KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 18., hétfő

    “A százszorosát kell adnod” – Básti Julit köszöntjük

    2020. augusztus 10., hétfő 06:04

    “Semmi nem megy szomorú, elernyedt, majd csak lesz hangulatban. Ha valamit csinálok, teljes lényemet adom, velem a tudatom, testem – s lelkem. Maximalista vagyok, és legtöbbször elégedetlen önmagammal” – mondja Básti Juli, aki augusztus 10.-én ünnepli születésnapját.

    Básti Juli pályájáról:

    Básti Lajos és Zolnay Zsuzsa lánya titokban, és kissé bizonytalanul készült a színészi pályára. Simon Zsuzsa osztályába járt, de tanította színészi mesterségre Major Tamás, Babarczy László és Székely Gábor is. Diploma után, 1980-ban három osztálytársával együtt (Máté Gábor, Bezerédi Zoltán és Eperjes Károly) a Kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött, a Paraszt Hamlet Ophéliájával debütált. 1984-ben a Katona József Színházhoz szerződött, Jarry Übü királyának Übü Mama szerepével csatlakozott a társulathoz.

    Első filmszerepét 1980-ban játszotta, 1982-ben, San Remóban megkapta a legjobb Női Alakítás díját a Kettévált mennyezet női főszerepéért. Egyik legtöbbet foglalkoztatott és legsikeresebb filmszínésznőnk, a televízióban is gyakran fellép. 1987-ben lemezt készített Cserhalmi Györggyel, a Hallgass kicsit szerzői Dés László és Bereményi Géza voltak. 2003 és 2015 között a Nemzeti Színház csapatát erősítette, 2015 óta a Centrál Színház művésze.

    Básti Juli / Fotó: Horváth Judit

    Básti Juliról saját szavaival:

    A legelső emlék: “A legelső emlékem? Hogy fekszem a kiságyamban, és cumisüvegből szívom a Zamaco-t. Állítólag akkor még csak néhány hónapos voltam. Úgy szerettem elaludni, hogy felgyűrtem a karomon a ruhát, a hideg párnára tettem a karom, és úgy ittam a tápszert. Olyasmi volt, mint ma az Ovomaltine, azt adták, amikor anyám már nem tudott szoptatni. A másik, valamivel későbbi emlékem, hogy kétségbeesetten mászok ki a konyhába a nagyszobából, ahol egyedül hagytak. Valahogy átevickéltem a rácson. Ezek nagyon korai emlékek, talán azért épp ezek maradtak meg mégis bennem, mert az egyik nagyon jó volt, a másik pedig nagyon félelmetes. Ezért is akartam mindenáron kijutni a konyhába.”

    Gyerekkor: Ám ez megint olyan, hogy kit érdekel, kire tartozik, milyen volt a gyerekkorom? Igen, az ország egyik legnagyobb színésze volt az apám, ettől azonban én nem lettem boldog. Nekem nem színészfejedelemre lett volna szükségem, aki próbákra jár, előadásokra, forgatásokra, rádióba, hanem papára, aki megsimogat, vagy aki játszik velem, akihez odabújhatok. Rengeteg tisztázatlanság, kuszaság maradt bennem máig is feldolgozatlanul.

    Csendszünet: A Hősök teréhez közel, a Délibáb utcában laktunk. Egy délutáni séta során előbb édesapámmal (Básti Lajos), majd édesanyámmal (Zolnay Zsuzsa) is készült fénykép, nyilván egymás kezébe adták a masinát. Mindketten nagyon elfoglaltak voltak, a vidéket is járták önálló estjeikkel. Amikor pedig otthon voltak, vagy szerepet tanultak, vagy pihentek. Egy május elsejei ünnep előtt napokon át, kora hajnaltól kezdve gyakorolt a felvonuláson részt vevő fúvószenekar. Apám nem sokáig bírta, kirohant hozzájuk az utcára: „Kérem, én egész éjjel dolgoztam, tízre megyek próbálni, maguk meg olyan zajt csapnak, hogy nem tudok tőle pihenni!” Ezután a zenekar többórás szünetet tartott…

    Juli ellenőrzőjéből: “Az órán nem az anyagra koncentrál, hanem társait figyeli, ezért megintem”.

    Básti Juli és Puskás Tamás

    Érettségi előtt, után: „Akkor éreztem magam először nőnek, amikor le akartam ugrani egy fiú bicikliről, de sajnos a vázra estem, amúgy lovaglóülésben. Ez most érthető így? (…) Érettségi után egy évig mindenfélét csináltam – és semmit. Akármibe belekaptam, nem érdekelt. Éreztem, gondoltam valamit, amit magam sem mertem megnevezni. Amikor tudatosodott bennem, jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Felvettek.”

