Bereczki Zoltán a Nők Lapjának nyilatkozott pályájáról és arról, hol tart most emberként, előadóként. Lapszemle

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

10 évvel ezelőtt nagyon sikeres pozícióból elhagyta az Operettszínházat. A felvetésre, miszerint ő egy modern előadóművész lehet, Bereczki Zoltán úgy reagált: „Belülről ez nyilván egészen másképp néz ki. 18 évvel ezelőtt, a Rómeó és Júlia premierjének másnapjától tulajdonképpen nem tudtunk többé nyugodtan felszállni a villamosra, annyira más státusba kerültünk. Én már akkor azt mondtam, ez nem tart majd örökké. És hangsúlyoztam a többieknek is a színházban, hogy ezzel kellene kezdenünk valamit. Vagy együtt, vagy külön. Mert ez egy hullám, ami egyszer kiér a partra, és ha megint hullámra akarunk kerülni, akkor kintről kell majd újra beúsznunk, ráadásul az árral szemben. Összességében azt gondolom, nem figyeltek rám, ami nem azt jelenti, hogy a többiek nem ott vannak, ahol szeretnének lenni, vagy ahol lenniük kell, de azt tudom, hogy az én hullámon maradásomat annak köszönhetem, hogy mindig újabb és újabb lehetőségeket kerestem. Az útkeresésemnek része, hogy voltak sikeres és kevésbé sikeres produkcióim. A musicalszínészséggel járó cukormáz a műfajból adódóan rám is tapadt, de magamra is építettem, és csak egy nagyon erős kalapáccsal tudtam leverni magamról. Ez a self made lét, amiben végül is megtaláltam a szabadságot, csak félig volt tudatos. Színészként sem voltam tagja soha egyetlen színháznak, talán épp azért, mert soha nem akartam teljesen feladni a szabadságomat. A self made-ségemnek pont az volt a kiindulópontja, hogy egy színházban a színész mindig utasításokat hajt végre, akkor is, ha egyetért velük, és akkor is, ha nem. Ha azonban a kockázatvállaló oldalon állsz, akkor nemcsak a kudarc, a siker is a tiéd” – tette nyilatkozta Bereczki Zoltán.

A színész arról is beszélt, sokszor érzett magányt akkor is, amikor csapatban dolgozott: 2Megesett, hogy valamiről másképp gondolkoztam, és a csapatszellemmel szemben találtam magam. Talán furcsán hangzik, de az, hogy én vörös hajú vagyok, mindig leválasztott a tömegről. Ezt a fajta magányt egészen kis korom óta érzem. Még otthon sem értették, miről beszélek. Nem volt, és ebből a szempontból nem is lehetett megértő hallgatóságom. Ez nagyon megtanított egyedül gondolkozni és egyedül elvégezni a feladataimat. „

A világjárványról szólva elárulta, ahogy a közönség az örömét képes alkotókra vetíteni, ugyanúgy a haragját is: ” Én el is jutottam odáig, hogy kimondtam magamnak, nem akarok többé színpadra lépni. (…) De valahogy a sors mindig azt felelte, hogy de, ez az én utam, ez az én irányom. Viszont meg kell találnom, hogy ezen belül mi, mert van, amiben már elfáradtam, van, amiben már nem feltétlenül tudom kifejezni magam. Egyre kevésbé látom magam csak előadóként. Ami húsz évvel ezelőtt a világ közepe volt, a mindenem, az már csak egy szelete annak, ami ma valóban foglalkoztat.”

Azt is hozzátette: „Amiről az előbb pozitívumként beszéltem, hogy jellemző volt rám az állandó útkeresés, annak van negatív oldala is. Nem tudtam igazán a jelenben lenni. (…) A negyvenes azért gyomros. Ott sok mindent újra kell gondolni. Az életközépi válság nem elhanyagolható állapot, igen komolyan kell vennünk. Itt már nincs az a fiatal lendület, amivel az ember egyedül akar forradalmat, és harmincévesen már ereje is van hozzá. Ha ez a rohanás negyvenévesen nem válik megfontolt kocogássá, akkor rossz helyen van az ember. Most, hogy már a negyvenes éveim második felében járok, azt érzem, lassulnom kell. Nézni, nem hajtani, tanácsokkal szórni az utánunk jövőket, és a felhalmozott tudást átadni annak, aki nyitott erre. Az én koromban az ember már rájön, attól, hogy másoknak is ad, neki nem marad kevesebb. Már én sem mindent magamnak akarok.”

A teljes interjú a Nők Lpajában olvasható.

Nők Lapja 2022.03.23 – 10,11,12,13. oldal