Benedek Miklós: „Lázas szenvedéllyel hittünk a szakmában”
2021. május 16., vasárnap 06:32
Szegő Andrással a felfoghatatlanról, ölelésekről és bezárkózásról is beszélgetett Benedek Miklós színész-rendező a Nők Lapjában.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
„Mind többet gondolkodom az utóbbi időkben az elmúláson. Mind több az engem is személyesen érintő veszteség. Kollégák, barátok, kellékesek, fodrászok, akik mind a színházhoz tartoztak, az életemhez, és nélkülük semmi nem lesz többé olyan, mint volt. A jövőn próbálok gondolkodni, az elmúláson, mert szeretek élni! Közben pedig ott van bennem a lényeg, a megváltoztathatatlan, visszavonhatatlan. A kiheverhetetlen üresség, amiről változatlanul nem tudok hisztérikus roham nélkül beszélni. Ami még mindig ugyanazzal a fájdalommal buggyan fel bennem” – fejtette ki Benedek Miklós.
Éveken keresztül a pesti bohém világ egyik központi alakja volt. A kérdésre, melyik lehet az igazi Benedek Miklós, a nagy bohém vagy a csendes befelé forduló, azt felelte: „Más világ volt, más szemlélet, életvitel, kor, és mi is mások voltunk! Istenem! Fiatalok voltunk, hittünk a világban, egymásban, magunkban, lázas szenvedéllyel a szakmában. Egész nap dolgoztunk, színház, film, próba, előadás, rádió, televízió, aztán összegyűltünk a Piafban, Rátkai klubban, Moulin Rouge-ban, Fészekben. Beszéltünk életről, hódításról, a színészetről, ettünk, ittunk, kártyáztunk… (…) Szép volt a jelen, szép volt a hitünk a jövőben.”
Pályájáról szólva úgy fogalmazott: „Leginkább fanyar humorú úriemberként gondoltak rám. Lényegében én magam találtam ki, magam építettem fel magamat, ezzel más nem foglalkozott. Az említett szerepeket mindig úgymond nagy formátumú színészekkel játszatták, én meg nem számítottam nagy formátumú színésznek. (…) Nemcsak másoknak, sokszor önmagamnak is megközelíthetetlen vagyok. Én hiszek abban, hogy a miénk valójában megközelíthetetlen pálya. Emlékszem, gyerekkoromban apám vasárnap délutánonként rendre magával vitt a Vidám Színpad előadásaira. Ott volt az akkori, felülmúlhatatlan aranycsapat. Kellér Dezső, Alfonzó, Salamon Béla, Kabos, Kazal, Kibédi… Néztem rájuk, mint bálványokra. Nekem a szakma, a színész méltósága maradt meg leginkább, ők valamennyien ezt képviselték.”
Arról szólva, hogy amolyan legendás tanáregyéniség volt, úgy nyilatkozott: „Életem legszebb évtizedei voltak a tanítással eltöltött évek. Hogy végigkísérhettem, amíg sok csodálatos tehetségből fényes, nagy művész lesz! Ez hivatás volt számomra. Ebben az időben szerepekre is úgy kértek fel színházak, hogy megnézték a főiskolás órarendemet, el tudom-e vállalni, nem ütközik-e ottani foglalatosságba, mert az óra mindennél előbbre volt.”