Galambos ErzsiBalázsovits LajosLovas RoziBata ÉvaWunderlich József
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 5., vasárnap
    banner_bigBanner3

    “Mindenáron a béke, a párbeszéd mellett voksolok” – Bérczes László 70 éves

    2021. február 15., hétfő 15:26

    Február 15-én 70 éves Bérczes László Jászai Mari-díjas magyar rendező, tanár, szerkesztő, dramaturg, fesztiválszervező. 

    Bérczes László pályájáról:

    Általános- és középiskolai tanulmányait Egerben végezte (1957-1969), majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem angol-német szakán szerzett diplomát (1976). Ezt követően a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban tanárként dolgozott. 1984-től neves színházi szakmai folyóiratokban publikál, szerkeszt. 1996-ban részt vett a Bárka Színház megalapításában. Ott 2011-ig a szerkesztette a Hajónapló című színházi lapot, Nánay Istvánnal vezette a Hajónapló Műhelyt, amelyik színházkritikus- és dramaturgképző műhelyként lett ismert. Dramaturgként, fesztiválszervezőként, művészeti tanácsadóként, valamint rendezőként is tevékenykedett a teátrumnál.

    Bérczes László / Fotó: Grisnik Petra

    2011 és 2017 között rendező-dramaturgként a kaposvári Csiky Gergely Színházban dolgozott. Rendezőként és dramaturgként olyan szakmai- és közönségsikert aratott előadások fűződnek a nevéhez, mint a Mulatság (Slavomir Mrozek) 1999, az Előhívás (Michael Mackenzie) 2001, a Hazatérés(2002) és Holdfény (2003) Harold Pintertől. John Synge: A Nyugat hőse (2004) Háy János: Nehéz (2010) a Bárkán. Kaposvári rendezései: Vaknyugat (Martin McDonagh), Bányavakság (Székely Csaba), Tél (Jon Fosse), Szigorúan ellenőrzött vonatok (Bohumil Hrabal), A gát (Conor McPherson), Rivaldafény (Nyikolaj Koljada). Nagy sikerrel rendezi Háy János drámáit: A Pityu bácsi fia (Beregszász), A Gézagyerek (Szabadka), Nehéz (Bárka Színház), A halottember (Szkéné Színház).

    Gyakran rendez a határon túli színházakban is (Szatmárnémeti, Kolozsvár, Szabadka, Beregszász). 

    Számos könyv szerzője: A mezsgyén, 1993, A végnek végéig, 1995 (Paál István), Székely körvasút, 1995 (Tompa Miklós), Talált ember, 2000 (Kovács Lajos). A két legutóbbi, Cseh Tamással és Törőcsik Marival készített beszélgetőkönyve 2007-ben és 2018-ban, illetve 2016-ban jelent meg, ezt követte a Szarvas Józseffel készült Pustol a hó című kötet.. 

    1998 óta a színházi munka és az írás mellett fesztiválszervezéssel is foglalkozik, ennek eredményeképpen több ismert fesztivál megálmodója és megvalósítója volt (Bárka Nemzetközi Színházi Fesztivál, Bárka Kikötő a Ferencvárosban, Bárka Kikötő a Művészetetek Völgyében, Ördögkatlan Fesztivál). 

    Díjai, kitüntetései: Bálint Lajos-vándorgyűrű (1999), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2006), Lengyel Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2006), Hevesi Sándor-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016)

    Bérczes László, Törőcsik Mari / Fotó: Stekovics Gáspár

    Bérczes Lászlóról saját szavaival:

    Hiperaktív lézengő: Szeretnék tanár lenni, szeretnék újságot írni meg szerkeszteni, szeretnék színház körül nyüzsögni, színházat… nem meghatározni, de a lényem szerint mégis erősen befolyásolni, mert úgy érzem, hogy képes vagyok rá. És ha valami mutatja magát – de csak akkor -, rendezni is szeretnék. Minthogy ezekről nemcsak ábrándozok, de éppen csinálom is, akár azt is mondhatjuk: szabad ember vagyok. Vagy csak egy hiperaktív lézengő. Tekergek itt már ötven éve, tulajdonképpen mindenféle kapaszkodó, dobbantó nélkül; nincsen múltam, vagyis hát nincsen múltja a családnak. Én legalábbis nem ismerem. Szóval afféle tudatlan, gyökértelen, gátlásos gyerekként téblábolok. Toporgok. Ez pózzá is válik, már rég azzá vált – és bizony működik.

    Teremteni: Minden egyes előadással át kell venni, illetve meg kell teremteni egy új színházi nyelvet, amelyen a nézővel lehet kommunikálni. Másként kell nyúlni az egyes drámatípusokhoz és szerzőkhöz – van, akinek a művébe több személyességet lehet becsempészni, van, akinek a darabja minden újító szándékot ledob magáról.

