A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával bátorságról és kishitűségről, elmúlásról és öröklétről is beszélgetett a Fidleio oldalán Canjavec Judit annak kapcsán, hogy Bánsági Ildikó a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz elnevezésű seregszemléjén a monodrámákat értékelő zsűri egyik tagja.
A teljes interjú itt olvasható.
A kérdésre, korábban felvetődött-e, hogy monodrámában játsszon, Bánsági Ildikó elmondta: „Szerettem volna csinálni a saját életemből egy előadást, Andorai Péterrel közösen. Úgy terveztem, hogy bemegyek a színpadra, és nekilátom mulattatni a közönséget addig, amíg már mindenki nagyon nevet, és akkor elkezdek iszonyú mélyről zokogni. Ezeket a színészi mérföldköveket szerettem volna megmutatni. Nem monodráma lett volna, de elgondolkodtam rajta, egyáltalán érdekli-e az embereket az én életem? Az, hogy milyen fájdalmaim és örömeim voltak? Azzal is próbálkoztam, hogy elmegyek egy tanyára, odaadom a szövegkönyvet egy bácsinak, hogy én most itt kísérletezem. Nagyon félek, és tessék nekem súgni, ha valami nem jut eszembe. Mindezt azért, mert szerettem volna lebontani ezt a falat. Később találkoztam Tihanyi Tóth Kinga verseivel, és teljesen odáig voltam tőlük, annyira gyönyörűek! Jó lett volna egy estet összeállítani belőlük. De most elkezdek dolgozni, és akkor majd abbamarad ez a mocorgás” – mesélte Bánsági Ildikó, aki Budaörsön és a Rózsavölgyi Szalonban is színpadra lép majd.
Arról szólva, milyen szempontok alapján zsűrizik az ember, kifejtette:
„Nagyon fontos, hogy az előadás hogyan hat. Mi a cél, mi a történet, és miként adagolják. Milyen erős, érzelmileg elvisz-e. Megríkat, megnevettet vagy az agyamat tornáztatja meg úgy, hogy azt mondom, Jézus Mária, erre nem is gondoltam! Van, hogy napokig nem szabadul az ember egy ilyen élmény után. Én amúgy is, bármilyen produkciót nézek, nem tudok utána beszélni róla. Helyre kell rakni az agyamban, és éjszaka meg még másnap is ezen morfondírozom.”
Azt is elárulta, amikor otthagyta a Nemzeti Színházat, hirtelen olyan volt, mintha elvágták volna a csapokat: „Azt gondoltam, megbolondulok. Jött a Covid, majd a kutyám, akit még nincs egy éve, hogy fiatalon el kellett altatni. Előtte apukám és anyukám… (…) És azt mondtam magamnak, hogy most megigyak pár fröccsöt, vagy mit tegyek, hogyan tovább? És akkor úgy döntöttem, fölállok. (…) Eljöttem a Vígszínházból, és később a Nemzetiből is. Ennyire vagyok bátor, hogy amikor már úgy érzem, hogy a hullámok összecsapnak a fejem fölött, akkor elmegyek. Csak sajnos, mindenhol az utolsó percben.”
Azt is hozzátette: „Az ember eltölt ennyi időt a pályán, rengeteg mindent megtanul. Gondolom, úgy érzi, hogy itt vagyok, ennyi mindent tudok, használjátok! Persze, de nem használják. Most nyilatkozta Kulka János, hogy elfelejtették, nem kell. Hívtam telefonon, csak olyan gyorsan lerakja a kagylót, hogy azt hittem, talán nem örül neki. Most majd megint felhívom. De ugyanezt elmondhatom, hogy az embert már a saját életében elfelejtik. (…) Minden fontos dolog előtt egy nagy ima van bennem, hogy a Jóisten adjon egy szálat odaföntről. Olyat, amit még nem kaptam meg, hogy ne ugyanolyan legyen. És egyszer csak jelenet közben megérzed, hogy ott van az a bizonyos szál, s ilyen az életben párszor van csak. De hogy milyen érzés, azt elmondani sem lehet. Ha közben elfoszlanál, észre sem vennéd…”