Ma ünnepli 67. születésnapját Bán János, Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Katona József Színház alapító tagja.

Bán János pályájáról:

Bán János 1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Horvai István és Kapás Dezső osztályában. Pályáját a pécsi Nemzeti Színháznál (1979-80) kezdte, majd dolgozott a győri Kisfaludy Színházban (1980-82) és a szolnoki Szigligeti Színházban (1982-83). 1983-ban, alapító tagként szerződött a Katona József Színház társulatához.

A Katonával öt világrész számos országában vendégszerepelhetett, többek között a nagy szériát megélt Három nővér, illetve az Ivanov szereplőjeként.

1984-ben szerepet kapott a Jiří Menzel rendezte Szarvaskirályban. A világhírű rendező ezt követően meghívta Az én kis falum című film főszerepére (Otík). A film Oscar-díj jelölésig jutott a legjobb külföldi film kategóriában.   Bán ezt követően számos csehszlovák, a rendszerváltás után szlovák filmben kapott szerepet. A nyelvterület egyik legismertebb, legnépszerűbb külföldi művésze. 2011. március 13-án Prágában Trebbia Európai Díjjal tüntették ki. 

A laudációt Jiří Menzel tartotta. 2011 júniusában Életműdíjjal – A színészi küldetés díjával (Actors Mission Award) tüntették ki Szlovákiában, a trencsénteplici Art Film Festen.

Többször is elnyerte a Színikritikusok díját, 1987-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1997-ben Érdemes Művész lett. 2011-ben az Ivánka Csaba-díjat vehetett át, méltatói úgy írtak róla: „érzékeny arcával, clownos gesztusvilágával, a legkülönfélébb stílusokhoz rugalmasan, könnyed intelligenciával idomulni képes játékával a magyar színházművészet egyik legeredetibb egyénisége”.

Bán Jánosról saját szavaival:

Erkölcs: Minden érzékszervem romlik, de az erkölcsöm javul. Ez mindenféle szempontból egy állomás: még egyszer hatvan évem már nem lesz. Négy éve megkaptam Prágában a Trebbia Európai Díjat, a trencséntyeplici filmfesztiválon pedig az életműdíjat. Mert ez már az az életkor, amikor az ember elkezd életműdíjakat kapni, és ez azért elgondolkodtató. Több van már mögöttem, mint előttem, de azt is elmondhatom, hogy a befektetett munka adott valamiféle elégtételt: kétszer körbeutaztuk a színházzal a világot. Szakmai és magánéleti szempontból is nagyon sok jó dolog történt velem. Ha komolyan foglalkozom valamivel, persze nem számít, hány éves vagyok, vagy hány órát dolgozom. 

Színház: A színház alapvető feladatának azt tartom, hogy felhívja a nézők figyelmét bizonyos társadalmi anomáliákra. Szórakoztasson és gondolkodtasson el: engem az a színház érdekel, amelyik ezt a kettőt egészségesen tudja ötvözni. Annál érvényesebb egy színház, minél szélesebb spektrumon képes játszani, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a nézői igényeket sem.

Szeretem: Szeretem a nem odamondogatós, hanem az asszociatív kultúrát; nagyobb élmény a nézőnek, ha neki esik le valami, és nem direktbe mondjuk meg neki.Szeretem a nagyszínpadon a cirkuszszínházat, ahol erősen képesek működni a szimultán szituációk, a bátor szcenikai megoldások. És nagyon nem szeretem – ahogy drága Cserhalmi Gyuri barátom szokta mondani – a lefúrt lábú színészet világát. 

Az én kis falum: Vannak munkák, amelyek egyszer csak berobbannak. Csehországban minden idők második legnépszerűbb filmjének tartják; olyan klasszikus ez a cseh kultúrának, mint nekünk A tanú vagy A tizedes meg a többiek. Ez szerencse: jó pillanatban sikerült jó helyen lennem. Nem is a sikerről beszélek, hanem arról, hogy kapcsolatba kerülhettem a cseh kultúrával, Menzel úrral, összeismerkedhettem Jiří barátaival, és azzal az irodalmi-színházi közeggel, ami meghatározta az életemet.

Szerep: Magánemberként mindenről van jól szabott véleményem, de színészként az az elsődleges feladatom, hogy félretéve a magánvéleményemet, a lehető legjobban formáljam meg azt a szerepet, azt a személyiséget – és nem csak figurát –, amit a kezembe adnak. 

Függetlenség: És annyit tudok még mondani, hogy én életemben sok mindent nyaltam, de politikussegget soha. De a hülyeséget félretéve, ahhoz, hogy pontosan, érvényesen tudjak fogalmazni, muszáj megőriznem a függetlenségemet.

Eredmény: Ha az ember szakmailag képes úgy kondicionálni magát, hogy a munkájával nem lehet vitatkozni, akkor ennek előbb-utóbb meglesz az eredménye. Ma már konfliktuskerülőbb vagyok, de bizonyos szakmai vagy emberi dolgokat nem kívánok megkerülni.

