Az én kis falum Otíkjaként Csehországban és Szlovákiában a mai napig a legnépszerűbb külföldi színészek közé tartozik, a hazai vásznakon a kultikus Falfúró főszereplőjeként, a színpadon a Katona József Színház alapítótagjaként is komoly sikert ért el. Bán Jánost kérdezte a magyar.film.hu. Lapszemle.
A teljes interjú ITT érhető el.
A járvány előtt szinte minden este színpadon állt, mégis jól viseli az elvonultságot: „40 éven keresztül havi huszonnégynél kevesebbszer sosem játszottam, még a vidéki korszakban sem. Most zárkózottan élek itt Alsóörsön, gyakorlatilag nem találkozok senkivel, csak a madarakkal, és Gáspár Sanyival, amikor éppen erre jár. Közben nyugdíjas lettem, foglalkozom a földdel, ások, ültetek, permetezek, metszek.”
A színjátszást még egy amatőr színházi közegben kezdte. Pályájáról szólva úgy fogalmazott: „A 70-es évek elején zajlott egy relatív politikai és kulturális nyitás, ami a színházi világra is hatással volt, elkezdték például fejleszteni az amatőr színházi mozgalmat is. Ennek folyományaként sok amatőr színészből, köztük Máté Gáborból, Gáspár Sándorból és belőlem is főiskolai hallgató, majd diplomás színművész lett. De a hivatalos munkám mellett mindig igyekeztem ledönteni a kőszínházi gondolkodásmód betonfalait. Ide tartoztak az olyan kültéri akcióim is, mint a Magyar Színész Automata, vagy Az éhezőművész, amiket Árkosi Árpáddal csináltunk. Ezek rövid, gondolatébresztő etűdök voltak, amiket az utcán vagy a Hajógyári szigeten adtam elő.”
Bán János azt is elárulta, hogyan érintettek a Színház-és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatos hírek: „Az SZFE ügye csak a jéghegy csúcsa. Ebben az országban már hosszú ideje az oszd meg és uralkodj elve érvényesül, amit most sikerült beköltöztetni a színházi világba is. Nagyon rossz iránynak tartom.
Az egyetemről annyit, hogy ami világszínvonalon működik, azon nem kell változtatni, felesleges. Azon kell változtatni, ami nem működik. Márpedig a mi országunknban van jónéhány ilyen dolog. Soha nem politizáltam, de a hazugság kultúráját nem tudom elfogadni. Színészként mindig azon voltam, hogy felhívjam a társadalom figyelmét az anomáliákra.”
A színész arról is mesélt, hogy a rendszerváltás előtt meggyűlt a baja a hatóságokkal: „Akkor indult a kálváriám, amikor kirúgtak minket a Győri Nemzeti Színházból. Győri születésű vagyok, de csak felnőtt fejjel tértem vissza, amikor Szikora János csapatával Pécsről a győri színházba szerződtettek minket. János kiváló közösségteremtő, Győrben Nádas Péter volt az egyik dramaturg, Morcsányi Géza a másik, lejárt hozzánk Konrád György, díszlettervezőként Nagy Bálint, és bedolgozott Rajk László is. Győr akkoriban erősen szocialista város volt, a helyi pártbizottságnak pedig nagyon nem tetszett, hogy a színházban kialakult egy ellenzéki góc.
1982 januárjában hirtelen közölték velünk, hogy szélnek eresztik az egész garnitúrát, hivatalosan költségvetési okokból, de lehetett tudni, hogy komoly politikai nyomás alatt volt a színház. Aznap este az egyik kolléga Zsiguliját vittem a szervizbe, de ittam előtte két deci ribizlibort. A rendőrök valószínűleg fülest kaptak, mert már vártak rám. „
A kérdésre, hogyan változtatta meg a viszonyát a rendszerrel Az én kis falum Oscar-jelölése, elmondta: „A kulturális berkekben nagy port kavart, így végül rehabilitáltak, véget ért a politikai üldöztetésem. Kaptam egy rendes útlevelet, hogy kimehessek az Oscar-gálára, de pénz nem járt hozzá, és akkoriban nem lehetett csak úgy valutát váltani Magyarországon. Az Oscar-gála idején közölték, hogy Jászai Mari-díjat kapok. Előtte hat éven keresztül hiába voltam felterjesztve rá mindig, de úgy látszik, azt gondolták, kínos lenne, ha előbb szerepelek egy Oscar-díjas filmben. (…)
Annyit tudtam összesen angolul mondani, hogy „Hi, nice to meet you.” Erre a magyar tolmács tanított meg odafele a limuzinban. Ő kint élt Los Angelesben, így amikor bevonultunk a vörös szőnyegen, folyamatosan ájuldozott, hogy itt van Richard Gere, ott meg Mel Gibson. Nem akarta elhinni, hogy nekem fogalmam sincs arról, hogy kicsodák, hiába mondtam, hogy nálunk nem játsszák a filmjeiket.”
Itthon is rengeteget dolgozott, és az elmúlt években több fiatal rendező kisfilmjében is láthattuk. Ennek kapcsán kifejtette: „Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak, milyen a világlátásuk. A szakmát folyamatosan gyakorolni kell, de forgatni már annyira nem szeretek, mert egy 12 órás forgatás már nem nekem való. Az én időmben még szigorúan meg volt szabva a 8 órás munkaidő, leteltével a világosítók lekapcsolták a villanyt, művészi szándék ide-vagy oda.”