Tartalmi partnerünk, a Bóta Café vendége volt Benedek Miklós, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A beszélgetés során kiderül, hogy miért tartja magát „volt színművésznek” és miért nem hiányzik neki a színház.

„Most már szeretnék játszani” – kezdi mondandóját Benedek Miklós, aki azt is hozzáteszi, addig szívesen lép fel, amíg nem botladozik a színpadon, de saját bevallása szerint a kutyasétáltatás is elfárasztja, gyakran kell leülnie.

Fia megrázó és korai haláláról szólva úgy fogalmazott: „Erről nem beszélek. Kétségbeesem a gondolattól, minden egyes félmondat felkavar emlékeket és a szavak egyszerűen keserűek lesznek, könnyes lesz a szemem és ezt nem akarom mások elé tárni.” Benedek Miklós szerint csodálatos, hogy az emberek szemében Benedek Tibor nemcsak sportoló, hanem egy igaz ember, egy etalon: „Olyan élmények ezek… például az, hogy ugye a futballisták is az ő nevét skandálták – ez megható és megtisztelő. Ha hallaná, akkor biztos mosolyogna és rohanna ki Mórral, az unokámmal a meccsre.”

Benedek Miklós a régi őket is felidézte, a Katona József Színházzal való utazásokat. Nagyon bíztak bennem, nagyon szerettem, sokat tanultam, szerettem a kollegákat, egyszer csak, úgy ahogy mint bármiben, kezdett a dolog hidegülni, megszokott lett, részükről is. Abban az időben az volt, hogy a főnökség mindig beleszeretett valakibe. Voltak korszakok. Hol a Sinkó volt, hol én voltam, hol a Cserhalmi, hol a Haumann. Nekem is volt egy időszakom, amelyet a Mirandolina, a Catullus és a Menekülés fémjelez, de végül elhidegültünk. Sokat gondolkodtam, mielőtt úgy döntöttem, hogy távozom. Egy szerződtetési tárgyaláson jeleztem, hogy én most elmennék szakmai nyugdíjba. A válasz az volt, hogy: „én is nagyon szívesen elmennék”. Kijöttem és elmentem szakmai nyugdíjba. Szó szerint az történt, amit a Haumann mesélt. Vele is pont ugyanez történt. Egy idő után egyikünk se nagyon kapott szerepet” – fejtette ki a színész.

„Székely Gábor mindig fekete szemüvegben járt, ha rosszul ment a próba. Lehet, hogy ezt nem tudatosan csinálta… Mindenesetre egyszer csak azt láttuk, hogy az asszisztens is felvette a szemüveget. És akkor tudtuk, hogy a Székelynek nem tetszett a mai próba. Vannak helyzetek, amiket az ember megérez” – tette hozzá Benedek Miklós.

Azt is elárulta, a Nemzetitől való távozása is fájdalmas volt. Egy Alföldi-rendezésben sem szerepelt, noha a direktor egyszer úgy nyilatkozott: „Örülök, hogy abban a színházban vagyok vezető, ahol te vagy színész.”

Beszámolója szerint Alföldi Róbert azt mondta a szerződtetési tárgyaláson, hogy „nem kellesz a rendezőknek, nem akarnak veled dolgozni, nekem pedig nincs arra időm, hogy megtanítsalak, milyen rendező vagyok”.

„Valószínűleg arra gondolt, hogy én nem értem az ő művészi elképzeléseit és nekem meg kell magyarázni, hogy mit miért csinál. Idővel rájöttem, hogy mi történhetett. A büfében volt egy asztalunk a kollegáimmal, ahol Hollósi Fricivel, Stohl Andrissal, Blaskó Péterrel, Murányi Tündével, Major Melindával, Vida Petivel, Garas Dezsővel, Törőcsik Marival ültünk gyakran együtt. Én ott olyanokat mondhattam, ami feltehetőleg Alföldi fülébe került. Valószínűleg többször a nemtetszésemet fejeztem ki és sok kérdést fogalmaztam meg. Mi színészek pontosan tudjuk, mi a jó és mi a rossz. Nincs olyan rossz ízlésünk, hogy ne tudjuk. (…) Az első év pedig nem volt sikeres a Robinál. De utána jöttek a sikerek, csak akkor én már nem voltam ott. Tudniillik ő egy nagyon tehetséges színházi ember” – nyilatkozta Benedek Miklós.

A Nemzetiből való kirúgása után Sas József azonnal felajánlotta, hogy készíthet egy önálló estet, de ezt az ajánlatot visszautasította. Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója is felkérte a Játék a kastélyban c. darabban Turai szerepére.

További részletek és történetek a videóban.