Azt vallotta, a színészet nem csupán szakma.“ Erről szól a reggelem, a nappalom, az éjszakám. Nincs másom” – fogalmazott Szakácsi Sándor, aki  1952. május 20-án született – ma ünnepelné 70. születésnapját.

Szakácsi Sándor 1952. május 20-án szültetett. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult 1970 és 1974 közt, majd a szolnoki Szigligeti Színház, a Vígszínház és a József Attila Színház tagja volt. 1989 és 1992 közt szabadúszóként dolgozott, 1992-től a Nemzeti Színház elismert, szeretett tagja volt. Jászai Mari-díjat kapott 1985-ben. Egy önálló rocknagylemezt készített.

Főbb színházi szerepeit felsorolni is nehéz, száznál több darabban lépett fel – nyolcvannál több főszerepe volt (Úri muri, Vízkereszt, Szentivánéji álom, Tévedések vígjátéka, Bánk bán). Musicalben volt Che (Lloyd Webber-Rice: Evita), Boldizsár (Szörényi-Bródy: Kőműves Kelemen), József (Déry-Presser-Adamis: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról). A La Mancha lovagjá-ban Don Quijotét, az Egri csillagok színpadi változatában Dobó István alakította. Jelmeztervezőként és dramaturgként is dolgozott.

Vendégművészként többek között játszott a Rock Színház, a Szabad Tér Színház, az Új Színház, a Gyulai Várszínház, az Esztergomi Várszínház, a Schütz Ila Színház produkcióiban.

Tévéfilmekben is szerepelt (a Jóban Rosszban című, TV2-es szappanoperában is feltűnt), rengeteget szinkronizált, többek közt ő adta Bruce Willis, Steven Seagal vagy Kevin Costner hangját számos filmben. A Twin Peaks hívei Cooper ügynök hangját köszönhetik neki, ugyanakkor a Doktor House című sorozatban a főszereplőnek is Szakácsi kölcsönözte a magyar hangját.

Iskola:Az életben nincs útravaló, az életet napról napra kell élni és megtapasztalni. Az élet egy folyamatos iskola, folyamatos önismereti gyakorlat.

Újság: Miskolc-Tapolcán nyaraltunk, egyik srác táviratozott, jöjjek felvételizni a Pinceszínházba. Édesapám nem volt Tapolcán, anyámat kértem, engedjen fel. „Mit fog szólni apád” – szörnyülködött édesanyám. De az üdülőtársak mellém álltak. Nos, az állomáson másfél órám volt a vonatindulásig. Újságokat vettem, beültem az étterembe, felnőtt módra böngészni kezdtem a lapokat. Az újság mentett meg. Ugyanis megérkezett édesapám tűvé tette értem az állomást, s engem a betűk mögött lapulót, nem vett észre.

Felvételi: Így szóltam a zsűrihez: Mielőtt bármit kérnének, meg kell mondanom, nem lesz érettségim, megbuktam az osztályvizsgán.” „Hogy képzeli?” – szólt szigorúan Várkonyi Zoltán, aztán öt-hat perces tanári tanácskozás után így szólt: „Menjen a színpadra.”

Szenvedély: Sok szenvedélyemet tartják számon, de a színészetet nem szokás odasorolni. Pedig odatartozik. Mert mámort ad, mert mámort kíván.

Játék: A színészet nem csupán szakma. Lehet szakmaként és lehet hivatásként művelni. Nekem hivatásom, mert az egész életemet, az idegrendszeremet, a gondolkodásomat, a szemléletemet meghatározza, kitölti. Erről szól a reggelem, a nappalom, az éjszakám. Nincs másom. Nem politizálok. Nem veszek részt közéleti dolgokban.

Érték: Be akarom bizonyítani, hogy kell, hogy szükségünk van az értékre, én pedig akkor tudok értéket létrehozni, ha az érték bennem van, ha azt képviselem, ha én is értékes vagyok. Annál nemesebbet pedig nem tudok elképzelni, mint hogy a színész őszintén feltárja a problémákat, és úgy próbál hatni az emberekre, hogy felébreszti bennük hiányaikat.

Szerep: Sok idő kell, amíg az ember ráérez arra, hogy mennyit kell foglalkoznia egy szereppel, hogy elkészüljön. Elolvasom a szöveget és elemzem a mondatokat. Még ez is benne van, meg még az is. Nem, ez talán mégsincs benne. Mindegyik megjegyzésemet szem előtt tartom addig, amíg végre kiválasztom belőlük azt a hármat, aminek feltétlenül benne kell lennie abban az egy mondatban. Az összes szereppel így van. A törzshelyemen, egy budai pubban tanulok. Otthon, egyedül nem tudok dolgozni. Szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül.

