Megtört anyát alakít Prikler Mátyás filmjében, a Hatalomban (Moc). Ehhez nagyon mélyre kellett nyúlnia önmagába, de megtette: meg sem fordult a fejében, hogy visszautasítsa a szerepet. Díjat is kapott érte, amit a Nap a hálóban gálán Ján Kuciak és Martina Kušnírová édesanyjának dedikált – retinájába égett az arcuk, mikor látta őket a gyermekeik gyilkosainak tárgyalásán készült felvételeken – írja a napunk.dennikn.sk.

Csillagot is kapott a komáromi Hírességek Sétányán – bár Párkányban született, Kéménden nőtt fel, Komárom már az otthona. Az ottani társulat tagja volt csaknem két évtizedig, aztán szabadúszni kezdett, generációja talán legtehetségesebb és legfoglalkoztatottabb színésznőjeként.

Bandor Évával arról beszélgetett a napunk.dennikn.sk, hogy

• miért különleges az ő generációjuk;
• miért kezdett szabadúszásba csaknem 50 évesen;
• miért nem játszik sorozatokban;
• miért válik egyre érzéketlenebbé a társadalom;
• hogyan kerül kutyaszorítóba egy színész egy kulturális hegemóniára törekvő rendszerben;
• s hogyan tervezi felvenni a harcot a társadalmi eltompulással.

Mokos Attila tavaly kapott csillagot a komáromi Hírességek Sétányán, idén pedig te. Mi tette különlegessé azt a szlovákiai magyar színészgenerációt, amelyhez mindketten tartoztok?

Nem tudom, hogy különleges-e a mi generációnk. A mostani fiatalok között is vannak nagyon nagy tehetségek – figyelem őket. Mi valahol talán még a régi idők régi iskolája vagyunk. Kicsit a szociból, kicsit már a demokrácia hullámaiból, kicsit a bársonyos forradalom utáni korszakból.

Én még beleszagoltam a régi iskolába, ami a színházat jellemezte – s ennek lényege a fegyelem. Olyan kollégáim voltak, mint Gyurkovics Misi bácsi, vagy itt Komáromban Németh Icuka. Ők tudták, hogy ha belépsz a színházba és a színpadon dolgozol, ott fegyelem van. Tudták, hogy ha lejössz a színpadról, nem dobálod szét a ruháidat, hanem megtiszeled a jelmezt, amiben játszol, és összehajtod.

Akkoriban volt rendszer és elvárás – ők ezt átadták nekünk, belénk injekciózták. Manapság fellazult a morál, fellazult a világ is. Mindenki szanaszét rohan. Mi akkor egyetlen dologra koncentráltunk. A színházra.

Ma minél többet kell megcsinálni, minél gyorsabban és profibban. Akkoriban még volt szorosabb érzelmi kötődés a színházhoz, ahol szakmailag szocializálódtál?

Amikor mi befejeztük a főiskolát, akkor nem volt kérdés, hova mész. Nálam 1996-ban, mikor befejeztem a főiskolát,  biztosan nem. Mehettünk volna szlovák színházba, de ahogy Attila, úgy én sem akartam szlovákul játsani. Ragaszkodtam ahhoz, hogy itt, szlovákiai magyarként tegyem a dolgomat, a saját anyanyelvemen. És így két lehetőségem volt, Kassa és Komárom.

S így össze is verődött egy olyan társaság – Tóth Tiborék, Petrik Szilárd és ez a generáció -, amely tényleg úgy gondolta, hogy mi itthon szeretnénk kiteljesedni, itt szeretnénk színészek lenni.

Végül játszottál Kassán és Komáromban is. Hol érezted magad jobban otthon?

Nem tudom. Kassát nagyon szerettem, a mai napig szerelmes vagyok a városba, és nagyon szeretek visszajárni oda. Komárom pedig már az otthonom. Egyértelműen az. Kicsit paradox is, hogy otthonomnak nevezem, de már nem vagyok tagja a Komáromi Jókai Színháznak, 2019 óta.

Ettől függetlenül Komárom tényleg az otthont jelenti számomra, nagyon szeretem ezt a várost, hazajövök ide. Nem Párkányba, nem Kéméndre, hanem ide.

A teljes interjú itt érhető el.