    Kaposvár: “Anyám teljesen kétségbeesett. Rettegett, hogy majd vissza tudok-e jönni Pestre. Én meg tudtam, hogy majd úgyis visszajövök. Kaposváron minden nap külön történet volt. Rengeteget tájoltunk, a buszon könnyesre röhögtük magunkat, és éjjel-nappal próbáltunk. Volt, hogy hajnali négykor jutott valami az eszünkbe, hogy azt ki kellene próbálni, és mentünk a színpadra. Alig aludtunk, egyfolytában dolgoztunk”.

    Katona: “Engem Kaposvár után a Katona vonzott legjobban. Azok a darabok, azok az előadások, azok a partnerek, azok a rendezők. Lehet, hogy a csillogásra másutt több lehetőségem lett volna, a jobb színésszé váláshoz viszont itt volt, és számomra ez volt a döntő.”

    Básti Juli / Fotó: Facebook

    1982: „A „Kettévált mennyezet” című filmet Manilában is bemutatták , a Fülöp szigeteken. A repülőgépen első osztályon utaztam Franco Nero-val és Virna Lisi-vel. Nero borzalmasan viselkedett. Mindenkit ugráltatott, játszotta a nagymenőt és közben állandóan szívta a fogát. Virna Lisi meg tizenkétszer öltözött át az út alatt. Szobalánnyal utazott, akit óránként magához rendelt, eltűntek, majd a művésznő a legújabb toalettben visszalebegett a helyére. Én meg kölcsönkért ruhákban mentem, mert nekem magamnak nem volt olyan, amiben a manilai fesztiválon meg lehetett volna hajolni. A mamám hívta fel Tordai Terit, aki azonnal segített. Örökké hálás leszek érte. És közben nem láttam a náthától. Érkezéskor figyelmeztettek, vigyázzak, mert a nap irgalmatlan azokkal szemben, akik nem szoktak hozzá, de én azt gondoltam, ha már itt vagyok, csak kifekszem, hiszen mikor napozhatok otthon decemberben. Estére – nem túlzok – óriás vörös labdává duzzadt a fejem, és csak a lórúgás allergiainjekciótól lohadt le. Úgyhogy elfoglaltam magam. Aztán a színház is utazni kezdett. A Három nővérrel jártuk a világot”.

    Magánélet: “Az volt a szerencsém, hogy néhány rövid kapcsolat után újra szerelmes lettem, Puskás Tamásba, a mostani férjembe. Szóval nem mentem tönkre, de nem volt egyszerű. Elhatároztam, hogy soha többet nem megyek férjhez, és nincs több hazugság: csak olyan férfival élek, aki minden szempontból megfelel és nincs megalkuvás. Tamással 12 év után házasodtunk össze, akkor jöttek a gyerekek, amikor már nem volt zsákbamacska. Nekünk kikapcsolódás, ha otthon vagyunk, öröm a család.”

    Színészet: “A színészetben az a jó, hogy a fele elmélyülés, befelé figyelés. Hogy jó legyen valaki, ahhoz elég némi adottság, ügyesség, fogékonyság, és kicsi szerencsével karriert is lehet csinálni ennyiből. De ha ennél több akarsz lenni, egy picivel is, ahhoz a százszorosát kell adnod. Szenvedélyben, odaadásban, fegyelemben, koncentrációban, munkában. A különbség formálisan olykor alig vehető észre, a lényeget tekintve viszont ég és föld. Az egyik hatásos, a másik meg is tud érinteni. Hogy eljutok-e idáig, nem tudom, de hogy ezért igyekszem mindent megtenni, az biztos”.

    Munkára fel!: “Megőrülnék, ha állandóan csak szépnek kellene mutatnom magam, mint ahogy abból is elegem volt amikor egymás után jöttek a ronda szerepek. A lelket kell nézni, a szépség mögötti csúnyaságot, és a csúnyaság mögötti szépséget. Ez a lényeg. Egy ronda virág is rengeteget adhat, ha mondjuk gyógyító erejű nedvei vannak, míg a csodálatosan szép is lehet mérgező. Szeretem kicsit megpiszkálni a dolgokat. Szeretem körbejárni, és nem azonnal elfogadni őket. Úgy van, az élet bonyolult, úgyhogy nincs idő unatkozni, munkára fel!”

    Kern András, Puskás Tamás, Básti Juli, Törőcsik Mari

    A két legjobb dolog: “A színész számára kétségtelenül az a két legjobb dolog: megnevettetni a közönséget vagy megríkatni. Ez a kettő egyformán jó és egyformán nehéz. De az igaz, hogy a tragédia inkább megviseli az embert. Amikor a Nemzetiben A Macskaláponcímű darabot játszottam – öt évig volt műsoron és nagyon szerettem -, akkor annyit sírtam Hester szerepében, hogy másnapra mindig bedagadt a szemem… (…) A legnehezebb a premier volt. Már csak azért is, mert a kellékként szolgáló késből vérnek kellett volna jönnie, de nem jött. Akkor erősen elgondolkodtam azon, hogy a kellékest is megölöm. Őt igazából. De nem tettem, mert pontosan tudtam, hogy ebbe a gikszerbe ő lélekben úgyis belehal, anélkül, hogy én tettlegességre ragadtatnám magam. Ha néha történik is kisebb-nagyobb fennakadás, a színházban mégis az a legszebb, hogy valamennyien ugyanazért dolgozunk minden erőnkkel”.