Közönség: Szeretem a közönség közelségét, a fizikai kontaktust. Szeretem és érzem az embereket, ők is engem, és ez óriási dolog, mert ma nem ilyen világban élünk.

Mélyül: Minden fájdalomnak, ami az ember életében megtörténik, be kell épülnie. A színész ettől mélyül, ettől gazdagodik, ettől növekszik benne az a plusz, amitől más, mint a többiek, amiért eléjük merhet állni. Erről szól a színház.

Egyedi: Sok mindent hazugságnak tartok, mert ha már elkötelezném magamat bármelyik szervezetnek, akkor lemondanék magamról. Már a főiskolai jelentkezési papíromra azt írták jellemzésként: “szemlélete egyedi, az iskolai tanulmányi eredményei nem tükrözik értelmi képességeit”. Utáltam tanulni, nyűgnek tartottam. Igen, szabad vagyok és ellenkezős.

Élet: Én mindig olyan mélyre leengedtem minden szerepet, amilyen mélyre le lehet engedni, és dolgozom és dolgoztam azon, hogy valóban az legyek, ami a figura. Nem vagyok felszínes. Pedig ezt is rám sütötték. Én életemet beleadva csinálok mindent.

Őszinteség: Nekem folyamatos visszajelzésre van szükségem. Amikor úgy éreztem, hogy végre elismernek, akkor újra és újra kellett kezdenem. Az önbizalmamat naponta kell felépíteni és fönntartani. Rólam már leírtak sokfélét a legfantasztikusabbtól a legborzasztóbbig. Amikor már úgy éreztem, bizonyítottam, akkor megint elölről kellett kezdenem. Én nem tudom, hogy mitől van ez. Nyilván ilyen típusú vagyok. Lehet, hogy azért, mert én soha nem a karrieremet építettem, hanem az emberi és művészi őszinteségemet kívántam megtartani.

Hivatkozási alap: Az egyszer volt, a következő alkalomra már érvényét veszti. Egy színésznek nincs hivatkozási alapja. Ha az előző szerepben jó volt, mi a garancia a más habitusú következőre? Itt mindent elölről kell építeni. Nincsenek sémák. A szakma is elismer, de nem filmeztem annyit, amennyit filmezhettem.

Rendező: Sok konfliktusom volt, van. Én mindent kipróbálok, amit a rendező mond. Nem utasítok el semmit. De ha nem jó, akkor ezt megmondom. Ha úgy érzem, valami nem működik, akkor először önmagamban keresem a hibát. Ha bebizonyosodik, hogy nem az én hibám, akkor megmondom. Nyilván be kell tartani egyfajta színházi hierarchiát. De azt, ha a rendező mindenhatónak véli magát, nemigen szeretem. Tartson engem társnak, tartson annyira értelmesnek, hogy megosztja velem a gondolatait, avasson be a mibe és a miértbe. A színész nem sakkfigura, aki ide áll vagy oda áll.

Tanítás: Nem tanítok. A tanítás egész embert kíván. Azt is csak teljes erőbedobással lehetne csinálni. Nem tudom. Ítélkezni kellene. Én pedig nem tudok más sorsa fölött ítélkezni. Ha tehetségtelen valaki, hát én megmondom. A tanítás olyan felelősség, amit nem akarok felvállalni. Rengeteg iskola van, s hívtak is. A gyerekek fizetik a tandíjat, a pénzükért nem azt várják, hogy szemükbe vágják: tehetségtelenek. Ilyen szempontoknak én nem tudok megfelelni. Abba se szóljon bele senki, hogy mit csinálok az órán. A látszatokra én már nem tudok odafigyelni. Az is idegesít, hogy ha naponta háromszor találkozom egy emberrel, akkor háromszor kellene köszönni neki. Minden, ami az életünkben sztereotípia, és úgy használjuk, hogy oda sem figyelünk rá, az veszélyes. Veszélyesebb, mint az, amikor az ember eltávolodik önmagától és a valóságos környezetétől. Ne legyenek álviszonyok és álkapcsolatok. Az emberek azt kérdezzék meg egymástól, ami igazán érdekli őket, még akkor is, ha az kínos. Én azt szeretném, ha Kisherceg módján közlekednénk egymással, hiszen az a fontos, ami a szemnek láthatatlan.

Beavatás: Napról napra változik a közönség hétköznapi élete, s ennek a színházban is érzékelődnie kellene valahogy. Tapasztalatom szerint az embereket akkor érdekli a színház, ha bizonyos pontokon kapcsolódik hozzájuk. Szeretik tudni: a színpadon lévők tudják, hogy ők ott ülnek a nézőtéren. Jó értelemben vett beavatást várnak. Meg kellene találnunk az együttjátszás lehetőségeit, módját.

Forrás: Színház.org, Criticai Lapok, Szakácsi Sándor emlékoldal