Mindenről, ami a szenvedélytől a közönyig megtörténhet Férfi és Nő között. Erről szólnak Dés László és Bereményi Géza dalai, amelyeket Básti Juli már hosszú évek óta énekel. Ennek kapcsán kérdezte az Új Szó. Lapszemle.
Arról szólva, az éneklésben van-e valami, amit sem egy színpadi, sem egy filmszereptől nem kap meg, Básti Juli úgy fogalmazott:
“Nádasdy Kálmán tanár úr mondta a főiskolán, hogy akkor játszunk jól zenés darabot, ha úgy érezzük, hogy már nem tudunk valamit szavakkal, prózában elmondani, s akkor dalra fakadunk. (…) Most egész nyáron koncerteztünk, sok helyen jártunk, helyszínenként ezerötszáz-kétezer ember előtt léptünk fel, és azt kell hogy mondjam, sokkal egyszerűbben és közvetlenebbül érzed a reakciót, mint egy prózai előadásban, ahol tulajdonképpen tilos kinézni a közönségre. Az másfajta színjátszás. Mintha nem is lennének ott a nézők. Itt pedig kifejezetten feléjük fordulva szerepel az ember. Őket figyelve nekik adunk és tőlük kapunk érzelmeket.”
Básti Julival arra is emlékezett a riporter, Szabó G. László, hogy Kaposváron Velma Kelly volt a Chicagóban, vagy a Madách Színházban Sally Bowles a Kabaréban, ahol ki-kikacsintott a közönségre:
“Ott igen. Az más műfaj. Musical. De az is boldoggá tett. Gyerekkoromban rengeteget énekeltem. Otthon is, meg amerre járkáltam. Nagyon szerettem a zenét már kölyökként is. Kaposváron tag voltam, amikor utolért a Chicago. De a Kabaréra nem is jelentkeztem volna meghallgatásra, ha a férjem, Puskás Tamás nem lökdös el, hogy Juli, neked ezt meg kell próbálnod! Nem is mertem volna elmenni magamtól, Úristen! És már a castingon is nagyon jól éreztem magam, pedig rettenetesen izgultam. Ez egészen másfajta fogalmazás, másfajta kapcsolat a nézőkkel.”
Arról szólva, hogy a Kabaréban olyan partnerei voltak mint Paudits, Psota vagy Garas úgy nyilatkozott:
“Csupa zseni. A Paudits! Rosszul érezte magát, kisemmizettnek, elhanyagoltnak, hogy nem foglalkoztatták eleget, és igaza volt. Ott álltam mellette, és elmondhatom, hogy mindent tudott. Ami az ő torkában benne volt, az világszínvonal, de az is, ahogy mozgott. Nem csodálkozom azon, hogy megkeseredett, boldogtalan emberként halt meg a végén. Sokkal több figyelmet érdemelt volna. Nyomorban halt meg, ezt pedig kikérem magamnak! Egy ekkora tehetség! Szomorú vagyok, és felháborítónak találom. A Psota? Elképesztő élmény volt vele dolgozni a színpadon. Sírtam, zokogtam, amikor énekelt, és ott kellett feküdnöm az ölében. Az egész teste tetőtől talpig énekelt. Olyan volt, mint egy nagybőgő. Ráfekszel, és húzzák alattad. Szól. Beissza minden porcikád. Az odaadása, a komolysága, a koncentráltsága is lenyűgöző volt. Gyerekkoromtól ismertem őt, amikor még Ungvári Tamással élt, akivel apámék nagyon jóban voltak. Láttam, hogy egy nem létező egyéniség is létezik a földön. Annyira különös anyagokból, érzelmekből összerakott figura volt! A harsányságával, a hallgatásaival, a váratlanságaival. Az arca, az egész alkata egészen különleges emberré tette. Ha nem Magyarországon születik, egészen biztos, hogy világhírű ő is. De neki legalább megadatott az a szerencse, hogy élete végéig sokat dolgozhatott, és megbecsülték őt. Jogosan és helyesen! Na és a Garas! Úristen! Felejthetetlen alakítások sora. Elképesztő figura, különleges humorú ember volt. Hatalmas és csodálatos színész.”