    Dumálgatás: „(…) Amit például most elmondok magának két jelenés között, az öltözőben csevegés szintjén, az nem valószínű, hogy megállná a helyét nyomtatásban, egy interjú részeként. Ha már mondok valamit, akkor legalább én érezzem helyénvalónak, legalább én érezzem, hogy van értelme a dolognak, nem csak azt, hogy megjelent rólam egy cikk, és járt benne a szám. Ez nyilván az én lehetetlen természetemből adódik, a görcsösségemből, hisz még a leghétköznapibb helyzetben is alig vagyok képes egy normális, mondjuk utcai dumálgatásra. Hogy összefutva valakivel csacsogni kezdjek az időjárásról, a divatról vagy az árakról? Még társaságban sem.(…)”

    Nem biztos: “Egyáltalán nem biztos, hogy azért lettem színész, hogy magamat megmutassam. Például talán azért, hogy szeressenek. (…) Nem állítottam, hogy okvetlenül! És nem akarok, de nem is tudok mézesmázos lenni. Ettől függetlenül igénylem a szeretetet. Lehet, hogy nem rí le rólam, de mégis. Aztán van bennem egy nagyon erős bizonyítási vágy is”.

    1995: „Nem próbáltam új darabot, mindössze ennyi történt. Meg kellett állnom, ha ideig-óráig is. Közben kissé átértékelődött bennem a világ, felerősödött: az ember élete többről szól, mint a színház. Ne nem mintha nem lenne számomra nagyon fontos. Jó, ha egy dolgot távolabbról is megszemlélhetünk, akár saját pályánkat is.”

    Tengerpart: “Érzelmi kapcsolatom van a tengerrel, csodálom a kimozdíthatatlanságát,  az erejét, a máltóságát.. Nyáron Görögországban, hatodmagammal – fiaimmal, párommal, barátainkkal- beúsztunk egy közeli, majd másfél ezer méterre fekvő kis szigetre. Láncban –összekapaszkodva araszoltunk előre. Majd belehaltam, féltem,  szenvedtem, de megcsináltam! Megcsináltuk!”

    Básti Juli / Fotó: Horváth Judit

    Színpad: “Az „igazi”, ott lehetek a legtöbb. Ahány új szerep, megannyi kétkedés, gyötrődés önmagamban. Az elszaladt évek, megélt győzelmek sem adnak holnapra szabadjegyet a sikerhez. A felelősség mindig a batyuban marad… és egyre nehezebb.”

    Siker, család: “Ezen a pályán olykor a siker mögött is felgyülemlenek az elégedetélenségek, elbizonytalanodások, olykor a karrier mögött is megannyi csalódás. Egyébként – a sikeres pálya mellett- mindig fontosnak tartottam  a családot, a kiegyensúlyozott magánéletet. Hajdanán, tizenhat éves kamaszlányként, amikor még csak álmodoztam az életről, egyszerre képzeltem magam háromgyerekes anyának és pompázatos ruhákban parádézó színésznőnek.”

    Az “elcelebesedésről”: “Katasztrofális, ami a sajtóban megy. Ezért nagyon sokan felelősek, akik ezeken a fórumokon dolgoznak. Szomorú, hogy errefelé torzul a munkánk és a hivatásunk. A kialakult helyzettel magunktól nem tudunk mit kezdeni, nem is nekünk kéne”.

    Pár: “Ha egyedül maradsz, akkor lehetséges, hogy elveszíted magadat, kicsúszik alólad a talaj, és nem vagy képes fönnmaradni, evickélni. De amíg van egy párod, amíg hiszel abban, hogy érdemes fölkelni, nem magadért, hanem őérte, és egymás kezét fogjátok, addig nem lehet kételkedni semmiben. Az utcánkban lakik egy néni és egy bácsi, szerintem legalább kilencven évesek mind a ketten. Mindig együtt mennek mindenhová, gyalog járnak vásárolni a térre. De a bácsi már nem mindig tud menni, ilyenkor a néni egyedül viszi haza a cuccokat. A múltkor mondtam neki, hogy fölviszem autóval a kapuig. Elvettem tőle a szatyrokat és lerogytam, szerintem tizenöt kilónyit cipelt. És vitte, kipirult arccal, folyt róla a víz, vitte az öregnek haza. Ez nagyon szép. Nagyon jó egymásért élni. Én is így szeretném”.

    Forrás: OSZMI, Színház Online, Képes Európa, Családilap.hu, Fidelio, Velvet.hu, Nők Lapja, Anyák Lapja, Taps

    - Színházi pillanatok az Instagramon -