elérése érdekében a tulajdonosi jogok gyakorlását egy kuratóriumra bízta. Az SZFE szenátusa valamiért azt képzelte, hogy az ő törvényi joga a kuratóriumi tagok delegálása, mintha nem az államnak volna egyeteme, hanem az egyetemnek állama. Nyilvánosságra is hozták a tévképzetüket, ez súlyos tünet. A hallgató az autonómiáját a rátermettségében, a mesterségbeli tudásában és a motiváltságában hordozza. A jól felkészült diákból keresett diplomás lesz. Elindulhat egy pályán és befuthat akármilyen karriert, függetlenül attól, hogy van alapítvány és kuratórium, vagy nincsen. Az SZFE tanárai, a hallgatókkal hallgatólagos szövetségben elbliccelték a tényleges egyetemmé alakulást. Kölcsönös függőségbe, szimbiózisba kerültek. A szimbiózis – nem mellesleg – kényelmi állapot. A buborékrendszerben a diák fölvétele a tanár bizalmát jelenti. A tanár nem akar csalódni a jó szemében, ezért igyekszik bebizonyítani magának, hogy a legtehetségesebbeket választotta ki a temérdek jelentkező közül. Próbálja tehát abba az irányba terelni az oktatás-nevelés és számonkérés eseményeit, hogy sikerrel helytálljanak majd a hallgatók a végső megmérettetésen is. Ebben az együttműködésben ott rejlik a sokoldalúságra nevelés elmaradásának veszélye. (…)” – szögezi le Balogh Tibor.

    A teljes interjú ITT olvasható.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -