Magyarország egyik legfelkapottabb színésznője, filmen, színpadon egyaránt. Balsai Mónit kérdezte a Nők Lapja. Lapszemle.

Annak kapcsán, hogy mostanában többet betegeskedett, Balsai Móni elárulta: „Nem tudom, mi van velem, korábban soha nem voltam beteg, de mióta a kisfiam óvodába jár, elkapok tőle minden nyavalyát, amit hazahoz.”

Legutóbbi premierjére a Centrál Színházban került sor, ahol Az ügynök halálát játsszák Stohl Andrással. Az utazó ügynöknek két felnőtt fia van, és szemlátomást mindkettőt tönkretették a szülei az elvárásaikkal, a hiteltelenségükkel:

„Ne is mondd! Minket ez a darab már az első próbáknál annyira megrázott, hogy azon viccelődtünk Stohl Andrissal, aki Willy Lomant, az ügynököt játssza, hogy a végén még pszichológust kell hozzánk hívni. Aztán sikerült valahogy a személyes érintettségünkön túllépnünk, de nagyon nehéz volt. Bennem is sok minden feltolult. Például az, hogy a gyereknevelés mekkora felelősség. Mennyire kell figyelni, mit mondasz a gyerekednek. Elég egyetlen rossz mondat, te talán észre sem veszed, és egy életre megsebződik. Nevelés terén – sajnos, vagy nem sajnos – nem vagyok elég tudatos, de igyekszem mindent elolvasni ez ügyben. Annyiféle trend van manapság! De azt hiszem, a legfontosabb az, hogy nagyon figyelj a gyerekedre. Csodálatos például, hogy mindent meg lehet beszélni vele.”

Arról szólva, egész nap megy-e a fejében a szövege, elárulta:
„Dehogy megy! Tudod, meddig vagyok én színész? Amíg előadás után be nem megyek az öltözőbe, és át nem öltözöm. Attól kezdve ugyanolyan civil vagyok, mint te vagy bárki más. Szokták mondani, hogy egy színésznőnek nehéz családalapításra vállalkoznia. Szerintem ez butaság. Gyakran jobban meg tudja oldani, mint az, akinek nyolc órát ott kell lennie a munkahelyén. Nem mondom, az elején, úgy harmincöt éves koromig nekem is folyton a színház körül járt az eszem, de mára beértem, feloldódtam. Ez most nagyon jó állapot. Az anyaság helyrebillentette az egyensúlyt. (…) Szerencsére egy ideje már megválogathatom, mit vállalok el.”

Azt is hozzátette:
„Nem fogod elhinni, de az első tíz évemben pont azt kifogásolták a kritikák, hogy túl sok vagyok. (…) Aztán harmincöt éves korára az ember beérik és megnyugszik. Sokszor elég az ujjaddal jelezni valamit, nem kell mindjárt ordítani. De ezt is meg kellett tanulnom. És én nem sajnáltam az energiát, még a takarásból is a nagyokat lestem, elmentem minden szereplőválogatásra, figyeltem, tanultam. Mert a tehetség az egy dolog, de a sikerhez rengeteg munka és kitartás kell.”

A felvetésre, miszerint a csúcsra ért, amiről talán nem is álmodott, úgy nyilatkozott:
„Ezen is gondolkodtam. Mert mi az, hogy csúcs? Amit az emberek kívülről látnak. De hogy emögött mennyi csalódás, visszautasítottság, szenvedés rejlik, azt senki nem tudja. Kezdve azzal, hogy engem ötször tanácsoltak el a főiskoláról. Mondd meg, ki az a bolond, aki ezek után a pályán marad?! (…) Mindent elkövettem, csak legyek végre valamilyen. Nem győztem keresni magam. Mára azonban elfogadtam ezt a „semmilyen” nőt. Sőt, élvezem, hogy bármit belém láthatnak a rendezők.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2024.03.20 – 12,13,14,15. oldal
Szerző: KORONCZAY LILLA