Bánsági Ildikó és leánya, Gáspár Kata a Nők Lapjának adott interjút.

Idlikón mindig érezhető valami belső vibrálás, Kata játékán is érezni ezt most A renitensben. A kérdésre, mennyire van köze ehhez a lökött csajhoz a sorozatban,
Kata elmondta: „Én azért alapvetően sokkal kimértebb, nyugisabb vagyok az életben. Nem mondom, ha barátokkal bulizunk, én is meg tudok őrülni, de a hétköznapokban nem így élek. Sőt, ha az utcán véletlenül nekem jön valaki, még én érzem magam kellemetlenül, mert biztos én álltam rossz helyen. Ha pedig valaki beszól, abba tönkre tudok menni. Ilyen szempontból hiányzik belőlem a temperamentum. (…) Amit viszont irigylek Renitől, az a belső szabadsága. Hogy mindig azt csinálja, amihez kedve van, nem akar megfelelni. Én ehhez képest „fedő alatt” vagyok. Az extrém érzékenységet, a törődést, a figyelmet anyámtól örököltem, de apámból is sok van bennem, például hogy humorral rengeteg mindent meg lehet oldani.”

Arról szólva, hogy Katát nehezen lehetett rábeszélni a közös interjúra, elárulta:
„Az elmúlt tizenkét évben nem voltunk együtt címlapon, mert én a saját jogomon szerettem volna ott szerepelni, és nem azért, mert az anyám lánya vagyok. Azonnal megindult volna a közösségi oldalakon a kommentelés, hogy a Kata csak azért kapta meg ezt vagy azt a szerepet, mert a Bánsági meg a Gáspár lánya. Már amikor a színművészetire jelentkeztem, akkor is elkezdték, hogy engem biztos elsőre felvesznek, ehhez képest negyedszerre sem, végül felnőttképzésen végeztem el az egyetemet. Mindig a saját erőmből akartam boldogulni. Akkor sem tudta senki, ki vagyok, amikor tizenöt évesen kiválasztottak az Apám beájulna című film főszerepére. Sas Tamásnak, a rendezőnek is csak akkor esett le a tantusz, amikor egy plakát előtt álltam, amire nagybetűkkel ez volt írva: főszereplő: Gáspár Sándor. „Te a Sanyi lánya vagy?” Később persze rájöttem, hogy ez hülyeség, melyik rendező vállal be egy tehetségtelen színészt csak azért, mert híresek a szülei? Mostanra sikerült elhinnem, hogy önmagamért szeretnek” – mesélte a színésznő.

A kérdésre, igaz-e, hogy nem akarták, hogy a lányuk színésznő legyen, Ildikó elárulta: „Nem azt nem akartuk, hanem azt, hogy gyerekszínész legyen. Féltettük, mert ott megtanítják sírni, nevetni. De mi azt szerettük volna, hogy majd belülről sírjon, a saját könnyeit hullassa. Amikor azonban megnéztem az Apám beájulnát, elcsodálkoztam. Kata mindent beletett, mélyen átélte, amit játszott. Amikor kicsik voltak a bátyjával, folyton ott sertepertéltek körülöttem a színházban. Kata gondosan felfogta a szoknyámat, nehogy a falhoz érjen, figyelte, hogyan sminkelek, nagyon vonzotta az a világ. De amikor bejelentette, hogy inkább állatorvos szeretne lenni, bevallom, megkönnyebbültem. Nehéz szakma a miénk, soha nem voltunk otthon Sanyival, mert hol próbára rohantunk, hol forgatásra, egyik kezemben a pelus, a másikban a mózeskosár, szaladtam Katát leadni apámnak. Aztán mégsem tudta elkerülni a sorsát.”

Bánsági Ildikó szerint nehezebb a mai fiataloknak: „A mi időnkben még becsületük volt a színészeknek. Láttak minket televízióban, filmekben, az egész ország szeretett és tisztelt bennünket. Ha a Bessenyei kijött a Madáchból, én két sarkot szaladtam utána, csak hogy köszönhessek neki. Akkoriban még mindennek megadták a módját, a próbáknak, a szinkronnak, a forgatásoknak. Mára minden felgyorsult, egy sorozat forgatásán tizenhárom jelenetet is felvesznek! Az kibírhatatlan.”

Kata arról is beszélt, hogy mindkét szülőjét imádja: „Amit elsősorban megtanultam tőlük, az a maximalizmusuk. Olyat soha nem láttam, hogy bármit, szöveget, próbát, előadást félvállról vettek volna. Minden tőlük telhetőt beletettek a munkájukba. Színészként én is erre törekszem.”

A teljes intejú a Nők Lapjában olvasható.