gate_Bannergate_Banner
Göttinger PálHerczog NoémiMoldova GyörgyPatkós Mártonpeller anna
  • facebook
  • instagram
  • 2022. július 1., péntek

    Barnák László színházról, családról: “A százféle életből egyet választunk”

    2022. január 2., vasárnap 10:58

    Barnák Lászlót színészként és rendezőként, illetve a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójaként és a Szegedi Szabadtéri Játékok ügyvezetőjeként ismerheti a nagyközönség és a szakma. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy mindkét szülője hallássérült. A Fidleio-nak most arról is beszélt, milyen volt siket szülők gyermekeként felnőni és mindez hogyan hatott az életére.

    A teljes interjú itt olvasható.

    “A szüleim születésüktől fogva hallássérültek – meséli Barnák László –, úgy is mondhatjuk, hogy siketek. Gyakran használják a siketnéma kifejezést, de ők nem némák, hisz tudnak kommunikálni. Felkészítő iskolában foglalkoztak velük, ahol elkezdték formálni a szavakat és betűket, megtanították őket artikulálni, beszélni, a Cházár Andrásról elnevezett iskolában. Nekem is mindkét szülőm oda járt. Ezután szakmát tanultak Budapesten” – mesélte Barnák László.

    A”nyukám egy ideig könyvkötőként dolgozott Budapesten, a Rákóczi Nyomdában, édesapám pedig egy gyárban, de mellette dekoratőr is volt. A május elsejei felvonulásokon minden gyárnak volt egy nagy transzparense, ami mögött a munkások felvonultak. Az övékét apukám készítette el. Sokat rajzolt és festegetett, egy ideig színjátszó is volt. Valószínűleg tőle örököltem a kíváncsiságomat a művészetek iránt. Anyukám a nyomda után Dél-Budán dolgozott takarítónőként ugyanott, ahol apukám. Melós emberek gyermeke vagyok, és erről mindig Ady Endre: A proletár fiú című verse jut eszembe. A szüleim nagyon keményen dolgoztak egy olyan társadalomban, ahol a fogyatékkal élők elfogadása nem volt általános. Beszéltem egy idősgondozó otthon vezetőjével, aki szeretne jelnyelvet tanulni, de nem indulnak tanfolyamok, mert olyan kevés a jelentkező. Az egészségügyi intézményekben is kevesen tudnak jelnyelven kommunikálni, ott is inkább csak akkor, ha van valamilyen családi kapcsolódás. Nagyon fontos lenne, hogy az egészségügyben, a hivatalokban a jelnyelv ugyanúgy jelen legyen, mert a hallássérültek számára – a feliratozásokon túl – nincs sok más olyan lehetőség, ami segítené az integrálódásukat a társadalomba” – fejtette ki a direktor.

    Barnák László épp Büchner: Leonce és Lénáját rendezi a Szegedi Nemzeti Színházban, és a gyerekekkel olyan témákról beszélgettek, mint az identitáskeresés, vagy miként alakul ki a szerelem, és hogy meghatározhatja-e a szülő a gyerekének, milyen irányban gondolkodjon még akkor is, ha ez a gyereknek nem tetszik: “Nagyon jót beszélgettünk, és a sok kérdés közt fölmerült, hogy a szűk környezet mennyiben határozza meg a létezésünket. Akkor jutott eszembe, amire igazából már felnőtt fejjel jöttem rá: mitől lehet az, hogy a szüleimmel nem alakult ki köztünk intim kapcsolat. Nagyon sok mindent nem tudtunk megbeszélni, gyakran csak az általánosságokig jutottunk. Biztosan hiányzott nekik, hogy közelebb kerüljenek hozzám és persze nekem is, csak én abban találtam meg ennek okát, hogy a kommunikációnk korlátozva volt. Tehettem volna sokkal többet is ellene, de valahogy könnyebb volt azok felé fordulni, akikkel meg tudtam értetni magam. A barátokhoz, akik körbevettek. A szüleimmel ennyiben maradt a dolog, és ez meghatározta a felnőtt életemet is. Tudok nagyon nyíltan, nyitottan és közvetlenül kommunikálni. Ugyanakkor, ha az érzelmeimről kell megnyilvánulni, van bennem egyfajta zártság. Ez valószínűleg onnan ered, hogy nem alakult ki bennem az, hogy könnyedén megnyíljak” – vallotta Barnák László.

    Az interjúban arról is beszélt, hogy korán megtanulta, bizonyos dolgokat neki kell kézbe vennie, megszerveznie, ezért: “Meg kellett tanulnom bízni abban, hogy akikkel együtt dolgozom, azok is ugyanolyan elánnal és lelkesedéssel végzik a dolgukat, mint én. Hiszen megszoktam, hogy mindent én csinálok.”

    A kérdésre, mit adott hozzá a „szülői örökség”, úgy nyilatkozott: “Szerintem ennek van egy kifelé és egy befelé haladó iránya. A külső, hogy sokat kommunikáltam, én voltam az, aki helyettük ment a dolgok után. Belül pedig kialakult egy gazdag fantáziavilág. Kamaszként nagyon sokat olvastam. Hetente jártam a Kálvin tér közeli antikváriumokba, böngésztem és vásároltam, s ma ott van a könyvtár a dolgozószobában. A Színművészeti után még három egyetemre beiratkoztam, mert annak a vágya, hogy tanuljak és magamba szívjak olyan dolgokat, amiket nem tudok és majd fölhasználhatom, nagyon régóta megvan. Sok minden érdekelt, angol tanfolyamra jártam és beiratkoztam a Moholy-Nagy Egyetem művészet menedzsment szakára. Közben elmentem másfél hónapra Hollandiába és Belgiumba, tanulmányozni az ottani színházi életet. Igen sokat olvastam, szerettem belebújni az írók kitalálta világokba. Épp, mint a színházban. Nekem a színház azt jelenti, hogy annyiféle életünk lehetne, amelyek közül mi választjuk ki a sajátunkat. Valaki ezt sorshoz köti, más önmagához. Nagyon szeretek utazni és idegen helyeken úgy tenni, mintha ott élnék, mert az is lehetne az életem. A százféle életből egyet választunk, és hogy abban merre megyünk el, csak egy töredéke annak, amit meg tudunk élni. Nekem a színház azért fontos, mert ott színészként vagy rendezőként külön világokat építhetek fel.”

    A teljes interjú a FIDELIO oldalán olvasható.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka