A 2020-as év Kossuth-díjasai között találjuk Berczelly István operaénekest is, aki páratlanul hosszú, egészen a közelmúltig tartó, töretlen karriert mondhat magáénak, mint a Magyar Állami Operaház magánénekese, 2001 óta örökös tagja. Az Origo kérdezte.
A teljes interjú ITT olvasható.
A felvetésre, miszerint életrajza „nagyon sima”, először a Debreceni Csokonai Színházban, majd az Operaházban dolgozott, elmondta: „A budapesti Operaház igazi szentélye a műfajnak, miért mentem volna máshová? És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor, amikor én fiatal voltam, még nagyon más világ volt. Most nyitva vannak a határok, lehet jönni-menni, de akkor nem lehetett utazgatni. Ráadásul régen fix munkaviszonnyal dolgoztunk, ha valahová elszegődtünk, biztos állásunk volt. Mára ez megszűnt, szinte mindenhol stagione-rendszerben dolgoznak a zenész színházak. (…) Kegyetlenebb most a világ.”
Arról szólva, hogy karrierje rögtön a konzervatórium után kezdődött, a Zeneakadémia kimaradt a sorból, úgy fogalmazott: „Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vettek fel. Nem tudom, miért, szerintem egész jól énekeltem. Nem szomorkodtam sokáig, gondoltam, valahogy máshogy csak bekerülök majd a pályára, mert biztosan éreztem, hogy odavaló vagyok. Azután, mint oly sok mindenben, ebben is a véletlen segített. Debrecenben elő akarták adni a Don Giovanni-t, és nem volt senki, aki alkalmas lett volna a címszerepre. Voltak, akik el tudták énekelni, de száz kiló fölött volt mind, és egy szívtipró szerepre az nem a legideálisabb… Az előző évben szerződtették oda Albert Miklós tenoristát, ő szólt Rubányi Vilmosnak, hogy van egy haverja, együtt jártak a konziba, el tudja énekelni a szerepet és tűrhetően néz ki, hallgassa meg. Leutaztam, elénekeltem, és azonnal szerződtettek.”
Úgy vélekedett, most „rohanva fejlődik a világ, elmegyünk a Holdra, egy gombnyomással tudok úgy Amerikával beszélni, hogy még látom is az illetőt, de a művészet valahogy visszafelé fejlődik”.
„Tudom, hogy konzervatív vagyok, de azt látom, hogy kiölik a zenéből a szépséget, és anélkül meg hogyan lehet csinálni bármit is, és főleg minek? Rengeteg a torz vagy torzított hang… Meg kell tanulni énekelni, szépen énekelni! Szép hanggal mindent ki lehet fejezni. Jago is szépen énekel, pedig a világ leggonoszabb embere… Vagy Scarpia. Huszonévesen énekeltem először Scarpiát, és próbáltam benne vicsorogni, meg torzítani a hangom. Felszólt a zeneigazgató, hogy magának olyan szép hangja van, miért rondítja el? Mondtam, mert gonosz a szerep… Azt felelte: nézze meg a nagy énekeseket! Hallgassa meg Leonard Warrent, Svéd Sándort! A leggonoszabb karaktereket is a legszebb hangon formálják meg. A hang csak eszköz, a szerep megformálása a lélekből jön.”
Berczelly István egy különleges történetet is mesélt a pályájáról: „Volt egy nagyon sűrű időszakom, rengeteget énekeltem, nagyon nehéz szerepeket. (…) Kórház, intenzív osztály… Végül kiderült, hogy nem infarktus, de azért voltam már jobban is, mint akkor. Amikor pár nap után azt mondták, hogy hazajöhetek, kérte az osztályvezető főorvos, hogy énekeljek valamit. Mondtam, ez nem túl jó ötlet egy intenzíven, de ragaszkodott hozzá, hát énekeltem. Utána odajött egy ápolónő, hogy jé, művész úr, magának mekkora hangja van! Mikor fog legközelebb fellépni? Mondtam, nemsokára leszek a Siegfried-ben. Meg lehet hallgatni? Visszakérdeztem, volt már valaha operában? Nem. Hát, akkor nem ezzel kellene kezdeni, mert úgy meg fogja utálni a műfajt, hogy a Hajós utca környékére se megy soha többé… Nehéz zene, ráadásul rettenetesen hosszú. Ötkor beül és valamikor tizenegy után lesz vége. A világ egyik legszebb műve, de nem ezzel kell kezdeni. Kezdőknek ott van A sevillai borbély, a Traviata, a Parasztbecsület… majd tíz év múlva talán eljut Wagnerig. A nővér kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő erre akar jönni. Adtam neki jegyet, és mondtam, hogy ha kibírja a második felvonásig, akkor a szünetben keressen meg, megmutatom a hátsó traktust, az ám az érdekes világ! Eljött egy barátnőjével, meg is kerestek, körbevezettem őket, aztán kérdeztem tőle, hogy na, akkor most már hazamennek? Minek mennénk, még nincs vége… De hát nem unják? Ezt? Ennél szebb zenét még életemben nem hallottam! Azóta már rég férjhez mentek, családjuk lett és operabérletük van. Wagner a kedvencük.”