Bányai Kelemen Barna marosvásárhelyi születésű színész, aki egy szűk évtizede költözött Magyarországra, 2018–2019-től pedig a Katona társulatának tagja. Láthattuk őt többek között Hedda Gabler Jörgenjeként, Bánk bánként és a frissen bemutatott Extázis c. előadás szereplőjeként. A We Love Budapest kérdezte.
A teljes interjú itt olvasható.
A Katona honlapján az olvasható az Extázisról, hogy egy mini-Budapest-labirintus. A kérdésre, voltak-e olyan helyek, amelyek az otthonosság érzetét segítették, amikor a fővárosba költözött, Bányai Kelemen Barna elmondta: “Persze, én az a típusú ember vagyok, aki szereti ezeket a biztonsági köröket, és e tekintetben is kerestem az otthonosság érzetét: ilyen volt az ötös busz, amivel Marosvásárhelyen is gyakran jártam, vagy a zöldséges, a piac, ahol azt hittem, hogy ismerős arcokat látok. Aztán ez is megváltozott, mert az ember kénytelen lesz egyszer csak elengedni bizonyos dolgokat. Nekem is eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy most már ide kell koncentrálnom, mert nagyon sokat éltem a múltban, fél lábbal voltam csak Budapesten, és még nagyon sokáig visszajártam, hiszen Vásárhelyen még a Nyugalom című előadásunkat évekig játszottuk.”
Arról szólva, mit árulhat el az előadásról és a karakteréről, kifejtette: “Az eksztázis annak a szereplőnek, akit én alakítok, egy visszafele utat jelent az elmúlásból, egy valahova tartozást. Egy elszármazott embert játszom, aki visszatér egy házba, és amikor megérkezik, egy hatalmas buli kellős közepén találja magát. Ott vannak a testvérei és az ő barátaik, akik egy fiatalabb generációhoz tartoznak. (…) Nagyon érdekes volt a próbafolyamat, ami improvizációk alapján indult. Ez azt jelenti, hogy egy ideig az is titok volt, hogy ki van a szereposztásban, hogy ne tudjunk egymással beszélni, és annyira őszinte, igazi meglepetésen alapuló legyen az improvizáció. A rendező (Tarnóczi Jakab – a szerk.) és a dramaturg (Varga Zsófia – a szerk.) elhívtak egy délután beszélgetni, és olyan kérdéseket tettek fel nekem, mintha én már a karakter lennék. Tehát az első kérdésből megtudtam, hogy Lehelnek hívnak, és tíz éve nem voltam már Magyarországon. A többi rám volt bízva, így kitaláltam, hogy én erdélyi vagyok tulajdonképpen, és az első stáció Magyarország volt, abból indult a többi. Nyilván vannak az improvizációnak is bizonyos szabályai, például, hogy soha nem válaszolunk nemmel egy kérdésre, mert akkor lezárjuk az improvizációt, a lényeget. Tehát ezt mindig fejleszteni kell, színesíteni, fölfele kell gondolkodni” – mesélte a színész.
“Szerintem önmagában a színház kukkolás. Lehet, hogy triviálisan hangzik, de hát az. Én is így szerettem meg: egyszerűen izgalmas volt látni, hogy milyen helyzeteket nagyít fel vagy bagatellizál el a színház, hogyan lehet átalakulni estéről estére, mondjuk, egy Viola Gábornak, Kátai Istvánnak vagy Fazakas Juliéknak – hogy csak néhány kedvencet említsek, akikre főiskolásként felnéztem. Mégiscsak a kukkolás a lényeg, és a realitynek is ez a lényege: olyan helyre nyújt betekintést, ahová normális esetben nem mehetünk be. Izgalmas látni azt, hogy emberek mit művelnek egymással, miközben tudják, hogy figyelik őket, és mégis természetesen kell viselkedniük. Biztos vagyok benne, hogy egyébként elfelejtik néha, hogy nézik őket, mert annyira elkezdenek a saját problémáikkal foglalkozni, de ez már egy másik téma” – tette hozzá Bányai Kelemen Barna.
A Toxikoma című film kapcsán, amelyben Csernus Imrét alakította, arról kérdezték, érez-e teljesítménykényszert: “Most nem színészként válaszolnék, hanem magánemberként, ha van ilyen státuszom. Foglalkoztat ez, mert azt érzem, hogy egyre több dolog kopik ki. Nézzünk meg egy nagyon egyszerű példát, az udvarlást: összejön egy pár, az elején egymás kedvében akarnak járni, mindenki nagyon figyelmes, aztán egyszer csak elfárad a dolog. Nagyon nehéz. Színészként is, zenészként is, gondolom, meg informatikusként, orvosként stb. És szerintem egyéntől függ, hogy mennyire engedi ezt elhatalmasodni vagy visszafogni. Hogyha egyszer megtapasztaltam színészként – de ez magánemberként is igaz –, hogy milyen, amikor szeretnek, akkor mindig azt akarom, hogy szeressenek, és ezért mindent megteszek, dolgozom érte ami persze egy pluszteher.”