    Önismeret: Ahhoz, hogy megítéljem, mit tudok érvényesen feldolgozni és „magamévá tenni”, önismeretre van szükség. Én még nem tudom pontosan felmérni, hogy rendezőként mire vagyok képes, hiszen nagyon későn kezdtem el művelni ezt a foglalkozást.

    Meghaladni önmagad: Azt jelenti, hogy tudom, célba értünk – és ha visszanézek, nem értem, hogyan. Hogy meg tudtam csinálni valamit, amire korábban nem lettem volna képes. Eltölt egy jóleső érzés, hogy a belső küzdelmeim nem hiábavalóak. Másrészt nézem az előadást és tudom, alkalmas arra, hogy megérintsen szinte minden embert.

    Munka: Régebben volt benne sznobizmus is, és mindez összefügg azzal, amiről az előbb beszéltem: azt akarom, hogy szeressenek. Emellett sokan munkával oldják meg az életük nehézségeit, én is így voltam vele, és aztán egy kicsit beleragadtam. De persze mindez örömet szerez, hiába nyavalyog néha az ember.

    Bérczes László

    Titkok: Mindenki hozza magával a titkát, ami vele érkezik bele a világba, és vele távozik majd. Nekem ezeket a titkokat nem célom leleplezni. „Csak” megtalálni és felmutatni szeretném, hogy léteznek.

    Határvonalak: A határvonalakon járó emberekről szeretnék beszélni, talán mert én is ott közlekedek. (…) A gazdagság, a rétegzettség érdekel a színházban és az irodalomban is, azok a művek, amikben mindig van egy újabb és újabb réteg, és egyszercsak kiderül, hogy az egésznek sosem lehet a végére jutni, viszont az bizonyos, hogy a felszín nem az érvényeset mutatja. Georg Büchner mondta az emberről, hogy ha belenézünk, egy végtelen szakadékba nézünk bele. Az én munkáimra jellemző, hogy kevésbé vagyok alkalmas a külső társadalmi folyamatok megfogalmazására, én inkább „belenézek az emberbe”.

    Végtelen tágasság: Egyre fontosabbá válnak a pillanatok, egyre világosabban látszik, hogy mi fontos, mi lényegtelen. Szeretek élni, de riadtan látom a Sörgyári capriccioban megfogalmazott hrabali igazságot: a korszerűség jegyében mindent gyorsítunk és rövidítünk, aztán a végén már nem marad semmi. Levágják Maryska asszony gyönyörű, hosszú haját, levágják az asztal lábát, félperces trailerbe vágják Csehovot… Azon vagyok, hogy „az én színházamban” ne rövidítsünk. Halkan, csendesen, a színház, a színész erejével teremtsük meg a pillanat végtelen tágasságát.

    Nem tudás: Én azt tapasztalom, hogy az emberek egy része lebutítja a világot igenekre és nemekre, így könnyítik meg saját közlekedésüket a világban. Mintha mindenre tudnák a választ. Az internetes-facebookos világban mindenki bátor forradalmár, fröcsöghet mindenről, anélkül, hogy értene hozzá. Én egyfelől szeretném megőrizni a szabadságom, hogy úgymond nem sorolok be sehová és meg lehessen mindenről a saját külön véleményem, másfelől – és inkább ez a hangsúlyosabb – én úgy élem meg a világot, hogy ebben nagyon nehéz eligazodni. Én a nem tudást a tudás fölé helyezem és a nem tudás kérdéseivel és kétségeivel viszonyulok szinte mindenhez. Nem szeretnék kapásból mindenről azonnal határozott és radikális véleményt alkotni, mert nekem nincs olyan. És szerintem az emberek többségének sincsen – és ha már nincs, akkor ne kiabáljunk. Csendesen szemlélődni, halkan megszólalni – szerintem így jó, és még azt is képzelem, hogy talán jobban odafigyelnek egy halk megszólalásra, mint az egymást túlugató ricsajra.

    Bérczes László és Szarvas József / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

    Önbizalom: Egyfelől egyáltalán nincsen, másfelől maga vagyok a nagyképűség vagy mi… Van egy szívbéli barátom, akinél jól meg tudom figyelni ezt a tulajdonképpen mindannyiunkra jellemző titokzatos törést, kettéhasadtságot. Szelíd, jó ember – néha pedig démonian dühödt és erőszakos. Én szeretném, hogy a jobbik részünk üzemeljen. Nem valami hittől átvérző elhatározásból, hanem csak úgy. Mert van. A jobbik részünk mindig van. Csak hát olyan nehéz felmutatni, hisz nem ezzel “jutunk előre”.

