A Szegedi Kortárs Balett vezető táncosnője volt éveken át, ma pedig a kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tánctagozatának vezetője. A Kultúra.hu kérdezte.

A teljes interjú itt olvasható.

A kérdésre, pályájára visszatekintve egyengeti-e a kisfia útját a színház világában, azt felelte:

“Sikeres pályát érzékelek magam mögött, ami ajándék, és hasonló élményt nem vennék el a kisfiamtól. Ennek ellenére, ha dönteni kellene, nem feltétlenül a táncos pálya irányába terelném. Ennek nem lélektani, hanem technikai okai vannak. Bár úgy gondolom, művészként élni páratlan és gazdagon eseménydús létezési forma, a társadalmi beágyazódása és megítélése, mondjuk úgy, hogy a rangja, napjainkban nem igazán az értékének megfelelő.  A kiteljesedés lehetőségét igen, az általános köztudatba oltott helyének érzékelését nem kívánnám neki. Ami valószínűleg az ő kiteljesedésének idején is még így lesz. Ezért állnék szívesebben egy olyan karrierválasztás mellé, amiben több a presztízs és a helyén kezelés lehetősége. Voltak idők, amikor táncművésznek lenni felemelőbb érzés volt.”

A kezdetekről szólva úgy fogalmazott:  “Bármilyen furcsa, nem szántak erre a pályára, és nem akartam balerina lenni. A barátnőm – akivel együtt jártam tornázni – felvételizett az intézetbe, és gondoltam, én is megpróbálom. Ő az első rostán kiesett, engem felvettek. Nagyon sokan próbálkoztak, és kevesen maradtunk. Azt éreztem gyerekként, hogy ez nem az a pillanat, amikor meghátrálhatok, vagy elengedhetem a különleges lehetőséget. A felnőttéválás momentuma volt. Nem tudtam, hova jövök, mi történik majd velem, de könnyen beilleszkedtem a rendszerbe. Innen visszatekintve: sok bátorság és erő kellett a szüleimnek ahhoz, hogy elengedjenek. A balettintézeti évek alatt sok mindent kellett egyedül megoldanom, gyakran volt honvágyam, és ha igazságtalanság ért, az nagyon nyomasztott. A sok munka és áldozat viszont soha nem zavart. Valahol szívből jövően megértettem, hogy ez a szakma ezzel jár” – fejtette ki Barta Dóra.

Arról is beszélt, hogy a színpadi lét átszellemült, mély tónusát a szegedi időszak alatt tudta igazán megélni “Juronics Tamástól kifejező szabadságot kaptam, színházi élménnyé tudtam tenni a technikai tudást. A táncszínház valódi formáját tettem magamévá, amelyhez azóta is ragaszkodom, így érzem teljesnek. Az igazi éteri kapcsolódás a nézővel az, ha szavak nélkül üzensz neki, „beszélgetsz” vele, ha gondolat van a mozgás mögött. Ennek hiányában pusztán formai látványosságról beszélünk. Abban is sok szépség van, hiszen kihívás a testnek, de az igazi élmény megszólítani a nézőt, szavak nélkül kommunikálni vele. Lehet érezni a nézőtér és a színpad közt kialakult kapcsolódás minőségét, hogy ebbe bele tudsz-e nyúlni a színpadról. (…)  Nehéz, rövid, nem túl kegyes pálya. A gyönyörűsége pont ez a kommunikációs lehetőség, ami éterivé, egyedivé teszi az összes többi műfajhoz képest. Talán a legnagyobb üzenőfal a testedet, lelkedet, arcodat mutatni. Nagy lehetőség!” – véli Barta Dóra.

A Kecskemét City Balettről szólva azt mondta, amióta Kecskeméten dolgozik, egészen másként tekint a táncművészetre Kecskeméten: “Hiszek abban, hogy sok emberben nagyot fordítottunk: eddig féltek a tánc értelmezésétől, nem akarták nézni, azonban minden fórumot megragadtunk, hogy rávilágítsunk a műfaj különlegességeire. Általunk megismerhetik a nézők a kulisszatitkokat, ami nem csupán abból áll, hogyan tréningezik egy táncos, hanem hogy ki ő valójában, mi az oka az ilyen irányú elmélyülésének, és mit akar kifejezni a testével. Muszáj, hogy a táncművészet olyan módon kommunikáljon, hogy ne a távolságot növeljük, hanem a megértését és a nyitottságát támogassuk. A kecskeméti létezésem sok ilyen tapasztalatot ad, és jó mutatói vannak. Amikor egy vidéki, tánctagozat jellegű műhely bérletes, 24. előadásán a pótszéken is ülnek, az azt jelenti, hogy a munkánkat elfogadják” – nyilatkozta Barta Dóra.

A teljes interjú itt olvasható.