Tavasszal, még az előző évadban a Forró mezők március 13-ra meghirdetett ősbemutatója előtt egy nappal a világjárvány miatt bezárt a Nemzeti Színház. Ősszel, október 3-án ugyan megtartották a premiert, de a másnapi előadás elmaradt, mivel felvetődött a társulatban a fertőzöttség veszélye. Miután megtörtént a tesztelés, a negatív eredménynek köszönhetően beszélgethetett a Móricz-darabban Vilmát játszó Katona Kingával Filip Gabriella a Nemzeti Magazinban.

Karády Katalin, Bordán Irén. Nem riadt meg, amikor megtudta, hogy ilyen nagy elődök után a Forró mezők Vilmája lesz?

– Igen, először megriadtam ettől a szereptől, de nem a nagy elődök miatt. Ezeket a filmeket csak most néztem meg. Amikor elolvastam Móricz Zsigmond krimijét, egészen másféle Vilmát képzeltem, mint amilyen az első filmben volt Karády Katalin, majd 30 évvel később, az 1979-es tévéjátékban Bordán Irén. Több ismerőst megkérdeztem, mi jut eszükbe a Forró mezőkről, de senki sem tudta elmesélni a történetet. Valahogy kikopott a köztudatból ez a regény, sokan már a filmekre sem emlékeznek. Így attól egyáltalán nem féltem, hogy a korábbi Vilmákhoz hasonlítanak, vagy azt kérik majd számon, hogy nem olyan vagyok, mint amilyenek ők voltak egykor a filmen.

Tényleg, hogy van a filmmel, a filmezéssel?

– Túl sok filmes munkám még nem volt, de az biztos, hogy az én világom sokkal inkább a színház. A filmezés egy egészen más belső munkát igényel, mert általában nem a történet időrendjében halad a forgatás, így minden jelenetet, és annak előzményét nagyon pontosan át kell előre gondolni, és sokszor hiába találsz meg közben valami fontosat, nem biztos, hogy lehet használni, ha egy ahhoz kapcsolódó jelenet már rögzítve lett. A színpadi szerep esetében viszont ott van az egész próbaidőszak, amíg bátran lehet bukdácsolni és kísérletezni. Benne élünk az általunk – a szereplők és a rendező által – teremtett világban, és ez az, ami igazán varázslatos. A színház számomra nem egyszerűen csak egy munka, míg a forgatás igen. Ez a legnagyobb különbség.

Kedvencei vagy példaképei között azért vannak filmszínészek is…

– Hogyne lennének. Nagyon sok kedvencem volt már gyerekkoromban is a filmszínészek között, de az igazi színészpéldaképeimet itt találtam meg a Nemzeti Színházban. Egyetemistaként is jártunk ide, néztünk előadásokat, és kaptunk feladatokat is. Az egész osztály szerepelt a 2014-es János vitéz előadásban, majd repertoárra került a negyedéves vizsgaelőadásunk is, a Psyché. De 2017-től, amióta tagja vagyok a társulatnak, jobban megismertem az itteni művészeket, akik tényleg a példaképeim lettek. Ismerem őket magánemberként, és látom, milyen átalakulásra képesek a színpadon. Gyakran előfordul velem, hogy egy-egy darabot többször megnézek. Időnként annyira magával ragad egy színész, hogy az előadás egészét figyelmen kívül hagyva, csak őt figyelem. Nem csak az lehet érdekes, hogy milyen zseniálisan képes megélni valamilyen helyzetet, hanem az is sokat elárul róla, illetve arról az emberről, akit éppen megformál, ahogy álldogál, vagy ahogy elnéz a semmibe. Az igazán zseniális színésznél nincs megtöltetlen pillanat. Szívesen hallgatom az idősebb kollégák, rendezők visszaemlékezéseit. Újabban színházi önéletrajzokat, portréköteteket is olvasok.

A férje, Berettyán Nándor dolgozta át színpadra az eredeti Móricz-regényt. Amikor készült a Forró mezők, tudta, hogy főszerepet kap?

– Nem, nem. Az én férjem, pontosabban akkor még a vőlegényem, amikor ezzel a szöveggel dolgozott, semmit sem mondott arról, kikkel képzelné el az előadást. Aztán amikor végleges lett a szereposztás, megkérdeztem tőle: egészen biztos abban, hogy ezt nekem kell eljátszanom?! Azt mondta: egyértelműen, igen. Erről soha többet nem beszéltünk.

Jut eszembe: klasszikus szerzők is írtak főszerepet a feleségüknek…

– Persze. Tudnék én is néhány példát mondani, amikor a drámaíró vagy egy filmrendező főszerepet szánt a feleségének vagy a barátjának, barátnőjének. De ez itt fel sem merült. Sőt! Eredetileg Garcia Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényét szerette volna színpadra alkalmazni. Már szerepelt is az évadtervben, de a szerzői jogok miatt le kellett róla mondani. Abban az előadásban egy egészen kis epizódszerep volt nekem szánva.

Most viszont eljátszhatja a végzet asszonyát!

– A vidék, a forró mezők poros, fülledt világában a frissességet, a tüzet jelenti egyszerre ez a nő. Valamiféle titokzatosság rejlik a lényében, ezért nagyon vonzó személyiség, akinél a nőiség és nőiesség a legalapvetőbb. Ezek szinte játszhatatlan és megfoghatatlan jelzők. A szerző úgy írta meg, hogy mielőtt Vilma színre lépne, a többi szereplő hosszasan mesél egymásnak saját benyomásairól vele kapcsolatban. Ebből már nagyjából sejthető, hogy milyen is ez a nő, és milyennek tartja őt a környezete.

A rendező, jelen esetben a férje, mit szólt a szerepfelfogásához?

– Nem emlékszem, hogy erről lett volna bármilyen vitánk. Ugyanúgy próbáltunk, mint máskor, ugyanúgy megbeszélt velem is mindent, ahogy a többi szereplővel.

Otthon nem téma a színház?

– A színház folyamatosan téma. Ebben az esetben kicsit más volt a helyzet, mert a próbafolyamatokkal járó feszültségekről elsősorban vele szeretek beszélni, mert teljesen őszintén tudunk egymáshoz fordulni. Ezúttal viszont kénytelen voltam magamban megoldani a felmerülő gondokat, mert sem én, sem ő nem éreztük volna helyesnek, ha a próbán kívül beszéltünk volna meg bármit a szereppel kapcsolatban. Ez mondhatni tabu volt, de azt hiszem, ennek így kellett lennie.

De azért a premier után csak gratulált a rendező?

– Úgy emlékszem, igen, de most kivételesen nem volt különösebb ünneplés. Ez az év a járvány miatt nagyon megvisel mindenkit, ráadásul egyébként sincs túl jó kedvem a premierek után. Amíg próbálunk, és kiforr egy világ körülöttünk, az nagyon tartalmas időszak. Aztán megszületik az előadás, és a premier után teljesen elveszve tudom érezni magam. Aztán kezdődik az egész elölről.

A teljes interjút ITT érheti el.

Forrás és köszönet: Nemzeti Magazin
Nemzeti Magazin, VIII. évfolyam, 2. szám