    Szeretet: Ennek a “szeretetesdinek” gyökere talán a beteges megfelelni akarás. Megfelelni mindenkinek. Ugyanakkor közben jó lenne “otthon lenni”. Otthon lenni pedig önazonosságot jelent. Megfelelni és önazonosnak lenni – nehéz ügy. Mert az önazonosságot úgy kéne megtalálni, hogy a megfelelni akarást ne adjam föl. Nem is tudnám már, hiszen ötven éve toporgok, és minden helyzet minden lehetséges változatára előre fölkészülök. Körbefogalmazok, magyarázkodok. Amikor pedig csak egy tőmondatot kellene mondani. Ezt én megelőzöm harminchat egyéb mondattal, nehogy azt az egyet félreértsék. Ez kurva idegesítő lehet.

    Pohár: Egyszer egy próbán nagyon feszült voltam, és ezt érzékeltetni is akartam. Egy pohár volt kéznél, a falhoz vágtam. Olyan nevetséges voltam, hogy arra nincs szó. Miközben más rendezőktől a pohártörés a minimum!

    Mindent egyszerre: Spulni (Spolarics Andrea) mondta az egyik próbán szeretetteljes iróniával: “Most végül is azt mondod, hogy üljek le? Jó, leülök.” Én meg már félórája beszéltem, miközben tényleg csak annyit akartam, üljön le. Tulajdonképpen mindent egyszerre kellene kimondani. Az egész világot. Nem mondom, hogy nem lehet, de én nem tudom. 

    Bárka: Ugye, nincs más utunk, csak amit bejártunk. Tehát, nem tudhatom ahhoz az úthoz viszonyítani, amit nem jártam be: hogy ha nem ez lett volna, akkor mi lett volna? Én úgy tekintek erre az egész történetre, hogy ha ez nincs, akkor vajon velem mi lett volna, és biztos, hogy rosszabb. Tehát nekem – utólag visszagondolva is – mindenféle rossz élményekkel együtt, meg kínlódásokkal, ami abból is fakadt, hogy én egy ilyen közvetítőként, ahogy az életemet eleve éltem, tehát egy, a közösség elől, úgymond, elbújó igazgató, és a közösség között folyamatos hírvivőként és közvetítőként létező, ezért állandóan tudathasadásban kínlódó emberként – mindez épülés, nyereség volt. Nekem óriási lehetőségeket adott a Bárka. (…) Például önmagában az a tény – és ennek előnyei és hátrányai is vannak – hogy én most, ebben a pillanatban teli vagyok tervekkel, aktív vagyok, és sok a munkám, de jófajta kedvvel végzett munkám, az amiatt is van, hogy valamikor, negyvenvalahány évesen belekezdhettem valamibe, elkezdhettem tanulni valamit. Nem ilyen tudatos folyamat ez…, de ha én ezt huszonévesen kezdem, akkor én most már egy kihátrált, emlékiratait ápolgató, nem tudom, passzív, havi nyugdíjat váró személy vagyok. Így meg, kicsit természetellenesen – tehát ezt kontrollal kell kezelni, mert közben bármelyik pillanatban földobhatom a talpamat, mint bárki más – de mégis jó, hogy – ha ’96, tehát akkor negyvenöt évesen – egyszer csak elindult velem egy folyamat.

    Bérczes László / Fotó: Memlaur Imre

    Kaposvár: Korábban betegesen görcsöltem, amikor beléptem a művészbejárón. Sok ember eszembe juthatott volna, Ács Jánostól Zsámbéki Gáborig, de valahogy mindig Ascher Tamásra gondoltam ilyenkor. Talán azért, mert diákszínjátszó csoporttal bíbelődő középiskolai tanárként tőle tanultam a legtöbbet, és mert nagyon közel állnak hozzám a munkái. Te hogy veszed a bátorságot, hogy belépj, amikor ő közlekedett itt? – kérdeztem magamtól. De most már nem kérdezem, illetve már nem kell bátorítanom magam, még akkor sem, ha esetleg Ascher most azt mondaná, ha olvasná ezt, jobb lenne, ha tovább szoronganék. Egyébként nem tudom, mit mondana, rég beszéltünk… Feltételezem, hogy engem sokan beraktak egy fiókba és elkönyveltek, mint „a politikai kinevezett Rátóti embere”, de ez nem érdekel. A magam araszolós, lassú módján otthonra találtam Kaposváron. (..) A változás normális dolog, és jó érzés, hogy 66 évesen új kihívások felé fordulhatok. Megjegyzek még valamit, ami talán árnyalni tudja az általam nemigen kedvelt facebookos csetepatékat: a színházaknál általában egy-egy évadra szólnak a szerződések. Aztán a két fél leül egymással: ajánl vagy nem ajánl, elfogad vagy nem fogad el ajánlatokat. Az én esetemben az utóbbi történt.

