Érezhető, hogy szeret és igazán akar beszélgetni, a vitás kérdéseket pedig kifejezetten élvezi: nincs tabutéma. Másrészt pedig úgy beszél a miskolci színház két évszázadáról, mintha 1823 óta minden egyes évben jelen lett volna. A Kultúra.hu kérdezte Béres Attila igazgatót. Kiss Péter

Arról szólva, milyen különleges feladatokat ró igazgatójára egy kétszáz éves, tehát különlegesen jelentős múltú, sőt a magyar színjátszás történetében egyedülálló színház menedzselése, Béres Attila kifejtette:

„A kétszáz éves múltunk valóban meghatározó – nem csak erre a jubileumi évadra vonatkozóan –, amelyet a magyar színházművészet kiemelt ünnepének tekintünk, ezért szeretnénk minél különlegesebbé tenni. (…) 8 éve, amióta én vagyok az igazgató, a művészeti tanács döntései határozzák meg a színház irányvonalát, esztétikai alapállását. A legnagyobb műfaji sokszínűségre törekszünk, hogy minden néző megtalálja az érdeklődésének, ízlésének megfelelő előadásokat Ibsentől a vígjátékon át a musicalig.”

Azt is hozzátette: „Rendezőként sokfelé jártam a világban, de kevés annyira értő és a színházért rajongó közönséggel találkoztam, mint az itteni.”

Béres Attila szerint talán szerencséje van azzal, hogy a szakmai következetesség, amelyre törekszik, Miskolcon találkozik a nézői elvárásokkal, ízléssel: „De hangsúlyozom: mi semmit sem azért csinálunk, hogy a nézőket „becsalogassuk” a színházba, és nem azért választunk mondjuk egy operettet, hogy a nézőteret mindenáron megtöltsük. A darabválasztásainkat az határozza meg, hogy milyen történeteket szeretnénk elmesélni, milyen gondolataink vannak, milyen kérdéseket akarunk feltenni, mit akarunk magunkból kibeszélni, és milyen érzékeny kérdések feszítik a társadalom lelkiismeretét. És a felfogásunk helyességét hál’ istennek az esetek jelentős részében országos hírű sikerek meg a szakma elismerése igazolja vissza. (…) Az emberi esendőség csak jót tesz egy előadásnak. Ha nem jelen időben, ott és akkor történik minden, akkor az csak reprodukció, és nem élő színház, amely tele van kiszámíthatatlan elemekkel. A műszakunk ellenben híres a fantasztikus precizitásáról, az igazi profizmusáról. Én a színház lelkéről beszélek.”

A kérdésre, milyen baklövései, tévútjai, rossz döntései voltak Miskolcon, és mit tanult belőlük, elárulta:

„Az itteni működésem 2012-ben már eleve rosszul kezdődött. Akkor még hatan voltunk a művészeti tanácsban, és emberi nehézségek, érdekellentétek miatt nehéz, válságos periódust éltünk meg. Abból a három évből sokat okultam, és jócskán megfizettem érte a tanulópénzt. Bizonyos előadásokra visszatekintve ma már kétszer is meggondolnám, hogy éppen azt a darabot éppen azzal a rendezővel tervbe vegyük-e. A kudarcaimból pedig azt a bölcsességet szűrtem le, hogy nagyon komolyan kell venni a színház kollektív vezetését. Azt, hogy öten hozzuk a döntéseket, és hogy amiről döntünk, azt utána egységesen képviseljük. Ez demokratikus játék. De a legnagyobb igazság, amelyet egy színházigazgatónak észben kell tartania, és amit én is első helyen akarok szem előtt tartani, hogy a kollégáim – a színész, a műszak, a zenész, a táncos vagy a gazdasági ügyek intézője – mind-mind alkotótársak, és nem beosztottak vagy gépek.”