„Még most sem tudom eldönteni, hogy szereplő voltam-e vagy önmagam” – mondta a Fidelio-nak Bereményi Géza, akiről nemrég dokumentumfilm készült Bereményi kalapja címmel. Az írót egyebek mellett a forgatásról, művei fogadtatásáról, egy új korszak kezdetéről, illetve készülő regényéről is kérdezte Varga Bence.

Nemrég került sor a Bereményi kalapja premierjére Veszprémben, aztán a Margón is. Arról szólva, miért vállalta el, úgy nyilatkozott:

„Azért, mert nem én írtam. Nekem szokatlan, hogy közöm legyen egy filmhez, amit nem én írtam. Aztán eszembe jutott: de hiszen engem arra kértek, hogy önmagamat játsszam el. Jó, gondoltam, akkor kipróbálom magam így is, színész leszek most, aki önmagát játssza. Ezért vállaltam el, élvezni akartam a színész felelős felelőtlenségét, hiszen ő csak a saját alakításáért felel, az egész filmért viszont a rendező. (…) Igazából ez csak részben dokumentumfilm, hiszen játékfilmes elemek is vannak benne, és még legalább két vagy három másik műfaj. Engem tulajdonképpen végig instruáltak, ki-bebújtam a szerepekbe, azt csináltam, amire kértek, oda álltam, ahová mondták és közben jelmezeket cseréltem. Amikor a valóságban önmagamat játszottam, akkor is színész voltam. Nem is tudtam, hogy a következő forgatásra éppen mit találtak ki nekem. (…) Mondom: végre felelőtlen lehettem, mint a színészek.”

A felvetésre, miszerint a magyar kulturális életben jól érezhetően vannak bizonyos törésvonalak, amelyek időnként ellehetetlenítik a párbeszédet, de az ő személye mintha átívelne ezek fölött, azt felelte: 

„Hát, ezt most maga mondja. Ahogy az én édeshazámat ismerem, bizonyára ennek is vannak ellenzői, akik megvetik ezt a hozzáállást. Azzal, hogy létrehoztam egy művet és útjára bocsátottam, az már éli a maga életét, onnantól én már nem vagyok felelős érte. Bármi, amit írok vagy kitalálok, azt rábízom az olvasói vagy nézői véleményre. De sohasem a vélemény kedvéért csinálom azt. Nem törődöm a játszmákkal, mivel általában a saját tapasztalataim és ötleteim után megyek. Szabad vagyok, na, ezt akarom mondani. És élvezem, mert régebben beszorítottabb volt minden, most szabadon vagyok eresztve.”

Azt is elárulta, hogy mint tanú, mit gondol a jelenünkről: „A háború foglalkoztat, hogyne. Változik ez a kor most, és hirtelen talán korszakhatárhoz is érkeztünk. Kiszámoltam, hogy 1945 májusában fogantam, a második világháború után, amikor kitört a béke. A születésemmel kezdődött az a korszak, aminek most mintha vége lenne, és egy újabb érkezik. Ez az ukrán-orosz háborúval vált nyilvánvalóvá. Sőt, lehet, hogy azért is tört ki főként, mert egy időszak végét jelöli.”

Most éppen elvonult vidékre, hogy a Magyar Copperfield folytatását írja: „Tulajdonképpen ez nem is a Copperfield második kötete lesz. Tizenkilenc éves koromtól kezdődik majd, az egyetemi időkkel meg az utána következő korszakkal. Arról szól, hogyan kezdtem el írni, ez lesz az egyik fő témája. Én ugyanis az egyetemen írtam először, előtte meg sem fordult a fejemben, bár mindig jó fogalmazó voltam a középiskolában. Úgyhogy erről lesz benne szó, meg arról, hogy mekkora változást okozott az életemben.”