    Mulatság: Mulatságot sem azért játsszuk, hogy szomorkodjunk, hanem azért, hogy bizonyítsuk, mint a darabban a három legény, hogy akár az életünk árán is, de van Mulatság.

    Ördögkatlan: Azért jött létre, hogy egy sziget legyünk, hogy öt napig egy másik Magyarország legyünk. A vágyaink országa, ahol minden emberi és normális. Miközben öt napig védnökünk, Törőcsik Mari jelszavát hangoztatjuk: „nem vagyunk normálisak!”.

    Beethoven: Amikor kitaláltuk Kiss Mónival a fesztivált, akkor először csak jó programok sorozatára gondoltunk. Hamarosan azonban azt kellett megéljük, hogy a jó programok jó embereket vonzanak, pontosabban a minőségi események az emberek jó oldalát hívják elő. Azt gondolom, hogy egy Beethoven-koncert után kisebb a valószínűsége annak, hogy valakit fejbe verjünk vagy rossz érzések legyenek bennünk, hiszen egy katartikus program az embert úgy mossa át, hogy közben a létezés derűje hat át bennünket. Így fordult át a dolog, tehát a cél, hogy jó programokat hívjunk, eszközzé vált, hogy mindannyian jobb emberek legyünk általuk, és erre a pár napja együtt lehessünk.

    Bérczes László és Kiss Mónika

    Törőcsik könyv: Amikor befejeztem a Cseh Tamás kötetet, biztos voltam benne, hogy nem fogom hasonló fába vágni a fejszém. Arra gondoltam, nem érdemes újrakezdeni azt, amit már egyszer megcsináltam, főleg, ha úgy érzem, nem tudnám meghaladni önmagam. Aztán eltelt pár év, és az Ördögkatlan Fesztivál kapcsán, amelynek védnöke, többször is találkoztunk Marival. A személyes beszélgetések során beférkőzött a gondolataimba, a „mi lenne ha”. Egy idő után elkezdtem őt győzködni, és egyre kitartóbban akartam, hogy igent mondjon a felkérésemre. Ő – mint minden kivételes színházi ember -, tisztában van a pillanat értékével és mulandóságával. Pontosan tudja, hogy az, ami egyszer megtörtént a színpadon, nem reprodukálható és nem adható vissza szavakban. Ezért őt, mint nagy színészt felmutatni, szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen egyszerre van és nincs. ha valamit szeretnék elérni, nem bírom elviselni a kudarcot. Ha egyszer valami igazán eszembe jut, ráharapok, mint kutya a csontra. Nem engedem el, mert „mulatságnak lennie kell!” (Bérczes László Mrozek Mulatság c. darabjából idéz, amelyet az ő rendezésében, közel két évtizede játszik Mucsi Zoltán, Szikszai Rémusz és Scherer Péter, a szerk.). A könyv esetében pedig fontos érv volt, hogy ebben az országban sajnos kevesen vannak, akik képesek felülemelkedni, képesek nagyvonalúak lenni. Én egy ilyen embert ismerek: Törőcsik Marit. 

    Mindenáron: Mindenáron a béke, a párbeszéd mellett voksolok és nem a háborúskodás mellett.

    Hit: A párbeszédben hiszek, de szerintem ez már nem tudatos naivitás, hanem orvosi eset… De nem akarok, nem tudok rajta változtatni, mert azt látom, hogy annyi mindentől megfosztjuk magunkat nagy megosztottságunkban: mindenekelőtt a szabadságtól. Ezért nem vagyok hajlandó betagozódni, és azért sem, mert ha látok egy jó előadást, örülök, tök mindegy, ki rendezte. Erre tuti, hogy van, aki azt mondja: biztos csak gyáva vagyok. Lehetséges. Úgynevezett bátornak lenni nem nehezebb, mint úgynevezett gyávának. 

    Bérczes László / Fotó: Memlaur Imre

    Együtt: Nyilvánvaló, hogy az tud nagyvonalú lenni, aki hatalmi helyzetben van. De a hatalom soha nem nagyvonalú. Ez hiba. Mert soha nem segít a söprés: „eddig ti voltatok, most meg mi jövünk”. Ilyen nincs. Ez egy ország, a miénk, nagyon különbözőek vagyunk benne, de hát együtt kell dűlőre jutnunk. 

    Kicsit többet: Dolgozni kell. Kihozni magunkból a maximumot. Meg egy kicsit többet. 

    Pipa: Nagyon későn “érkeztem be”, későn “nőttem fel”, ha egyáltalán. De őszintén szólva, nem gondolom, hogy bármit is “kipipáltam” volna a világból. Kíváncsi vagyok magamra és másokra. Ezért szervezek fesztivált, ezért rendezek előadást, és talán még megszületik egy-két könyv is.

    Forrás: Színház Online, HVG, Tóth Berta, Magyar Narancs, Népszabadság, Fidelio

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka