Halk szavú, visszafogott művész. Közben meg vicces karanténvideót készít arról, hogy húsvétkor önmagát locsolja meg. Azt mondja: ideje lenne újjászületni! Balsai Mónit a Nők Lapja kérdezte.
A teljes interjú a Nők Lapja Tavaszban olvasható.
„Elhatároztam, hogy húsvétkor fogadalmat teszek: mostantól több időt fordítok magamra. Szeretnék újra futni például, mert az nagyon hiányzik. Mióta örökbe fogadtuk a kisfiunkat, tehát csaknem két éve, egyáltalán nem volt időm testedzésre. Pedig nézd meg (arrafelé fordítja a laptopját, hogy lássam), itt kezdődik az utca végében az erdő. Nehéz a terep, mert ez a Pilis lába, sziklás és meredek az ösvény, de pont ez benne a kihívás” – meséli Balsai Móni.
Kisfiáról szólva elárulta: „Nagyon igényli, hogy foglalkozzunk vele, most, hogy beszélni kezdett, meg aztán főleg. Rendszerint ő mondja meg, melyik történetet szeretné. Estére el is fáradok. De én meg a fiamtól tanulok sokat. Főleg azt, hogy nem kell annyit bosszankodni. Magammal nagyon szigorú vagyok, és ha valami nem úgy sikerül, rendesen ki tudok borulni. Elhatároztam, hogy a gyerekemmel nem leszek ilyen. Meg kell tanulnom az elfogadást, hogy a dolgoknak idő kell, és türelemmel kell viselni azt is, ha valami nem megy. Haladok ebben. Ma például indulás előtt két perccel véletlenül sikerült beterítenem a konyhát egy csomag sóval. A gyerek először csak nézett, aztán megszólalt: Ujjuj! Váratlanul elnevettem magam, és azzal el is szállt a mérgem. Előfordul néha ilyesmi. Nekiálltunk szépen kettesben összetakarítani, semmi nem múlik azon a tíz percen. (…) Ahogy nyiladozik az értelme, egyre érdeklődőbb. Csodálatos élmény az anyaság, tulajdonképpen most váltunk családdá. Nagyobb hangsúlyt kapnak az ünnepek, felértékelődnek a hagyományok. A magunkkal hozott szokásokat felelevenítjük, de megbeszéltük Károllyal, hogy amihez rossz emlékünk kötődik, ahelyett saját tradíciókat fogunk kialakítani.”
Azt is hozzátette: „Kis buborékokat fújok álmokból, és néha kipukkasztok egyet, Károly pedig megszervezi a teendőket. De ne úgy képzeld el, hogy akarnokoskodom, csak már ott van valami közös vágy a lelkünk mélyén, és akkor én halkan bemondok valamit. Például: Károly, nézd meg ezt a darabot, nem lehetne ebből egy előadás?
És ha jól célzok, a férjem áment mond rá, és megrendezi. Ilyen volt a Shirley Valentine című szellemes monodráma is, amit a saját konyhánkban próbáltunk a járvány idején. Időnként nagyon nem volt hozzá kedvem, de miután eldöntöttük, Károlynál nincs visszaút. Próbálni kellett. Tatabányán mutattuk be tavasszal, és húsvét körül lesz a Centrál Színházban a budapesti premier. Ha netán játszanom kell az ünnepek alatt, legszívesebben ezt játszanám. Az újjászületésről szól. Egy negyvennégy éves nő, akinek kirepültek a gyerekei, ott marad egyedül egy megromlott házasságban, és azon gondolkodik, kicsoda is ő. Ki volt, mielőtt a férjével találkozott? Mire vágyott? Az előadás arról szól, hogy megtalálja önmagát, és rájön, mit szeretne kezdeni a további életével. Shirley arra figyelmeztet, hogy merjünk önmagunk lenni, kiállni magunkért, és nem utolsósorban megvalósítani az álmainkat. Tévedés ne essék, ez a nő nem azért felejtette el, kicsoda, mert gyerekei vannak, hanem egyszerűen csak aláment mindenkinek otthon is, a munkahelyén is, és végül elvesztette önmagát. Hányan vannak ezzel így!”
A színészetről szólva úgy fogalmazott: „A színészek többsége nem extrovertált. Számunkra a különböző figurák bőrébe bújni kész terápia, a színpadon élünk meg egy csomó olyan dolgot, amit a magánéletünkben soha nem mernénk. Rejtőzködő lelkek vagyunk, önmagunkat nehezen mutatjuk meg.”
A teljes interjú a Nők Lapja Tavaszban olvasható.