Egyetem: A felvételire nem nagyon kellett készülnöm, mert legalább 150 verset tudtam kívülről. Kitaláltam, hogy Janus Pannoniustól a modern költőkig fog terjedni a „repertoárom”. Horvai István- Kapás Dezső osztályába kerültem. Disszertációt tudnék írni arról, hogyan építkeztek óráról órára. Megtanítottak önállóan dolgozni, szerepet építeni, felfedezni azokat az elemeket egy darabban, amelyek instrukcióként felhasználhatók. Ebből később sok problémám is származott, mert több esetben képes voltam bebizonyítani, hol hibás egy rendező prekoncepciója. Amikor pedig kiderül, hogy a nyúl viszi a puskát, az zavarbaejtő.

Stílusgyakorlatok: Az első félévem Pécsett nem volt könnyű, noha vidéki vagyok, nehezen illeszkedtem be. Egy év után Szikorával együtt Győrbe hívtak – Törőcsik Mari művészeti vezető, épp lemondott, amikor megérkeztünk – egy színházi műhely teremtésének a lehetőségével. Másfél év után a városvezetés (nem a közönség!) úgy találta, meg kell bolygatni a színház állományát, ezért megfigyeltek, majd kirúgtak minket, hiszen ez a szabadelvűség politikai értelemben veszélyesnek tűnhetett. Egy olyan országban váltam munkanélkülivé, ahol hivatalosan nem létezett a munkanélküliség. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy közösen életre hívjuk a Stílusgyakorlat című előadást. 1982-ben Paál István leszerződtette a teljes győri csapatot Szolnokra, Szikora nélkül. Első évben rám osztották Vonó Ignác főszerepét, amire megkaptam vidéki színészként a legjobb férfialakítás díját. Fiatal pályakezdőként érvényes visszajelzése volt ez az addig elvégzett munkáimnak. Akkoriban komoly rangja volt az elismerésnek.

Katona: Nem tudok még egy olyan időszakról a magyar színháztörténetben, mint amilyen a Katonáé volt a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek végétől a kétezres évekig. A világ egyik legjobb színháza voltunk, és én mindegyik előadásban jelentősen benne voltam. Ezt megélni nem volt semmi.

Műhely: Két alkalommal fontolgattam erősen a távozást, de mindig számba vettem, hova is mehetnék, hiszen csak olyan helyre lett volna érdemes, ami szakmailag előre visz. De még mindig ez a színház volt a legjobb szakmai műhely. Semmi értelme nem lett volna elmennem. Akkor ezért nem került sor váltásra, ma pedig megint olyan színvonalú a társulat, hogy eszem ágában sem lenne itt hagyni. Vannak nagyobb és kevésbé nagy szerepek, de úgy vagyok vele: én már eleget húztam.

Házasság: A 30 éves tagság olyan, mint egy házasság, hol nagy szerelemben élünk a Katonával, hol egymás közelében sem tudunk meglenni, vélt vagy valós emberi gyarlóságok miatt. Én mindig megpróbáltam tisztán a szakmai munkára koncentrálni, de megesett, hogy a személyes ügyeim befolyásolták az éleslátásomat.

Horvai István: Pista bácsi nagyon tehetségesnek tartott, de azt mondta, nem vagyok elég érett, nem tudna nekem megfelelő szerepet adni – nézze meg az akkori fotóimat, úgy néztem ki, mint egy óvodás. Teljesen igaza volt. Azt mondta: ha úgy érzem, valami olyasmit csinálok, ami figyelemre méltó, azonnal írjak egy képeslapot, és jön, megnézi. Ez a mondat volt az, ami bántott. Azt feleltem: elnézést, de a tanár úr ismeri annyira a színházi életet, hogy ha én valami érvényeset csinálok, arról hallani fog, úgyhogy száradjon le a kezem, ha képeslapot írok. Nem szeretek a számból segget csinálni. Aztán ott volt az első premieremen. Végül a kígyó a saját farkába harapott: amikor pár évvel később Los Angelesben járt, és Az én kis falum Oscar-jelölése miatt talált egy plakátot a nevemmel, letépte, és elhozta nekem a színházba. Más kérdés, hogy a portán nem engedték be. A metrón értem utol. Optimális esetben az élet képes kárpótlást nyújtani.

Léc: Soha nem gátoltam semmiben a gyerekeimet. Bálint négyévesen forgatott először, A brooklyni testvér-ben a saját fiamat játszotta. Amikor elmondta, hogy felvételizni szeretne a Színművészetire, csak annyit kértem tőle, hogy rendesen készüljön fel, ne hozzon rám szégyent, és jól gondolja meg, mert elég magasan van előtte a léc. Félteni nem féltettem, életrevaló gyerek. De azért megmondom őszintén: nem örültem. A színház- és filmművészet presztízse a mai magyar társadalomban nagyon mélyre esett vissza. Arról már nem is beszélve, hogy nem lesz könnyű megélnie belőle, ha itt marad Magyarországon.

Mindig: Mindig igazságkereső voltam, mindig a frankót mondtam, ebből származott sok konfliktusom az életben.

Ember: Aki művészetben gondolkodik, annak meg kell tanulnia, hogy a legfontosabb tényező az ember. Akkor vagyok mélyen szomorú, ha ezt elfelejtik.

Forrás: Színház Online archívum, Origo, Színház.hu
Leadfotó: Trokán Nóra